Bezár!
2019. október 21., hétfő, Orsolya, Zsolt napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:44 A kurdok kivonultak egy török határ mentén fekvő városból22:19 A konnektorban hagyott zárlatos telefontöltő miatt égett le egy hétgyerekes pilisvörösvári család háza21:53 Horváth József titkosszolgálati szakértése az "újfajta antiszemitizmusról" a Kossuth Rádióban21:39 A hallei kettős gyilkosság margójára21:08 Hillary megőrült - közölte Trump20:28 A jobboldali, EU-ellenes Svájci Néppárt kapta a legtöbb voksot - sajnos a zöld vörösök is jól szerepeltek19:59 Zuhanyzóba vizelés fogmosás közben: az oslói önkormányzat agyára ment a klímarettegés19:23 A tálibokkal tárgyalna a Kabulba érkezett amerikai védelmi miniszter18:40 A kínai nagy tűzfal árnyékából szónokolt az internet nyitottságáról egy illetékes elvtárs18:06 Boris Johnson kérte is a Brexit-halasztást meg nem is17:26 Kedden tartják Naruhito császár koronázási ceremóniáját16:59 Pongrátz András: a Jobbiknak nincs többé keresnivalója a Corvin közben!16:35 Egy madár szedte le az égről az amerikai haditengerészet büszkeségét, a "leghalálosabb repülőt"15:54 Szerencsére nem sérti Morales állampolgári jogait a bolíviai elnök(újra)választás15:26 Rekordszintre emelkedett az Egyesült Államok sertéshúskivitele
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Dobszay Károly igazsága: a judeobolsevizmus már 1945-ben elkezdődött hazánkban

Reklám


A jelenlegi hivatalos történetírásban, sőt, ún. jobboldali szellemi műhelyekben és médiumokban is általánosan elfogadott tévhit, hogy Magyarországon 1945 és 1948 között egyfajta polgári-parlamentáris, jogállami politikai rendszer létezett, s a kommunista horrorrezsim 1948-tól datálható, vagyis a trianoni maradványországban élő magyarság számára megadatott az a lehetőség, hogy olyan politikai erők vegyék kezükbe az állam vezetését, amelyek legitim, törvényes úton jutottak hatalomra, s politikájukkal mindenekfelett a nemzeti érdekérvényesítést szolgálják itthon és nemzetközi-diplomáciai fórumokon egyaránt.
E tévtannak egyenesági következménye, hogy bizonyos mai történészek, politikusok és újságírók a korabeli - kommunista ügynökökkel telerakott - Független Kisgazdapártban, Magyarországi Szociáldemokrata Pártban, illetve a Nemzeti Parasztpártban valamiféle pozitív közéleti szándékok megvalósításának letéteményeseit látják. Ezért tüntetik fel a teljesen középszerű vagy egyenesen jelentéktelen, sőt, kártékony ún. polgári vagy szociáldemokrata vezetőket, pl. Tildy Zoltánt, Nagy Ferencet, Dobi Istvánt, Kéthly Annát és társaikat nagy formátumú, felelős, újabban már szobrot érdemlő (!) hiteles államférfiakként. Ezzel szemben a valóság az, hogy Magyarországon már 1945-1948 között egy parlamentáris díszletekkel álcázott vörös, totalitárius zsarnoki rezsim jött létre az említett személyek hathatós közreműködésével.

Lényegében a tengelyhatalmakkal szemben álló angolszász-szovjet koalíció vezetői, Churchill, Roosevelt és Sztálin már az 1943. november 28-tól december 1-jéig ülésező teheráni konferenciájukon (a három háborús bűnös tömeggyilkos itt és ekkor találkozott személyesen először és utoljára) eldöntötték Közép-Európa háború utáni sorsát, amikor rögzítették, hogy a Szovjetunió nyugati határait és érdekszféráját biztonsági igényeinek figyelembevételével jelölheti ki, nem is szólva arról az elhatározásról, miszerint a nyugati, második frontot - a korábban tervezett Balkán helyett - Normandiában nyitják meg a következő év tavaszán, vagyis a diplomácia virágnyelvéről magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió az európai hadműveletek befejeződésekor bekebelezheti Európa középső és keleti részét, s a hódoltatott országokra rákényszerítheti saját, kommunista államrendszerét.

Valójában Magyarország politikai mozgásterét a vesztett háború után alapvetően meghatározta az a tény, hogy 1947. február 10-éig még formai értelemben sem volt szuverén állam, hiszen a szövetségesekkel, konkrétan a szovjetekkel 1945. január 20-án kötött moszkvai kapitulációs okmány kimondta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a SZEB felállítását, amelynek élére Vorosilov marsall került, s lényegében a második párizsi „béke” aláírásáig nemzetközi jogi értelemben is szovjet katonai megszállás és politikai fennhatóság alá helyezte hazánkat.

A sokat emlegetett, ún. 1945. novemberi szabad választásokat illetően pedig az a helyzet, hogy egyszerűen kizártak legkevesebb mintegy 1 millió embert választójogosultságának gyakorlásából, hiszen a nyugatra menekült állami tisztviselők, katona- és csendőrtisztek, az internált vagy bebörtönzött "reakciós osztályok" képviselői és felnőtt korú családtagjaik, a hazai német kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok, továbbá a szovjet hadifogságban sínylődő honvédek, illetve Gulág-rabszolgák nem voksolhattak. Nem is szólva arról, hogy a "reakciós és fasiszta" pártok indulását eleve megtiltották az országgyűlési választásokon az új hatalmasok.

Bár ezen "az 1990-ig utolsó szabad voksoláson" a Kisgazdapárt kényelmes, 57%-os abszolút többséget szerzett, mégis koalícióra lépett - a SZEB utasítására és saját kriptobolsevikjeinek óhajára - a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal, ráadásul a kulcsminisztériumok már a kezdetek kezdetén a moszkovita judeobolsevik hazaárulók kezébe kerültek (Rosenfeld-Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Singer-Gerő Ernő közlekedési, Nagy Imre belügyminiszter lett). A valós hatalmat - a szovjet hadsereg jelenlétén túl - azonban az biztosította a kommunisták számára, hogy már 1945-ben létrehozták Eisenberger Benjámin (Péter Gábor) vezetésével a belügyminisztérium intézményi keretein belül az Államvédelmi Osztályt, közismertebb nevén az ÁVO-t, amely 1948-tól Államvédelmi Hatóság, azaz ÁVH néven vált az állami terror legfőbb letéteményeseként közismertté és rettegetté Magyarországon.

A "népi demokratikus" időszakban, 1945-1946 folyamán zajlottak le az ún. népbírósági perek, amelyek során a Horthy-rendszer és a nyilaskeresztes-hungarista rezsim vezető képviselőit, politikusait, főtisztjeit (Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc, Szőlőssy Jenő stb.) a nemzetközi és a magyar jog sárba tiprásával, köztörvényes bűnözőkként ítélték halálra, jobb esetben hosszú évekig tartó börtönbüntetésre félanalfabéta, jogi diplomával sem rendelkező "népbírák". Az ítélkezési eljárás során az egyetlen motivációs tényező, amely e jogi kontárok tevékenységét befolyásolta, az ószövetségi bosszú valóra váltása, s minél szélesebb körű, szadista kiélése volt a heroikus küzdelemben elbukott "régi világ" prominens szereplőin. A vezető kormánypárt, a "keresztény, polgári, nemzeti értékrendet" képviselő FKGP által jelölt köztársasági elnök, Tildy Zoltán, a palástos hóhér, minden ítéletet helyben hagyott, és gondolkodás nélkül juttatott bitófára ártatlan embereket.

Magyarország a második párizsi békediktátum 1947. február 10-én történt aláírása, illetve ez év nyarán történt ratifikációja után sem nyerte vissza szuverenitását. A SZEB működése ugyan megszűnt, azonban a moszkvai fegyverszüneti megállpodással ellentétben hazánk területét továbbra is megszállva tarthatták az oroszok, mivel a békeokmányba sikerült beillesztetniük egy passzust, mely szerint mindaddig, amíg Ausztria státusza nem rendeződik (1955-ig nyugati szomszédunk, illetve Bécs, a főváros négyhatalmi - amerikai, angol, francia, szovjet - megszállás alatt állt), Moszkva az ausztriai megszálló erőivel való kapcsolattartás végett ún. vasútbiztosító alakulatokat tarthat Magyarországon. Vagyis valamennyi fontos bel- és külpolitikai kérdésben Sztálin mondta ki a végső szót, illetve az "ideiglenesen hazánk területén állomásozó szovjet hadsereg" főparancsnoksága, valamint a minden állami intézményben, kormányzati szerveknél, a rádiónál, könyvkiadóknál, színházaknál ott lévő KGB-rezidensek hoztak döntéseket, fogalmaztak meg kötelezően végrehajtandó elvárásokat a magyarországi hatóságokkal, intézményekkel, illetve azok vezetőivel szemben.

A vázolt eseményekkel egyidejűleg és párhuzamosan zajlottak le a hírhedett deportálások. Magyarország területéről (már az 1945. évi moszkvai fegyverszünet visszaállította a trianoni határokat, majd a második párizsi „béke” szentesítette is azokat, azzal a módosítással, hogy 43 km2-nyi területet, az ún. pozsonyi hídfőt Csehszlovákiához csatolta), a megszálló vörös horda egységei szovjet hadbírsági ítéletek (!) alapján a "népi demokratikus" érában mintegy negyedmillió magyar állampolgárt deportáltak a Szovjetunióban lévő Gulág-táborokba, így a vörös cár birodalmában - hadifogságba esett honvédekkel együtt - kb. 750 ezer hazánkfia sínylődött embertelen körülmények között, s rabszolgaként építette Sztálin delíriumos látomását: a szocializmus kártyavárát. Közülük 300 ezren soha többé nem láthatták szülőhazájukat, s ma is valamely jeltelen tömegsírban porladnak földi maradványaik a végtelen orosz rónán valahol. A hazatértek legtöbbje pedig életre szóló testi-lelki sérülést és károsodást szenvedett, ráadásul az itthoni vörös diktatúra hivatalos közegei továbbra is köztörvényes bűnözőkként kezelték őket, rendőri-ÁVH-s felügyelet alatt állottak, s megítélésük a szabadult rablógyilkoséval volt egyenértékű.
A magyarországi németek kitelepítése a másik nagy szégyenfoltja az 1945-1948 közötti koalíciós időszak politikájának. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a kényszerexodus a "magyar" kormányok kezdeményezésére és kívánságára következett be. Első alkalommal ugyanis 1945. május 16-án a szovjetek által összeállított Ideiglenes Nemzeti(?) Kormány kisgazda külügyminisztere, Gyöngyösi János vetette fel hivatalosan a SZEB előtt a hazai német kisebbség kitelepítését Németország szovjet megszállási övezetébe. Ismételten: a magyarországi szovjet hűbéres kormányzat nem az 1945 augusztusában ülésező potsdami konferencia előírásainak engedelmeskedett, hanem már negyed évvel korábban késznek mutatkozott 300 ezer német nemzetiségű magyar állampolgár kitelepítésére. 1945. december 22-én a "szabadon választott" Tildy-kormány kommunista belügyminisztere, Nagy Imre (a későbbi földművelésügyi-, majd begyűjtési miniszter, végül '56-os kormányfő) terjesztette elő egy minisztertanácsi ülésen a hazai német kisebbség kitelepítésére vonatkozó tervezetet, amely a kollektív bűnösség elve alapján nyugodott. 1946. január 15-én pedig megszületett a hírhedett 70.010/1946 BM-rendelet, amelynek értelmében az 1948-ig tartó kitelepítések során 200 ezer németet fosztottak meg vagyonától, javaitól és magyar állampolgárságától, s toloncolták ki őket Ausztriába és Bajorországba, vagyis a néhai Harmadik Birodalom szovjetek által megszállt övezeteibe.

A kommunisták és csatlósaik már 1944-1945-től megkezdték a tudományos-kulturális élet kulcspozícióinak elfoglalását, továbbá rendkívül intenzív egyház- és vallásellenes propaganda-hadjáratot folytattak. A "klerikális reakció" elleni politikai és érzelmi hangulatkeltésben élen járt - sok más, hasonszőrű elvtársával egy zászló alatt menetelve - a Világosság című lap hasábjain a szociáldemokrata-filokommunista Kéthly Anna (miként erről részletesen olvashatunk Dobszay Károly tegnapi, nagyszerű írásában), valamint a Szabad Nép ma is aktív paleobolsevik veteránja, Várkonyi Tibor (vajon ki ne ismerné eme klasszikust...). Ugyanakkor a "haladó, reakcióellenes" politikai erők, vagyis a kommunisták, a szociáldemokraták, a nemzeti parasztpártiak és a szakszervezeti lobbi 1946. március 5-én létrehozta korának Demokratikus Chartáját, a Baloldali Blokkot, amely éberen figyelte a "demokratikus-népi állam fegyveres megdöntésére szervezkedő reakciós erők tevékenységét", továbbá politikai nagygyűléseiken, a rádióban és sajtóban rendre felszólította az - egyébként velük kollaboráló - FKGP- vezérkart és más kisebb, polgári-keresztény pártok vezetőit, hogy határolódjanak el saját reakciós (mai magyarsággal: szélsőséges) politikusaiktól, s azokat a lehető legrövidebb időn belül zárják ki soraikból. Idősebb olvasóinknak most minden bizonnyal déja vu érzésük támad, hiszen a Baloldali Blokk mai utódainak főkolomposaitól és "mértékadó" vezéregyéniségeitől pontosan ugyanazokat a szövegeket hallhatják-olvashatják, mint egykoron vörös blokkos szellemi-politikai elődeiktől.

Teljesen jogos tehát az az igény, hogy, történelmünk annyi más korszaka mellett, az őket megillető helyre kerüljenek végre az 1945-1948 közötti, "népi-demokratikus" éra politikusai, pártjai, így egyszer talán valós, egyúttal hiteles képünk lehet ezen - hazánk további történetét alapvetően meghatározó - időszak eseményeiről és jelentőségéről. Hiszen az elmúlt hetven esztendő histográfiai megítélésére különösképpen igaz a Rettenthetetlen című, 1995-ben készült Mel Gibson-filmben elhangzó bölcsesség: "A történelmet mindig azok írják, akik a hősöket felakasztják." Végszóként talán nem is szükséges e gondolathoz bármiféle magyarázatot fűzni...

Lipusz Zsolt - Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready