"Vitéz" Mihály a kolozsvári (volt) Széchenyi téren

Kevésbé ismert történeti köztudatunkban, hogy Erdélynek a két román fejedelemséggel, Moldvával és Havasalfölddel perszonáluniós keretek között történt egyesülésére már több mint 300 évvel korábban sor került - szerencsére nagyon rövid időre - 1599-1600-ban, a havasalföldi uralkodó Mihai Viteazul (1593-1600), azaz Mihály vajda uralma alatt. Hogy ez egyáltalán bekövetkezhetett, annak tágabb, európai diplomáciai és katonapolitikai okai voltak.

Az 1591-1606 között zajló 15 éves háború során vetődött fel komolyan először annak lehetősége, hogy egy nemzetközi koalíció segítségével Magyarország területe felszabadítható az oszmán-török uralom alól. E szövetségi rendszer tagjai voltak: a Habsburg Birodalom - részeként a királyi Magyarországgal -, a Német-Római Császárság, a pápai állam, továbbá keleten Erdély és a két román fejedelemség. A 16-17. század folyamán ugyanis minden politikai törésvonal, megosztottság, vallási villongás ellenére a leglényegesebb kérdést illetően egyetértés volt a magyar nemesség soraiban, lett légyen akár erdélyi, akár a királyi magyarországi területen élő képviselőiről szó: az ország területi egységét helyre kell állítani, a török hódoltság pedig átmeneti, ideiglenes jellegű időszak Magyarország történetében. (Érdekes párhuzam vonható itt abban a tekintetben, hogy Trianont a magyarság és a csonka országbeli politikai elit jelentős része hajlamosnak látszik véglegesnek elfogadni). A háború első szakaszában születtek is fontos hadi sikerek: a Dunántúl jelentős részét visszafoglalták az oszmánoktól a keresztény seregek, továbbá a mai román-bolgár határ innenső oldalán található fontos dunai átkelőhelynél, Gyurgyevónál 1595-ben az egyesült erdélyi és havasalföldi seregek tönkreverték a Szinán nagyvezér irányítása alatt álló török főerőket. Utóbb azonban a kezdeti háborús lendület megtorpant, a stratégiai kezdeményezés a törökök kezébe került, akik például 1596. október 13-án elfoglalták a fél évszázaddal korábban Dobó István által hősiesen megvédett - az elestekor egyébként összehasonlíthatatlanul jobb védművekkel rendelkező - Eger várát is.

A születésétől (1541) fogva török protektorátus alatt álló Erdély Báthory Zsigmond (1588-1602) uralkodása alatt szakított a korábbi török orientációjú külpolitikával, és fejedelme 1595 januárjában Prágában szövetséget kötött I. Rudolf (1576-1608) magyar királlyal, aki egy személyben német-római császár is volt. Mint később kiderült, ez Erdély, sőt, az egész ottani magyarság számára végzetes lépés volt, ám kétségtelen, hogy a szerződés aláírásakor az adott történelmi pillanat a török kiűzésének nagyon is reális perspektívájával kecsegtetett.

Tehát a 15 éves háború második szakaszában (1596-1606) a török hadak kerekedtek felül, s ekkor már a bécsi katonai és politikai vezetés is inkább Erdély megszerzését tartotta szem előtt, mintsem a hódoltsági területek felszabadítását. Erdélyben a századfordulón meglehetősen kaotikusan alakult a hadi és belpolitikai helyzet. Báthory Zsigmond fejedelem, látva, hogy a külpolitikai irányváltás, vagyis a Habsburg-orientáció választásának következményeként Erdélyre váró török bosszúhadjáratoktól nem tudja országát megvédeni, két alkalommal is lemondott a fejedelemségről (1597 és 1599), azonban tettét megbánta, s visszatért Erdélybe, míg végül 1602-ben végleg távozott.1597-ben I. Rudolfnak adta át a fejedelemséget két birodalmi hercegség, Oppeln és Ratibor fejében, majd 1598. évi visszatérését követő újabb lemondása után 1599 márciusában Báthory András bíborosra testálta országát. I. Rudolf azonban az 1595. évi prágai szerződés és az 1597-es megállapodás alapján (melyek rögzítették, hogy Báthory lemondása, illetve fiúörökös nélküli halála esetén a Habsburgokra száll országa) magáénak tekintette Erdélyt, s gróf Giorgio Basta tábornokot, kassai főkapitányt, illetve Mihály havasalföldi vajdát küldte Erdélybe András fejedelem ellen. A császáriak késése miatt Mihai Viteazul egyedül indult oláh seregeivel Erdély megbüntetésére. Ott a Báthoryak iránt olthatatlan gyűlöletet tápláló székelyek is csatlakoztak hozzá, majd a Szeben melletti Sellenberknél 1599. október 28-án legyőzték Báthory András seregeit. (A székelyek Báthory-ellenes indulatainak oka az volt, hogy a gyurgyevói győzelem előtt Zsigmond fejedelem hadba hívta őket, s döntő szerepük is volt a győzelem kivívásában, hazatérve azonban a közszékelyeket a fejedelmi ígéret ellenére sem szabadították fel, mire ők felkelést robbantottak ki, amelyet 1596 "véres farsangján" a fejedelem nagybátyja, Bocskai István vezetésével kegyetlenül levertek.) A győztes Mihály vajda a császár nevében vonult be ugyan Gyulafehérvárra három nappal később, de a maga nevében és a maga javára kormányzott. Az épületes bevonulást a humanista történetíró, Szamosközi István - kellő távolságtartással - a következőképpen írja le:

"Nyolc kürtös fújta a törökösen hangzó melódiát, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását. Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak - köznyelven cigányoknak - neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen".

Mihai Viteazulnak hivatalosan rendezetlen volt a Habsburgokhoz való viszonya. Helytartóként és a sereg főparancsnokaként gyakorolta a hatalmat. Az erdélyi országgyűlés meghódolt a havasalföldi vajda előtt, és fejedelemnek címezte. Nagyszámú román seregét az erdélyi falvaknak és városoknak kellett eltartania. Az erdélyi történelmi emlékezetben - finoman fogalmazva - nem hagyott túlságosan jó emléket ennek a 16. századi Drakulának az országlása. Korabeli forrásunk elmondja, hogy "sok kegyetlenségekkel ostorozá vala az erdélyieket; valakinél pénzt vagy egyéb gazdagságot érzett, erővel elvette, sokakat meg is öletett érette, nagy adókat vetett reájok, jószágukat dúlatta, hadát ingyen rajtok tartotta, akinek szép felesége vagy leánya volt, maga megszeplősítette, és egyéb sok istentelen dolgokat cselekedett rajtok, az fő népeket benne mind levágatni igyekezik vala".

Mihály Moldva, Havasalföld és Erdély egy kézben történő egyesítéséről álmodott, ugyanakkor kétségtelenül tágabb politikai-vallási összefüggésekben is gondolkodott: eszménye az egész ortodox kereszténység török uralom alóli felszabadítása volt. Zsarnoki uralmát az erdélyiek hamarosan megelégelték, és szervezkedni kezdtek ellene. Még egyes román történetírók (pl. Eugen Stanescu) is megállapítják, hogy a Mihály vajda körüli bojárcsoportot terheli a felelősség az erdélyi anarchiáért, amely oda vezetett, hogy az uralkodó 1600 őszén fedezetlenül maradt ellenségeivel szemben. Erdélyben mind Báthory Zsigmondnak, mind a Habsburgoknak voltak párthívei az ottani elit, a "három nemzet" soraiban. (Az 1437-ben létrehozott kápolnai unióban Erdély három rendi nemzete, a magyar nemesség, a székely előkelők és a szász-német nagypolgárság kötött egymással szövetséget.)

A Báthoryak István fejedelem (1571-1586) uralkodása óta hagyományosan jó lengyel kapcsolatokkal rendelkeztek, hiszen közismert, hogy őt lengyel királlyá is megválasztották 1575-ben, így Zsigmond is megkapta Lengyelország támogatását fejedelmi jogarának visszaszerzésére. Másfelől I. Rudolf 1600 szeptemberében erdélyi párthívei megsegítésére Giorgio Basta kassai főkapitányt vezényelte újólag az országba, hogy ott a Habsburg-uralmat megszilárdítsa. Basta a hozzá csatlakozott erdélyi haderővel 1600. szeptember 18-án a Maros melletti Miriszlónál legyőzte Mihai Viteazul seregét, aki ezután ez év októberében kiszorult Erdélyből, és Prágába menekült. Az erdélyi nemesség és Basta együttműködése a császáriak fosztogatásai és túlkapásai miatt azonban nem tartott sokáig. Az olasz generális katonái oly mértékben kifosztották a szerencsétlen parasztokat, hogy azok magukat fogták még a szekerek elé is (Basta szekere). Az erdélyi nemesség belátta, hogy az adott európai nagyhatalmi erőviszonyok közepette nem fordulhat szembe a törökkel anélkül, hogy az az ország pusztulását ne eredményezné, ezért 1601 áprilisában újra megválasztották Kolozsvárott Báthory Zsigmondot. A Habsburgok azonban nem óhajtottak lemondani Erdélyről, így ismét Bastát és Mihai Viteazult küldték Zsigmond detronizálására, s az általuk vezetett hadak Erdély északi határa közelében, Goroszló mellett, 1601. augusztus 3-án döntő vereséget mértek Báthory seregeire, aki immár végleg kiszorult Erdélyből. Valószínűleg Mihály vajda ott kívánta folytatni politikai pályafutását, ahol egy szűk évvel korábban abbahagyta: továbbra is Erdély fejedelmének tekintette magát, s meg akarta szilárdítani uralkodói hatalmát. Basta azonban most már rövid úton véget vetett a Mihai Viteazul-korszaknak:1601. augusztus 19-én a Torda közeli táborban vallon zsoldosaival meggyilkoltatta Mihály vajdát.

Erdély történetének tragikus, 1599-1604 közötti időszaka bebizonyította, hogy a fejedelemség a fennálló európai-világpolitikai viszonyok között nem folytathat törökellenes politikát, s nem választhatja a Habsburg-orientációt, ti. az oszmán birodalom még olyan nagyhatalmi erőtényező, amely minden elszakadási kísérletet kíméletlenül meg tud torolni, ugyanakkor az európai keresztény országok képtelenek - mind pénzügyileg, mind katonailag-diplomáciailag - egy olyan ütőképes koalíciót létrehozni és fenntartani, amely a siker reményében vehetné fel hosszú távon a harcot a portával. A tárgyalt korszaknak demográfiai szempontból is katasztrofális következményei lettek népünkre nézve: az öt éven keresztül zajló török, Habsburg, oláh megtorló hadjáratok elsősorban a síkvidéken és a folyóvölgyekben lakó magyar etnikumot sújtották, a hegyvidéken élő románokat kevésbé vagy egyáltalán nem. 1604 után kezdődik a románság lassú, fokozatos leköltözése az alacsonyabban fekvő vidékek elnéptelenedett falvaiba, s ez a folyamat a következő nagy vészkorszak, az 1657-1661 közötti tatár- és törökdúlás után immár visszafordíthatatlanná válik, végső soron elvezet oda, hogy a románok kerülnek többségbe Erdélyben. Már csak ezen oknál fogva is, Mihály vajda egyéves fejedelemsége Erdély történelmének feledhető fejezetei közé sorolandó.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info