Boas gyakran panaszkodott a németországi antiszemitizmusra, néha ökölharcokat is vívott azokkal, akik zsidósága miatt vegzálták. Elmondása szerint nem látta jövőjét az országban a 19. század vége felé, de az Egyesült Államokhoz azt a reményt fűzte, hogy ott sikerülhet antropológiai munkásságával elérnie a faji gondolkodás bukását, az „egyenlő jogokat mindenki számára”. „Az egyetemi éveim alatti antiszemitizmus, a berlini intrikák, amikor el akartam helyezkedni, és az az elképzelés, hogy Amerika politikailag ideális ország, voltak a fő indítékok” – idézi Boast Herbert S. Lewis (2001) kulturális antropológus professzor, Boas nagy híve.

Boas költözését anyagilag kommunista bácsikája, Abraham Jacobi támogatta, aki Karl Marx barátja volt (személyes levél, 1883.05.09). Megérkezvén New Yorkba, dúsgazdag zsidó körök segítettek neki az elhelyezkedésben. Ilyen volt Morris Loeb kémiaprofesszor, aki Lewis másik elemzése szerint „nagyon gazdag volt, mélyen részt vett a zsidó ügyekben és a jótékonykodásban. (Morris Loeb, ennek megfelelően, Eda Kuhnt vette feleségül, és így szoros rokoni kapcsolatban állt Jacob Schiffel, a Kuhn, Loeb & Co. vezetőjével, valamint a Warburg fivérekkel és Isaac N. Seligmannal...” (Lewis, 2020). Ez az a Schiff, aki a bolsevikokat is pénzelte annak idején, sok más zsidó ügy mellett, így Boas munkásságát is támogatta anyagilag (róluk és egyebekről később még fontos részletek derülnek ki). Sőt, amint Lewis megjegyzi, Boas „[Schiffhez] fordult, amikor gondjai voltak az intézményeiben”. Lewis jogos következtetése, hogy ezek „figyelemre méltó, egymást átfedő hálózatok voltak, melyek segítették karrierjét”, ahova Boas „a legjobb bizonyítványokkal, nagy elkötelezettséggel és kiváló kapcsolatokkal érkezett...”. Így először egy múzeumnál, majd a Columbia Egyetemnél helyezkedett el.

 

A hagyományos fehér nemzet felbomlasztása mint zsidó önvédelmi stratégia

Amos Morris-Reich amellett foglal állást, hogy Boas és társai zsidó motivációval rendelkezve egyfajta zsidóvédő stratégiát láttak munkásságukban:


A szintén zsidó történelemprofesszor, Boas és az antropológia szakértője, Julia E. Liss ugyancsak Boas zsidóságában látja a kulcsot életművének megértéséhez:


Boas tanítványai aztán jelentős mértékben zsidók voltak: Alexander Lesser, Ruth Bunzel, Gene Weltfish, Esther Schiff Goldfrank, Ruth Landes, Alexander Goldenweiser, Melville Herskovits, Robert Lowie, Paul Radin, Edward Sapir, Leslie Spier stb., akik közül többen rendkívül befolyásosak lettek maguk is a boasi elvek mentén. Akadt pár nem zsidó is tanítványai között ugyanakkor, mint Alfred Kroeber, Ruth Benedict vagy Margaret Mead. A jellemző kép az volt, hogy a nem zsidó tanítványok is ellenségesen tekintettek a hagyományos (esetükben angolszász protestáns) társadalomra, ahogy azt az antropológus és biokémikus Vincent Sarich Faj: Az emberi különbségek valósága című könyvének 2018-as kiadásában kifejtette:

 

A Georgetown Egyetemről Charles King közelmúltbeli könyvében főként ezekre a boasi diákokra koncentrál, az alcím is beszédes: „Miként formálta át renegát antropológusok egy köre a fajt, a biológiai nemet és a társadalmi nemet a huszadik században” (King, 2020). A Boas által oktatott és segített Mead manipulációi mindenesetre már kiderültek, híres és rendkívül befolyásos munkásságát pedig alaponsan megcáfolták többen is (Freeman, 1999).

 

 

Ellen Messer, biokulturális antropológus, a Zsidó Társadalomtudományok folyóirat számára írt a tudós etnopolitikai motivációi kapcsán a fentiekkel összhangban:

 

Idézi Boast is, aki világossá teszi intenzív tenni akarását és zsidó indíttatásait: „Az eszméim azért alakultak ki, mert az vagyok, aki vagyok, és ott éltem, ahol éltem; és az a célom, hogy ezekért az eszmékért dolgozzak, mert természetemnél fogva aktív vagyok, és mert kultúránknak az eszméimmel ellentétes feltételei cselekvésre sarkallnak.”

Hogy milyen cselekvésre sarkallták, azt illetően a már említett Stoetzler professzor egy másik munkájában rámutat valamire, ami fontos lesz jelenlegi vizsgálatunk szempontjából:


Ennek kapcsán Lewis (2001) hivatkozik kollégájára: „Marshall Hyatt egy tisztességes és hasznos könyvében azt sugallja, hogy Boas saját diszkriminációs tapasztalatai adtak közvetlen ösztönzést a rasszizmus elleni támadásaihoz, de »ahelyett, hogy felhívta volna a figyelmet saját nyomorúságára, és kockáztatta volna a szubjektivitás vádját, Boas a bigottság egy másik aspektusát választotta, az afroamerikaiak ellen irányulót, amin keresztül levezethette szorongását«.”

Lewis ezzel összefüggésben idézi még Boas egy korábbi kritikusát is:


Mindennek fontos szerepe lesz a későbbiekben: Boas és zsidó társai szándékosan rejtették el zsidó motivációikat, amint azt privát levelezéseikben világossá tették, és amit azóta van szerencsénk ismerni. Hogy miért, az részletezve lesz később, de először érdemes ismét egy zsidó professzorhoz, a kanadai David Koffmanhoz fordulnunk, aki – becsületére szóljon – meglehetősen őszintén ír erről a felforgatásról, s megjegyzi: „A zsidó aktivizmus a kisebbségi jogok és a kulturális autonómia érdekében a retorikában és a politikában, egyszerűen fogalmazva, »jó volt a zsidóknak«. A felvilágosult zsidó önérdek befolyásolta az amerikai indiánok életének alakulását a huszadik század közepén.” (Koffman, 2019, 18. o.) Boas és sok társa a négerek mellett előszeretettel végzett tanulmányokat az indiánokról is, természetesen azokat is a fentebb vázolt elvek és célok mentén tálalva. Koffman szerint mindez „antropológiai hasbeszélés” ezen zsidó szakértők részéről: más csoportokon keresztül „hasbeszélnek” és kommunikálják saját céljaikat, rejtve valós motivációikat és érdekeiket, a morális humanizmus fényében fürödve, amikor is tulajdonképpen saját csoportjuknak ágyaznak meg társadalmi szinten, hogy kényelmes és biztonságos legyen nekik a lét. A szerző így foglalja ezt össze:


Koffman többször kitér arra, hogy ezek a célok nem annyira a humanizmus eredményei, hanem elég sajátosak voltak: „Ezeknek a zsidóknak az amerikai őslakosok érdekében tett erőfeszítéseit két szemszögből kell vizsgálni: liberális és progresszív érdekérvényesítés másokért és a zsidók jogainak előmozdítása.” (uo.) Szerinte: „az antropológia mint tudományterület motivációi legalábbis részben egybecsengtek a századközepi zsidóknak a hovatartozással és a pluralizmussal kapcsolatos aggodalmaival, és bizonyára ösztönözték a tudományterület néhány úttörő és befolyásos művelőjét.” Ezen tudós-aktivisták módszerei „mind a kortárs zsidó életet szolgálták, mivel egy olyan széleskörű kulturális ideológiát támogattak, amely az etnikai szolidaritást és a kulturális folytonosságot támogatta az amerikai kisebbségek között”. (I.m., 176. o.) Majd Koffman egy másik fontos észrevételt is megoszt olvasóival:


Bár az indiánok és egyéb csoportok néprajza alapvetően jó dolog, Koffman – antiszemiták után szabadon – korrekt módon írja le, miről is szólt mindez igazán: „Mind a zsidó, mind az indián alanyok kezelése azonban számos azonos ideológiai célt szolgált: a multikulturalizmus, a sokszínűség, a tolerancia és a pluralizmus előmozdítását.” (I.m., 195. o.) Hovatovább: „érdekérvényesítő munkájuk a pluralizmus és a kisebbségi jogok olyan változatának dicsőítésére irányuló erőfeszítéseik eredménye volt, amely előmozdította saját zsidó érdekeiket, de ironikus módon megismételte a gyarmatosítás néhány alapvető struktúráját.” (I.m., 220. o.)

 

Koffman vét azonban egy hibát: szerinte „bár a zsidó antropológusok nem tekintették magukat önmagukban vett csoportnak, és nem is működtek együtt szándékosan egymással” (I.m., 179. o.). Amint azonban írásom végére érve az világossá válik (ha nem lenne az már most), pontosan ezt tették – igaz, nem nyilvánosan. Boas levelezései erre kiváló bizonyítékkal szolgálnak. (Ugyanakkor az „összebeszélés” másodlagos, ha létezik közös indíték, cél és identitás, melyek mentén kialakul egy összhang.)

A zsidó és deviáns antropológusok nem csak az indiánok, de a négerek ügye mentén is természetesen azt tették, ami lényegük volt. Miközben a fehér ember minden büszkesége és fajtája iránti felelősségtudata egy beteges, rasszista dolog volt Boas és társai számára, a feketék esetében más hangot ütött az meg, amikor egy nekik adott beszédben hozzájuk szólt:


Mint azt a szerző megjegyzi a híres W. E. B. Du Bois néger szociológus kapcsán: „ez volt az első alkalom, hogy ilyen szemlélettel találkozott Afrikáról és annak az amerikai négerekkel való kapcsolatáról. Hamarosan maga is elkezdett Afrikáról tanulni és írni, és a pánafrikanizmus egyik vezető szószólója lett.” Sikeres volt tehát Boas négerpárti beszéde. Ironikus, persze, hogy pont a faji örökletesség és vérségi önmeghatározás aláásója szólít fel ősökre való büszkeségre, de itt stratégiai célt szolgált mindez.

Német liberalizmus vagy zsidó képmutatás?

Boast széles körben az asszimiláció támogatójának tartják, de ennek némiképp ellentmond, hogy a négerekben faji büszkeséget ösztönzött, nem a faji-etnikai identitás elhagyását. Ahogy az feltűnt Ellen Messer (1986) számára is: „Boas azonban meglepően hajlandó volt romantizálni az amerikai őslakos közösségek értékeit és elítélni azok elvesztését, akik kénytelenek voltak asszimilálódni az »univerzálisabb« és »civilizáltabb« amerikai értékekhez.” A New York Times említett könyvismertetőjében szintén felbukkan ez: Boas szerint az asszimiláció „kívánatos”, de ugyanakkor kikel magából, ha idegenek beolvasztásáról van szó: „Vannak iskolák, ahol a tudatlan tanárok megtiltják a gyerekeknek, hogy spanyolul beszéljenek, van ott egy sikeres politikai dominancia, és van ott ellenszenv maga a nép iránt is.” Szerinte: „Ha kedvező környezetet biztosítunk a bevándorlóknak, ha toleráljuk idegenségüket a beilleszkedés időszakában, ha szabadságot adunk nekik, hogy saját maguk teremtsenek kapcsolatot a régi és az új tapasztalatok között, ha segítünk nekik kapcsolódási pontokat találni, akkor felgyorsítjuk az asszimilációjukat.” Ami itt „asszimilációként” kerül bemutatásra a későbbi multikulturalizmus koncepciójára hajaz inkább. Hagyjuk békén a bevándorlókat, majd a sok idegen csoport kialakít egy mozaikot, amiben mi, az eredeti nemzet is csak egy darab vagyunk; a sokféleség válik az egésszé, az lesz a nemzet immár.

Boasról gyakran festik azt a képet, hogy tulajdonképpen egy elnémetesedett tudós volt, akire ha valami, akkor a felvilágosodás liberalizmusa volt hatással. Privát levélváltásaiból több száz levelének elolvasása után nehezen találok okot mindennek a túlzott hangsúlyozására: Boas valóban méltányolta a németországi liberálisabb, tudományos, szekuláris irányzatokat (a német kultúrát jelentősen zsidósnak tekintette, lásd később), de amint ebben a tanulmányomban bemutatni kívánom: zsidósága alapvető hatással volt mindarra, amit hagyatékának tekinthetünk. Leveleiben nem a liberalizmus, hanem a zsidó szervezkedés tárul elénk. Lewis (2001) megjegyzi ennek kapcsán, hogy a boasi mozgalom „a felvilágosodás és a romantikus-liberális mozgalmak elemeiből merített, és a sok német zsidó esetében, akiket ez a felvilágosodás befolyásolt, a zsidó prófétai hagyományból is. (Maga Boas azonban valószínűleg vonakodott volna elismerni az utóbbit.)” Legalábbis nyilvánosan...

Az állítólagos németsége mellett érvelők néha rámutatnak, hogy Boas az Amerikai Germanisztikai Társaság egyik tagja volt. Valóban: Az Amerikai Germanisztikai Társaság Tevékenysége, 1904-1910 című naplójukban azt találjuk, hogy a Társaság „a német civilizáció vívmányainak teljes körű megbecsülését” tűzte ki célul, mert ez „szélesíti a diákok látókörét, és segít növelni a Németország, valamint más nemzetek kulturális munkássága iránti tiszteletet”. A Társaság hívott németeket előadásokat tartani látszólag normális történelmi-kulturális témákban, de jelentős számban hívtak zsidókat is, mint Dr. Ludwig Fulda (12. o.), vagy Heinrich Spiero. Szintén megtudjuk, hogy „a Társaság munkájának második szempontja” az, hogy „hozzájáruljon Amerika jobb megbecsüléséhez Németországban”, és hogy ezt „hatékonyabban lehetne megvalósítani az amerikai témájú előadások és talán az oktatás közvetlen támogatásával Németországban”. Ennek keretében saját munkásságukat terjesztették Németországban, illetve politikai kapcsolatokat is kialakítottak: „A Társaság igazgatói informális teázást tartottak Johann von Bernstorff gróffal, császári német nagykövettel...” – írják az 1912-es naplójukban. Bernstorffról ismert, hogy 1926-ban a Deutsches Pro-Palästina Komitee cionista szervezet tagja lett. Amint Lewis (2020) is rámutat, sok tagja a Társaságnak zsidó volt (névlistájukban ezt láthatjuk), és politikai aktivisták is egyben: „Antonio Knauth, akárcsak ügyvédtársa és barátai a Germanisztikai Társaságban, a polgárjogokkal, a jó kormányzással és New York város vezetésének reformjával foglalkozott.” Boas és nagybátyja, Emil mellett bácsikája, Abraham Jacobi is tag volt, egykor elnök is, amint az 1917-1918-as naplóban látható. Ebben a zsidó Moritz Julius Bonn előadásáról is olvashatunk, amit neki szerveztek. Ő „azon kevés tudósok egyike volt, akik támogatták a weimari köztársasággal bevezetett új államformát”, és „számos birodalmi kormány pénzügypolitikai tanácsadójaként, fontos nemzetközi konferenciák küldöttjeként hozzáférése volt a legmagasabb berlini politikai körökhöz” (Hacke, 2010, 32. o.). Ebben az évben volt előadóként meghívva Ludwig Lewisohn, az Amerikai Cionista Szervezet címzetes titkára is.

Kapcsolatépítés és aknamunka

Lewis (2020) ír Boas zsidó kapcsolatainak egy részéről: Felix Warburg bankárral még az említett fejformákat vizsgáló kutatásaikor lépett kapcsolatba, hogy ahhoz kapjon támogatást, de „az 1930-as évek végén fő gondja az volt, hogy a náci rasszizmus és antiszemitizmus legyőzésére irányuló projektjeihez megszerezze a nagy zsidó szervezetek támogatását”. Boas „a tudományos közösségen túl a »mozgatórugók«, a gazdagok és a hatalmasok világába is eljutott, és megnyerte támogatásukat projektjeihez”. Ez könnyen ment neki, támogatói ugyanis „friss német bevándorlók [voltak], többségük zsidó, és a többiekhez hasonlóan New Yorkban (NYC) éltek. Feltűnő, hogy sokan közülük Amerika leggazdagabb emberei közé tartoztak”. Itt Lewis már rázza az antiszemitafát, de továbbmegy: „Segítséget kért tőlük a terveihez, és ők gyakran pozitívan reagáltak.” Boas támogatói között találhatók voltak liberálisok, „1848-as” németek, de sok közülük „nagyon gazdag zsidó bankár” vagy ügyvéd és orvos volt, akik „zsidó ügyeknek szentelték magukat”. Morris Loeb, Jacob Schiff, a Warburg fivérek és Isaac N. Seligman már említésre került: a Goldman Sachsből Samuel és Julius Sachs testvérek is Boas mögött álltak.

 

Boas kapcsolatrendszerét és aktivizmusát alaposabban megismerhetjük az Amerikai Filozófiai Társaság digitális archívumának segítségével, ahol számos dokumentum és személyes levelezés között böngészhetünk.

 

Boas és Schiff kapcsolatát levélváltásaikban többnyire a praktikusság jellemzi: Boas felvázolja igényeit, munkásságának aktuális állását, Schiff pedig ezek alapján vagy anyagilag, vagy összeköttetéseit felhasználva segít neki. Boas például egyik kollégájának kirúgásakor fordult a dúsgazdag bankárhoz, hogy segítsen visszahelyezni társát a helyére: „Nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy a tett valódi oka abban rejlik, hogy [dr. Frachtenberg] történetesen galíciai zsidó. Ez a gyanú különösen akkor merül fel bennem, ha figyelembe veszem, hogy a Smithsonian egy másik emberétől, aki igaz, hogy meglehetősen gyenge ember volt, és orosz zsidó, szintén megszabadult egy olyan ürüggyel, ami a barátai számára meglehetősen gyarlónak tűnt.” (1917.11.19) Visszafelé is működött mindez: Schiff korábban panaszkodott Boasnak, hogy az ő Columbia Egyetemén már egy ideje nem került kiemelkedő pozícióba zsidó, antiszemitizmust feltételezve. Boas szerint ilyesmiről szó sincs: „Megpróbáltam megvizsgálni az ügy több pontját is” – írja Schiffnek (1915.02.19), majd arra jutott, hogy „az elmúlt pár évben” lettek zsidók kinevezve ilyen pozíciókba. Schiffet nem elégíti ki a válasz és személyes találkozást javasol ennek megbeszélésére (1915.01.23). Valóban, Schiff gondoskodott arról, hogy zsidók ilyen pozíciókban legyenek. Amikor Boas említette neki, hogy egy bizonyos összegre lenne szükség ahhoz, hogy zsidó kollégáját helyén tartsa az egyeteme, Schiff így ír: „Örömmel járulok hozzá – kérésének megfelelően – 800 dollárral, ha ez szükségesnek bizonyulna dr. [Berthold] Laufer állásának fenntartásához a Columbia Egyetemen.” (1906.02.15) Boas elintézi a dolgot, Schiff pedig fizet (1906.06.12).

Egy másik alkalommal szintén azt láthatjuk Schiff levelében, hogy ha Boas egy harmadik zsidótól nem kapna pénzt, ő fizet egyik kollégája munkásságának támogatásaként: „Tudomásul veszem, hogy Ön közvetve már megkereste Julius Rosenwald urat azzal a javaslattal, hogy fedezze az 500 dollárnyi költséget, amelyet dr. von Luschan javasolt munkájával kapcsolatban. Ha Rosenwald úr nem látja a módját, hogy ezt megtegye, én szívesen biztosítom a szükséges 500 dollárt.” (1914.12.23) A támogatott munkát Boas korábbi levele tisztázza: „Barátom, von Luschan professzor ma beszélt nekem a néger faj örökletes tulajdonságainak vizsgálatával kapcsolatos, Önnel folytatott beszélgetéséről. Ez egy olyan probléma, aminek mélységesen érdekelnie kell bennünket, és mint emlékszik, évek óta próbálkozom a bevándorlókkal kapcsolatos munkámmal kapcsolatban ezzel a kérdéssel, de soha nem tudtam megszerezni az ehhez szükséges eszközöket.” (1914.12.22) Árulkodó, amikor Boas arról beszél, hogy „az egyes nemzetek megbecsülését kell ápolni itt” és hogy „ez volt a fő szempont, amit szem előtt tartottunk, amikor dr. Laufert Kínába küldte” (1916.01.07). Ezek szerint tehát egy gazdag bankárral összeülve döntik el, hogy az kit „küld” a világ egyéb tájaira, és milyen célú „tudományos” munkát vár el idegen népek reklámozásának céljával „itt” (Amerikában). Boas már tíz évvel korábban világossá tette Jacobi bácsikájának, hogy „Közvetlenül Schiff úrnak tartozom felelősséggel, aki megadta az eszközöket Dr. Laufer munkájához.” (1906.01.24)

Boas nem „követte a tudományt” akármerre vigye is őt az, hanem egy konkrét célt kívánt elérni, és amikor ez nem sikerült, frusztrációjáról írt Felix von Luschan kollégájának (1910.05.31). Boas hajlamos volt a kellemetlen adatokat elhallgatni. Ezt tudjuk meg egy zsidó szervezetnek írt leveléből, amiben egy korábbi kutatásából eredő adatait kéri el tőlük, s megemlíti: „Soha nem tettem közzé az eredményeket, mert a vizsgálat kimutatta, hogy az intézményi elhelyezés nem kedvez a gyermekek fejlődésének, és elegendőnek tartottam, hogy ezt az ügyet a kuratórium tudomására hozzam.” (1930.05.27). Nem világos ugyan, hogy ezzel a zsidó intézményt kívánta védelmezni, vagy ideológiai problémája volt saját adataival...

 

Az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) „hozzájárult a múltban Boas munkásságához” – tudjuk meg Max Warburg leveléből (1942.09.03), amire bőven találunk bizonyítékot máshol is, például Boastól magától: „éveken át bőségesen támogatták a fajjal kapcsolatos munkásságomat” – írta (1942.07.28). Az AJC archívuma is említi ezt. A Bizottság rendkívül aktív volt annak idején, a bevándorlás faji alapú korlátozásának intenzív ellenzői voltak (ebben volt hasznos Boas is), de később a Frankfurti Iskola zsidó ideológusainak támogatóiként jelentősen hatással voltak a következő nemzedékekre is, beleértve napjainkat. A gazdag bankár Max Warbugnak Boas így írt:


Válaszában Warburg világossá teszi, hogy személyesen járt közre a Bizottságnál, hogy biztosan támogassák továbbra is Boas és kollégái „tudományos munkáját” (1942.10.27). Boas számára a faji gondolkodás aláásása kulcsfontosságú volt, ami „sokkal fontosabb mint bármilyen azonnali intézkedés, amit meg kell tenni”, továbbá: „Úgy gondolom, hogy a különböző zsidó bizottságoknak érdemes lenne átgondolniuk ennek a kérdésnek a fontosságát.” (1933.10.09). Visszatérő elem volt aktivizmusukban, hogy a zsidó jelleget el kell rejteni, mindezt univerzális formában kell a többségi társadalomnak eladni: „Mint minden más vizsgálatnál, itt is fontosnak tűnt, hogy megmutassuk az eredmények általános alkalmazhatóságát minden fajra, mind tudományos szempontból, mind pedig azért, hogy elkerüljük azt a benyomást, hogy ez egy tisztán zsidó vállalkozás.” (1935.07.15) Felix Warburg is így vélekedik: „Abban azonban igaza van, hogy egy ilyen vizsgálatot, ha egyáltalán megtörténik, nem szabadna zsidó égisz alatt végezni, és ezért úgy érzem, hogy egy ilyen céllal összehívott találkozó valószínűleg jelezné a náci kémeknek, akik mostanában rengeteg helyen vannak ebben az országban, hogy ez nem egy tudományos kutatás, hanem egy zsidók által támogatott ellenpropaganda-terv.” (1933.10.05). A bankár javaslata az, hogy találjanak ambiciózus fiatalokat, akik „egy olyan professzor irányításával, aki elismert szaktekintély az ilyen dolgokban” vinné véghez, amit itt ők terveznek, „de ez utóbbi nem lehet zsidó” – teszi hozzá. Valóban, az „antiszemita agitáció” (értsd: zsidókritika) elleni harc kapcsán Boas így írt Warburgnak vissza a kultúrrelativista munkája kapcsán:

 

Máskor egy kollégájával közösen végzett, a zsidókérdést ellentámadó munkásságuknak pénzelésére kéri Max Warburgot:


A zsidó „terv” akkor igazán hatásos, ha az nem tűnik zsidó aktivizmusnak, Boas ezt jól értette, ki is fejtette, miért véli így az AJC-t képviselő David Rosenblumnak írt levelében:


Világos: a zsidó intolerancia valóban ellentmond erkölcsi, humánus pózolásuknak, és hamar annak a felismerésére ösztökéli a megfigyelőt, hogy valami öncélú, manipulatív stratégiát sejtsen a háttérben – és pontosan erről is van szó a „terv” esetében, amint azt ma már láthatjuk az archívum jóvoltából. Figyelemreméltó, hogy Boast nem maga a „zsidók más faji csoportokkal szembeni intoleranciája” aggasztja, hanem az, hogy ez feltűnik az embereknek, jó erre nem fényt vetíteni. A cél a zsidóellenesség kiiktatása; a faji relativizmus, „antirasszizmus” erre mindössze eszköz, de csak úgy lehet ez hatásos, ha a naiv fehér ember valóban erkölcsi kérdésként kezeli mindazt, nem mint törzsek stratégiai harcát. Ugyanezt ismétli meg Rosenblumnak később a mára már közismert, álságos néger-, cigány- és migránssajnáltató manipulációt javasolva:


Boas Edward Bernayst, Sigmund Freud híres reklámszakember unokaöccsét javasolja, akivel „ha jól tudom, konzultál a kormány és sok más ügynökség”, amire az AJC visszaír, hogy együttműködnek a propagandsita zsidóval (1942.12.01).

Boas stratégiájában csak egy volt a faji nézőpont aláásása a zsidóellenesség kiiktatása végett; emellett igyekezett a zsidókat a nyugati civilizáció fontos részeként is beállítani, az akkori nemzetiszocialista helyzet kapcsán főként arra a területre összpontosítva. Ez a terv egy filoszemita könyvet jelentett volna, amit egy német íróval, dr. Karl Georg Wendrinerrel iratott, s amiben elvileg nem zsidók kommentálják pozitívan a zsidó hozzájárulást a német kultúrához. „Bemutatja [a könyv] például, hogy Goethe és Wagner munkásságában korai és legfontosabb lendületét a zsidó csoportok támogatásából kapta” – olvashatjuk a zsidó New York Foundation (Schiff, Warburg, Seligman stb.) jótékonysági alapítványnak írt levelében, melyben mindehhez támogatást kért (1939.05.25). Mint írja, az AJC már a kiadások egy részét fedezi, és hogy a német anyagot lefordítanák az „amerikai ízléshez formálva” azt. Egy másik zsidó szervezethez, az Israel Matz Foundationhöz fordulva világossá teszi, hogy a német szerzőre ő maga „bízta” az anyag megírását, összhangban azzal a stratégiával, hogy rejteni kell a zsidó „tervet” (1940.04.02). Ebből a levélből az is kiderül, hogy mindezt a „munkássága részeként” tekinti, hivatkozva a faji gondolat aláására, amiről korábban írt a levélben. Boas nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy amikor a könyv németül is megjelenhet, „kedvező befolyást gyakorol [majd] Németországban” (1939.10.12).

(A harmadik, befejező részben megismerjük, Edward Bernays miként segítette Boas „tervét” a legmagasabb szinteken, és hogy Boas miként segítette azt a zsidó politikust, akinek a nevét viselte később az Egyesült Államok határait megnyitó törvény – mely egyenesen vezetett az első részben felvázolt helyzethez: a fehér gyerekek, s így a jövő nemzedékek, immár kisebbségben vannak az országban.)
 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

 

Hivatkozott irodalom: