A római utcák, amelyeken az elkábított és megkötözött Ducet a betegszállító kocsiban végigszállították, egészen más képet mutattak, mint azok az utcák, amelyeken a Villa Savoiába hajtatott. Az utcákon teherautók száguldoztak, megrakva katonákkal és tengerészekkel, akik zajosan éltették a királyt és Badoglio tábornagyot, lövöldöztek és egy-egy utcasarkon megállva, szónoklatokat intéztek a köréjük sereglő emberekhez. Rómából hazakerült magyarok azt mondják, hogy ez a kép kísértetiesen emlékeztetett az 1918. évi októberi forradalom budapesti utcai képéhez. A teherautókról plakátokat szórtak szét az utcákra kiáradó és mind beláthatatlanabb, sűrű sorokban hullámzó tömeg közé. A plakátok az uralkodó rádióbeszédét és Badoglio tábornagy kiáltványát tartalmazták, már akkor, az első félórában milliós példányszámban árasztva el Rómát, majd a többi olasz városokat is. Ez világos tanúbizonysága annak, hogy a tervet már jónéhány nappal, talán már hetekkel előbb elkészítették és megszervezték.

A plakátokon, amelyeket a nép között szétdobáltak és amelyekkel teleragasztották a házak falait, bizonytalan célzások voltak arra vonatkozólag, hogy a Badoglio-kormány az elkerülhetetlen szükségesnél egy órával sem folytatja tovább a háborút, azonkívül heves támadások voltak Mussolini ellen. Azzal vádolták a Ducet, hogy készületlenül ment bele a háborúba, tehát ő az oka Olaszország háborúvesztésének és immáron elkerülhetetlen összeomlásának. A plakátok, a szónoklatok, a fegyveresekkel megrakva száguldozó teherautók elérték a kívánt hatást; az utcákon összeverődő tömegnek egy része, természetesen a leghangosabb és legtemperamentumosabb része Mussolini ellen fordult, a Ducet kezdte szidalmazni és halált kiáltott a fasiszták fejére. Maga a Duce minderről természetesen semmit sem tudott, amint az utcákon hullámzó tömeg sem sejtette, kit szállítanak a zárt vöröskeresztes automobilban a városon át.

A betegszállító autó keresztülhaladt az egész városon és egy távoli külvárosban állt meg egy olasz hegyitüzérezred laktanyájának udvarán. A laktanyában félórával a kocsi megérkezése előtt sorakozót fúvattak és az egész legénységet beparancsolták a szobákba. A kapuőrséget ugyanekkor kivezényelték az utcára, a kapu elé, az udvaron csak tisztek teljesítettek szolgálatot. A betegszállító autó a teljesen elhagyatott udvaron állott meg. A Ducet kísérő tisztek kiszálltak, a betegszobából kihoztak egy lepedőt, azzal letakarták a hordágyon kábultan heverő Ducet és ők maguk emelték ki a kocsiból. A katonaorvos, aki a morfiuminjekciót adta a Ducenak, utánuk haladt.

A tüzérlaktanya sokszázéves épület, történelmi emlék: valamikor az inkvizíciós időkben bírósági székház volt, földszinti termeiben az utca felöli fronton bírósági tárgyalásokat tartottak, a hátsó front szobái fogdául szolgáltak és a messze terjedő pincékben is foglyokat őriztek. Az épület ennek megfelelően rideg és kopár jellegű, minden ablakon vasrácsok, a padló minden helyiségben kőkockákból áll. Az ajtók nehéz tölgydeszkából készültek, még most, sokszázévi használat után is megrendíthetetlenül erősek. A kaszárnyához hozzátartozik az úgynevezett „7-es cella”, a legsötétebb és legpenészesebb földalatti várbörtön Rómában. A földalatti helyiség tulajdonképpen a katakombák egy elágazása volt, a keresztényüldözések idején menekülők tanyáztak benne. Alacsony, szűk és sötét folyosó vezet a földalatti börtöncellákhoz, amelyeket másfelől földalatti folyosó köt össze a tüzérkaszárnyával. A kaszárnya felöli oldalon vasajtó zárja el a földalatti folyosót. Csak súlyos katonai bűntetteseket tartanak a „7-es cellá”-ban, azokat is rendesen csak nagyon rövid ideig, mert a dohos, nedves, kőfalú cellák nagyon hamar aláássák a bennük tartózkodó ember egészségét.

A kábult Ducet hordágyon bevitték a laktanya földszintjére, ott a földszinti folyosón tovább a laktanya fogdahelyiségébe, amelyben a kisebb fegyelmi vétségért elitélt tüzérek szokták kitölteni büntetésüket. A szűk fogda egész bútorzata egyetlen deszkapriccsből áll, ablakát vasrács takarja, mint a laktanya minden más helyiségének ablakát is. A kábult Ducet a fogdában letették; a deszka-priccsre, azután a tisztek eltávoztak. A fogda ajtaja elé őrt állítottak, aminthogy mindig áll őr a fogda előtt, ha van lakója a cellának. A tisztek közül, akik Mussolinit a laktanyába hozták, ketten felkeresték a tüzérlaktanya parancsnokát, egy ezredest, a többiek felültek a betegszállító kocsira és azon eltávoztak.

A morfiuminjekció, amelyet a Duce karjába adtak, késő délutánig éreztette hatását. A Duce ekkor felébredt és mély kábulatából magához térve, káprázó szemekkel körülnézett. Az első pillanatokban nem tudta, hol van és mi történhetett vele, ezután lassan összeszedte magát, emlékezni kezdett az események sorozatára egészen addig, amíg a betegszállító kocsiba betuszkolták és megértette, hogy fogságban van. Amint megmozdult, borzasztó gyengének érezte magát, keze-lába, mintha ólomból lett volna. Ennek ellenére odavonszolta magát a fogda ajtajához, amelyen kis ablak volt, afféle kémlelő nyílás. Kopogtatott az ajtón, odakint azonban semmi sem mozdult, a Duce erre néhányszor belerúgott az ajtóba. Az odakint álló őrszem ekkor puskájának agyával megzörgette az ajtót és beszólt:

— Hé, maradj csendben! — kiáltotta erélyesen.

— Ki vagy? — kérdezte a Duce.

— Az őrszem, — hangzott kívülről.

— Hol vagy? — felelte az őr kedvetlenül. — Hát hol lennél: az egyesben.

Az őrszem nyilvánvalóan azt hitte, hogy valamelyik tüzérbajtársa van a fogdában, akit részegségért csuktak be és most csak nehezen eszmél alkoholos álmából.

— Nyisd ki az ajtót! — szólt ki a Duce, most már erélyesen, megszokott parancsoló hangján.

— Nem vagyok bolond, — dörmögött a katona és tovább akart menni. Mussolini azonban öklével nagyot ütött az ajtóra.

— Parancsolom, hogy nyisd ki az ajtót! — kiáltotta indulatosan. — Nem tudod, kivel van dolgod? Mussolini vagyok!

Az őrtálló tüzér nagyot kacagott és visszaszólt:

A Duce még néhányszor zörgetett az ajtón és hívta az őrszemet, a kint álló katona azonban úgy tett, mintha nem hallaná a hangját. A fogda ajtajával szemben, a falhoz támaszkodva csöndesen fütyörészett és azon gondolkozott, mennyire megzavarja az ital némely emberek fejét.

Az esti órákban két tiszt érkezett és bementek a Ducehoz a cellába. Egy csajkában ételt hoztak, barnaszínű lével leöntött makarónit, egy adagot a tüzérlegénység vacsorájából. A Duce a majdnem teljesen sötét szoba közepén állva, fürkésző pillantást vetett a tisztekre és megkérdezte:

— Ez igazán nem fontos, — felelte az egyik tiszt.

— Bizonyára tudják, — folytatta a Duce, — hogy elárulják hazájukat és elárulják a nekem tett fogadalmukat?

— Bocsánat, excellenz, — felelte az idősebbik tiszt, — mi őfelsége felesküdött tisztjei vagyunk és teljesítjük a kapott parancsot. A parancs teljesítése nem lehet árulás. Szíveskedjék vacsoráját elfogyasztani, mert a csajkát, de különösen az evőeszközt nem hagyhatjuk itt.

A Duce egyetlen megvető kézmozdulattal jelezte, hogy nem óhajt vacsorázni, azután fél lépéssel közelebb lépett a tisztekhez és nyomatékosan rájuk szólt:

— Sajnálom, excellenz — mondta megint az idősebb tiszt kimért hangon, azután elvette az asztalról a kanalat és a csajkát és eltávozott társával, akinek hangját sem hallotta a Duce.

Az éjszakát a Duce a deszkapriccsen töltötte, takaró nélkül, egy szalmával megtömött zsákkal a feje alatt. Amint kiszabadulása után elmondotta, egész éjszaka alig aludt valamit. Testileg fáradt volt és gyönge, idegei azonban a végsőkig megfeszültek és nem engedték pihenőhöz jutni. Éjszaka nagy csönd volt körülötte, szürkület után azonban mozgolódás támadt odakint az udvaron, zavaros hangok szűrődtek be a cella csukott ajtaján át. A mind hangosabb zúgást figyelve, a Duce lassankint rájött arra, hogy egy laktanyában van, azt is sejteni kezdte, hogy az egyik tüzérlaktanyában és kezdte sorra venni magában a római és Róma környéki tüzérlaktanyákat, hogy megpróbáljon rájönni arra, hol lehet tulajdonképpen, komoly támpontot azonban erre vonatkozólag sehogyan sem kaphatott.

Reggel nyolc óra tájban fegyveres tiszt foglalta el a fogda előtt álló őrszem helyét és egy borbélyt engedett be a Ducehoz a fogdába. Egyenruhás, katonai borbély volt, akit igen szigorú utasításokkal láttak el. A Duce szívesen fogadta a borbélyt, akinek munkájára nagy szüksége volt. Az egyenruhás borbély hozzáfogott munkájához, azt gyorsan és ügyesen végezte, de egyetlen szót sem szólt a Ducehoz, általában úgy tett, mintha nem ismerné az olasz kormány fejét és a haderő főparancsnokát. Amint elkészült a borotválással, gyorsan összeszedte szerszámait és kezdett berakosgatni mindent egy kis vászon-zacskóba. A Duce felállt a priccs széléről, ahol eddig ült és megindult hangon így szólt a borbélyhoz:

A borbély nem szólt semmit, de a keze e pillanatban megremegett. Fölemelte a fejét, zavart pillantást vetett a Ducera, azután a sapkájához emelte a kezét, tisztelgett és elsietett.

Odakint a kaszárnya udvarán ugyanekkor rázendített a katonazenekar. Az olasz királyi himnuszt játszották és a Duce az ablak felé fordulva, mély töprengésbe merülve, figyelte a beszűrődő hangokat.

Déltájban az a két tiszt, akik este a cellában jártak, megint hozott a Ducenak egy csajka ételt a legénységi konyháról, azonkívül hoztak egy darab katonakenyeret. A Duce ezúttal egyetlen szót sem szólt a tisztekhez. Megint csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem óhajt ebédelni, a kenyeret azonban kissé félretette a csajka mellől, ahová a tisztek letették, annak jeléül, hogy a kenyeret elfogyasztja. A Duce kétségkívül attól tartott, hogy meg akarják mérgezni a cellájába bevitt étellel. Akkor már körülbelül harminchat óra óta nem evett, a testi és lelki megpróbáltatásokhoz járult az éhség okozta gyöngeség is, mégsem volt hajlandó hozzányúlni az ételhez. Az viszont kevéssé látszott valószínűnek, hogy a katonakenyérbe csempésznek mérget, arra tehát rászánta magát, hogy a kenyeret elfogyasztja. A két tiszt egy percig határozatlanul állt a Duce előtt, azután megint összeszedték a csajkát, meg a kanalat, félszegen, tisztelegtek, mint akik nem tudják, hogyan köszönjenek és egyáltalán milyen magatartást tanúsítsanak a Duceval szemben, aki harminchat órával azelőtt még Olaszország korlátlan hatalmú diktátora volt és aki testileg láthatóan megviselten, szemében azonban változatlanul a régi átható, lélekbelátó pillantással, akaraterőt és tekintélyt sugárzóan állt előttük a cella félhomályában. Amikor a Duce nem fogadta tisztelgésüket és közönyösen keresztülnézett rajtuk, elfordultak és kimentek a cellából.

Mostanáig nem került nyilvánosságra annak a katonai borbélynak neve, akit a reggeli órákban a Ducehoz beengedtek, valószínű, hogy ezután már nem is fogunk megtudni róla semmit. Annyi az események világánál mégis kétségtelennek látszik, hogy ezt az embert lelkileg megviselte a laktanyafogdába zárt Mussolini látása, minden parancs és fenyegetés ellenére sem tudott megbékélni a történtekkel. Csak tőle szivároghattak ki az első hírek a Duce tartózkodási helyére vonatkozóan. Kétségkívül megállapítható, hogy ezen a napon, július 26-án a késő délutáni órákban Rómában már többfelé beszéltek arról, hogy a Ducet egy tüzérlaktanyában őrzik, mégpedig a tüzérlaktanya pontos megjelölésével. Elsősorban eljutott a hír a német követségre és a német hírszerzőközponthoz, kevéssel ezután pedig Badoglio tábornagy hírszerző irodájában is tudomást szereztek arról, hogy Mussolini tartózkodási helyéről a tényeknek megfelelő hírek kerültek forgalomba. Míg ezek a hírek elterjedtek, odakint a tüzérlaktanyában váratlan események játszódtak le.

A kora délutáni órákban a Duce, aki a sors által oly erőszakos formában felvetett problémákon töprengve ült a priccsen, valami neszt hallott az ajtó felől. Az ajtóba vágott kis kémlelőlyuknál félretolódott az a vasrózsa, amely kívülről takarta a kémlelő nyílást és rekedt, mély férfihang hallatszott be kívülről:

A Duce fölrezzenve kiragadta magát töprengéseiből felállt és szilárd hangon felelte: — Benito Mussolini vagyok.

— Az ég szerelmére, igazat mondasz? — hangzott most már az izgalomtól majdnem elfulladva, rekedten a mély férfihang.

— Te vagy az új őrszem? — kérdezte a Duce, azután nyugodtan, rendkívüli meggyőző erővel hozzátette: — Nyugodj meg, valóban a Duce vagyok. Ellenségeim ide juttattak, hogy kezükbe kaparinthassák az országot.

Harminc-negyven másodpercig fojtott és izgalmas csend volt, az őrszem a kémlelőnyíláshoz hajolva, összes érzékeit megfeszítve figyelt befelé és igyekezett felismerni a Ducet a cella félhomályában. Valószínű, hogy tisztán nem látott, de mégis felülkerekedett benne az a meggyőződés, hogy valóban a Duce van odabent. Azonnal elhagyta őrhelyét, lesietett a kapuőrséghez és jelentette a napos káplárnak, hogy Mussolinit őrzik a fogdában. A kapu alatt ekkor húsz, vagy huszonöt tiszt állott fegyveresen, kint a kapu előtt egy szakasz gyalogos carabinieri táborozott feltűzött szuronnyal. A napos káplár berohant az őrség parancsnokához, egy főhadnagyhoz és az izgalomtól remegve közölte vele azt, amit az őrszem jelentett. A főhadnagy indulatosan káromkodott és kisietett a kapubejárat előtt álló tisztekhez. A katonát, aki elhagyta őrhelyét és a napos káplárt azonnal tisztek fogták körül, lefegyverezték őket és a kapuőrség négy embere bekísérte őket a fogdába, a Duceval szomszédos cellába. A Duce, amint léptek kopogását, fegyverek csörgését hallotta a folyosóról, keményen megzörgette öklével cellájának ajtaját. Az a tiszt, aki a két katona elhelyezését irányította, odalépett az ajtóhoz és a kémlelőnyíláson át beszólt a Ducenak: „A tömeg excellenciád fejét követeli.”

— Ki beszél ott? — kérdezte a Duce.

— Miért hoztak ide? — kérdezte a Duce. — Engedjék meg, hogy telefonon beszéljek őfelségével. Értsék meg, hogy ezzel az oktalan erőszakoskodással mindent elrontanak. Romlásba döntik az országot.

— Ez a kérdés nem tartozik ránk — felelte a tiszt. —Telefonálni nem engedhetem, itt kell maradnia, mégpedig teljes csöndben. Figyelmeztetem excellenciádat, hogy a saját érdekében tartjuk itt és őrködünk a testi épségére. Odakint az utcákon teljes a felfordulás, a tömeg excellenciád fejét követeli. Ha megtudják, hol tartjuk őrizetben, egész biztosan megtámadnak bennünket és nem tudjuk megvédeni excellenciád életét.

— Nagyon helyes, — felelte a Duce nyugodtan. — Engedjenek ki a tüntetők közé. Ha valóban úgy van, ahogy ön mondja, majd elintézem a számadásomat én magam Róma népével.

— Nagyon sajnálom, de másirányú parancsaim vannak, — jelentette ki a tiszt kategorikusan.

A Duce erre nem szólt hozzá többet, az ajtót sem döngette meg többször, odakint a laktanyában azonban borzalmas kavarodás támadt. A kapuőrség le nem tartóztatott katonái láttak egyet-mást az eseményekből, tőlük kikerültek a hírek és villámgyorsan bejárták az egész laktanyát. A tüzérek az udvarra tódultak, csoportokba verődtek az épület folyosóin és mind hangosabb zúgás-búgás közepette vitatták a bizonytalanul, kétesen hangzó híreket. A Duce él! Itt őrzik a laktanya fogdájában! Egy-egy csoportban zúgó „evviva Duce!” kiáltások hangzottak el, másutt verekedés támadt, száz és száz ember tolongott, nyüzsgött, izgult és szaladgált izgatottan fel és alá.

A laktanya udvarán megjelent egy őrnagy, sorakozót fúvatott, ugyanekkor benyomult az udvarra az a gyalogos szakasz, amely kint táborozott a kapu előtt és utána még néhány szakasz gyalogság érkezett rohamsisakkal, feltűzött szuronnyal. A legénységet újból bevezényelték a szobákba, minden ajtót bezártak és katonai detektívek foglaltak helyet a lezárt ajtók előtt. Estig zúgott, morajlott a kaszárnya, az udvarra és a folyosókra azonban már nem juthatott más, csak a tisztek és a karabinierik.

Amint besötétedett, négy magasrangú tiszt jelent meg a Duce börtönében és felszólították, hogy kövesse őket.

— Hová? — kérdezte a Duce röviden.

Egy ezredes volt a tiszti csoport vezetője, ő válaszolt a kérdésre:

Egyáltalán nem hiszek ilyen támadásban — jelentette ki a Duce. — Nem tudok elképzelni olyan olasz embert, aki kezet merne, vagy akarna emelni rám.

Az ezredes kedvetlen, ideges hangon kijelentette, hogy a helyzet nagyon zavaros, a hangulat fenyegetőnek látszik. A Duce energikusan tovább beszélt:

Az ezredes nyomott hangon válaszolt:

— Kitől kapta ezt a parancsot? — kérdezte a Duce.

— Közvetlen feljebbvalóimtól — felelte az ezredes kitérőén. — Induljunk.

A négy tiszt közrefogta a Ducet és a laktanyából a földalatti folyosón átkísérték a „7-es cellába”. A folyosó vasajtajában, bágyadtan pislogó lámpával a kezében, polgári ruhás, öreg ember állott: a földalatti várbörtön felügyelője. Amikor a kis csapat odaérkezett a vasajtóhoz, szó nélkül felnyitotta előttük. Nyomban az ajtón túl négy nyirkos kőlépcsőn haladtak lefelé, azután a sötétben nyomasztóan hosszúnak tűnő utat tettek meg a lefelé hajló folyosón. Elérkeztek egy kis előcsarnokfélébe, amelyből háromfelé ágaztak ki keskeny, félhomályos folyosók. Az őr megindult a balra kanyarodó folyosón, amelynek végén újabb lépcsők következtek, majd megint egy nagyon keskeny, kanyargós folyosó. A börtönfelügyelő újabb vasajtót nyitott ki, azután egy tágasabb, üregszerű terembe jutottak. Ebből több vasveretes, nehéz tölgyfaajtó nyílott, ezek már a földalatti várbörtön celláinak ajtói voltak. A börtönőr felnyitotta az egyiket és bevilágított lámpájával egy nagyon szűk helyiségbe.

— Megérkeztünk — mondotta röviden.

Keskeny deszkapriccs, egy asztalka meg egy nádszék volt a cella bútorzata. A kőpadlót akkoriban moshatták fel, mert a cella levegője nedves és nyirkos volt, az áporodott börtönszag valósággal ránehezedett a belépők mellére. A deszkapriccset tiszta lepedő borította, az asztalon fehér abrosz volt. Az egyik tiszt belépett a cellába, lehúzta az ágyról a lepedőt, az asztalkendőt is magához vette, azokkal tért vissza a folyosóra. Amikor kiléptek, Mussolini rátette kezét a tiszt karjára:

— Szeretném, ha ezeket az apróságokat a helyükön hagyná — mondotta nyugodt hangon.

A tiszt a fejét rázta:

Egy pillanatig csend volt, ezután az ezredes szólalt meg:

— Egy kérésem volna — mondta a Duce, változatlanul nyugodt hangon. — Papírt és ceruzát szeretnék.

Az ezredes bólintott, beleegyezése jeléül, azután megkérdezte:

— Nem kérek — felelte a Duce. — Egyáltalán semmit sem kérek.

Ezzel belépett a szobába. A négy tiszt sapkájához emelte a kezét, a polgári ruhás börtönfelügyelő pedig rázárta a vasveretű tölgyfaajtót a Ducera.

Körülbelül félórával ezután egy ceruzát és néhány ív szürke írópapírt vittek be a Duce cellájába, amelyet egyetlen kis villanykörte világított meg bágyadt fénnyel. A Duce leült kis asztala mellé és éjfél utánig írt. Hosszú levelet írt Badoglio tábornagy címére. A levél tartalmát még nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy a következő napokban eljutott a tábornagyhoz. Jól informált fasiszta körökben most, néhány nappal ezelőtt annyit közöltek a levélről, hogy annak tartalmát megfelelő időpontban nyilvánosságra fogják hozni és az teljes egészében becsületére válik a Ducenak, aki a legnehezebb és legnyomasztóbb körülmények között sem saját sorsának problémáival foglalkozott, hanem egyedül és kizárólag az olasz nemzet sorsával. A levélnek csak utolsó, befejező része érinti Mussolini családjának dolgát, elsősorban feleségét és gyermekeit. Arról nincs tudomásunk, Badoglio tábornagy hogyan foglalkozott a levéllel, tett-e jelentést annak tartalmáról az uralkodónak és általában ismertté vált-e Mussolini levele az angolok és amerikaiak felé orientálódó olaszok körében.

Odakint a börtönfolyosón két tiszt maradt, két fiatalabb tiszt. Sokáig beszélgettek, cigarettáztak, a börtönajtó kémlelőnyílásán át többször benéztek a Ducera, figyelték, hogy ír a kis deszkaasztalon. Megint csöndesen álldogáltak egy darabig, azután néhány szót váltottak egymással. Végül az egyik elővette a cigarettatárcáját, négy cigarettát szedett ki belőle, az egyiket meggyújtotta és a kémlelőnyíláson át benyújtotta az égő cigarettát, közben megkopogtatta az ajtót. Az égő cigaretta a földre esett a cellában, utána hullott még három cigaretta. A másnapi vizsgálatnál kiderült, hogy a Duce hozzá sem nyúlt az ajándékhoz; a négy cigarettát ott találták meg a földön, ahová leestek.

A következő napon, július 27-én délelőtt a római német nagykövet megjelent Badoglio tábornagynál és közölte vele, hogy a Führer rendkívül értékes ajándékot adott a Ducenak hatvanadik születésnapjára, amelyre másnap, július 29-én kerül sor. A Führer Nietzsche összes műveinek bőrbekötött, különleges díszkiadását küldte ajándékképpen, mégpedig a Dél-Olaszországban álló német légierő főparancsnokának, Kessdring tábornagynak kézéhez és a tábornagy személyesen akarja átadni az ajándékot a Ducenak.

A német nagykövet bejelentése érthetőleg igen nagy konsternációt keltett Rómában. Badoglio tábornagy idegesen azt válaszolta a nagykövetnek, hogy a Duce súlyos betegen fekszik, állapota olyan, hogy látogatókat orvosi utasításra semmiféle körülmények között sem fogadhat. Arról tehát nem lehet szó, hogy Kesselring tábornagy személyesen adja át az ajándékot a Ducenak, amennyiben azonban eljuttatják a könyvsorozatot hozzá, Badogliohoz, gondoskodni fog róla, hogy a Duce idejében és hiánytalanul megkapja. A német nagykövet tartózkodó formában válaszolt, rendkívül elégedetten, sőt kétkedő megjegyzéseket tett a tábornagy közlésére vonatkozólag, túlságosan messze azonban nem ment, miután az volt az utasítása, hogy nem szabad a maga részéről szakítást felidéznie az új olasz kormányzattal. A Badoglio-kormány azokban az időkben naponta többször is biztosította a német tényezőket arról, hogy a háborút tovább folytatja, miután az adott helyzetben egyebet nem is tehetett. Német részről ezeket a megnyugtatásokat távolról sem tekintették teljes értékűnek, egyelőre azonban várakozó álláspontra helyezkedtek azzal, hogy a fejlemények fogják megmutatni, milyen mértékben építhetnek Olaszország együttműködésére a változott helyzetben. A német nagykövet tehát a nyugtalanító és egyáltalán nem szívélyes hangú megbeszélés után távozott, Rómában pedig nagyon hamar híre terjedt annak, hogy a német nagykövet illetékes olasz helyen nem kapott felvilágosítást Mussolini tartózkodási helyére vonatkozólag.

Az olasz külügyminisztériumban ekkortájt újból megkezdődtek a sajtótájékoztató összejövetelek, amelyek a politikai változás első napjaiban megszakadtak. Az első összejövetelen egy német származású svájci újságíró egyenes kérdést intézett commandatore Rulli külügyminiszteri osztályfőnökhöz, aki a tájékoztatást intézte, hogy igazak-e azok a hírek, amelyek szerint a Ducet fogva tartják az egyik római tüzérségi laktanyában és igaz-e az a hír, hogy az az ajándék, amelyet Hitler vezér küldött a Duce hatvanadik születésnapjára, nem juthat el hozzá. Commandatore Rulli udvarias, de nagyon hűvös hangon azt felelte, hogy az olasz politika irányító tényezőit most igen komoly dolgok foglalkoztatják, ezért egyáltalán nem jutnak hozzá, hogy volt olasz politikusok magánéletével foglalkozzanak, ami egyébként nem is érdekli őket.

A svájci hírlapíró szokatlanul éles hangon kijelentette, hogy Mussolini világtörténelmi jelentőségű férfi, akinek sorsa feltétlenül érdekli Európa közvéleményét, őt tehát nem lehet egyszerűen „volt olasz politikusok” gyűjtőnév alatt említeni. Commandatore Rulli válaszképpen Orlando volt olasz miniszterelnökről beszélt, akinek magánügyei például egyáltalán nem foglalkoztatják a nemzetközi sajtót. A svájci hírlapíró azt felelte, hogy Orlando és Mussolini személyének jelentősége között különbség van.

— Igaz — válaszolta Commandatore Rulli. — Orlando miniszterelnöksége alatt Olaszország győztesen küzdötte végig a világháborút, Mussolini alatt pedig vereséget szenvedtünk.

Kínos csend támadt ennek a kijelentésnek a nyomán, néhány pillanatnyi hallgatás után a svájci hírlapíró még egyszer választ kért arra a kérdésre, életben van-e a Duce, ha igen, hol tartózkodik és átveheti-e azt az ajándékot, amelyet a Führer küldött hatvanadik születésnapjára. Commandatore Rulli az előbbinél valamivel nyomatékosabb hangon kijelentette, hogy semmiféle bővebb tájékoztatást nem adhat, a Duce sorsa olyan kérdés, amelyet a jelenlegi események teljesen háttérbe szorítanak.

A sajtótájékoztatás résztvevői kénytelenek voltak további oppozíció nélkül belenyugodni ebbe a közlésbe.