Sajnálatos módon ezek az események egyúttal a végjáték kezdetét jelentették. Külpolitikailag az európai helyzet teljesen kedvezőtlenre fordult a kuruc Magyarország jövőjét illetően. Igaz, a cár 1709. július 9-én Kijevtől délre, Poltavánál megsemmisítő vereséget mért XII. Károly svéd király addig legyőzhetetlen seregeire. A hadvezérként is zseniális XII. Károly nem sejtette, hogy Oroszország belsejébe nem ajánlatos egy európai hadseregnek mélyen benyomulnia. (Miként két másik zseniális stratéga ármádiája, Napóleoné is hasonló sorsra jut 1812-ben Moszkvában, illetve Hitleré 1943-ban Sztálingrádnál). A szövetséges orosz seregek győzelme ugyanis egyúttal azt is jelentette, hogy Poltava után a magyar szabadságharc és Rákóczi lengyel királysága elveszítette jelentőségét Nagy Péter szemében. Az orosz külpolitika stratégiai célja ugyanis a balti- és fekete-tengeri kijáratok és kikötők megszerzése volt, Lengyelország egészen az 1770-es évekig közömbössé vált a cárok számára. Ráadásul nyugaton 1709. szeptember 11-én, Malplaquet-nál, a francia hadak ismételten katasztrofális vereséget szenvedtek – akárcsak öt évvel korábban Hochstadt mellett – az ez alkalommal is John Churchill és Savoyai Jenő vezette angol-Habsburg koalíciós erőktől. Külpolitikailag tehát Magyarország teljesen elszigetelődött, és semmiféle érdemleges külső segítségre nem számíthatott már.

Itthon is kedvezőtlenre fordult a hadi, a politikai és a gazdasági helyzet a kuruc erők számára. 1708. augusztus 3-án, Trencsénnél döntő vereséget szenvedett Rákóczi serege a Heister Siegbert és Pálffy János gróf, horvát bán parancsnoksága alatt álló császári és labanc hadaktól. Az 1709-es esztendő mindentekintetben fekete év volt Magyarország számára. Az említett, gyászos külpolitikai fejleményeken túl, súlyos pénzügyi válságba jutott hazánk. XIV. Lajos kiürült kincstárából már egyáltalán nem segélyezhette tovább a kurucokat. A felvidéki bányavárosokat nemesfémlelőhelyeikkel Trencsén után visszafoglalták a császáriak, Rákóczi államkincstárában pedig nem volt pénz fegyvervásárlásokra, s a katonaság járandóságainak rendszeres folyósítására. A súlyos aszály elpusztította a termést, így sokfelé kegyetlen éhínség támadt az országban. Az igazi nagy csapást azonban a rettegett fekete halál, a pestis megjelenése hozta. A pestis már az év elején elárasztotta az Alföldet, csaknem elnéptelenítette Kecskemétet, s a városokból ezrek és ezrek menekültek ki a pusztákra, hogy ott sátrakban húzzák meg magukat a vész idejére. Őszre már Felső-Magyarországon is elharapózott a dögvész, Eperjes és Kassa szinte őrség nélkül maradt, annyi katonát ragadott el a fekete halál. A demográfusok becslése szerint a török kiűzésekor, 1699-ben hazánk lakossága hozzávetőlegesen 4,2 millió lehetett, vagyis annyi, mint Mátyás (1458-1490) uralkodása idején. Ez a szám 1711-re kb. 3,9 millióra csökkent. A 300 ezres veszteség nagyobbik hányadát a pestisjárvány okozta halálesetek jelentették. Eközben a fejedelem két kiváló hadvezérét is elveszítette. Esze Tamás – akire nagy szüksége lett volna Rákóczinak – már egy éve halott volt, és 1709. szeptember végén újabb gyászról tudósít Bercsényi levele: „Most hozták hírit: szegény Bottyán vak sógor tegnap nyolc óra tájban béhunyta a másik szemét is”. 1710 telére a kurucok lényegében a szabadságharc kezdetén birtokolt Északkelet-Magyarországra szorultak vissza.

Hazánk a 150 éves hódoltsági állandósult törökellenes harcokban amúgy is kivérzett már, általános volt az országban a békevágy. A bécsi udvar politikájában is változás állott be, s a békepárti irányzat kerekedett felül. Ebben az is szerepet játszott, hogy a Lipót-féle abszolutizmusnál a magyarokkal szemben jóval engedékenyebb, kompromisszumra hajló politikát folytató I. József (1705-1711) király évek óta boldog házasságtörésben élt Pálffy János Mária nevű leányával, aki élete egyetlen igaz szerelme volt, ezért is hajlott arra, hogy kuruc fegyverletétel esetén teljes amnesztiát adjon a szabadságharc résztvevőinek. I. József 1710 szeptemberében tehát szerelme atyját, gróf Pálffy Jánost nevezte ki a magyarországi császári erők főparancsnokává. Közben a kuruc hadak is új főparancsnokot kaptak. A kiváló és bátor harcos, de hipochondriában (betegség beképzelése) szenvedő Bercsényi annyira rettegett a pestistől, hogy nem ment emberek közé, egyik zempléni udvarházából a másikba menekült, valahányszor a járvány a szomszédságban ütötte fel a fejét. Ezért Rákóczi leváltotta, s helyére Károlyi Sándort nevezte ki új fővezérnek. Egyúttal Bercsényit Lengyelországba küldte azzal a diplomáciai felhatalmazással, hogy – utolsó reménységként – tárgyaljon Péter cárral, illetve annak főmegbízottjával, Dolgorukij herceggel. Bercsényi 1710. november 21-én lépte át Vereckénél az ősi határt, talán maga sem sejtette, hogy soha többé nem látja szülőföldjét. Ezzel egyidejűleg Károlyit maga Rákóczi jelölte ki a Pálffyval való béketárgyalások megkezdésére.

A történeti köztudatban még ma is élő tévhittel ellentétben természetesen Károlyi nem volt áruló. Amikor 1710. november közepén megkezdődtek a két főparancsnok közötti tárgyalások, Pálffy felhatalmazása mindössze arra terjedt ki, hogy Károlyit a császár-király hűségére térítve, s neki kegyelmet adva a kuruc sereget megfossza utolsó megfelelő katonai vezetőjétől, s ezáltal siettesse a szabadságharc katonai vereségét. Amennyiben ezt Károlyi megteszi, méltán tarthatnánk árulónak. Károlyi ezzel szemben csak a fejedelem tudtával és valamennyi felkelőtársa ügyéről volt hajlandó tárgyalni. Rákóczi pedig nem engedett Erdély függetlenségét és a magyar rendek konföderációját, azaz a kuruc államot védelmező álláspontjából. A hadszíntéren az 50 ezres Habsburg-hadsereg ekkor már több mint háromszoros számbeli és haditechnikai fölényben volt a mintegy 15 ezer főnyire apadt kuruc sereggel szemben. Rákóczi maga egyetlen lehetőségként úgy döntött, hogy személyesen kísérel meg tárgyalni a Lengyelországba hamarosan megérkező Nagy Péter cárral, hiszen az orosz uralkodó az 1707-es varsói szövetségi egyezményben ágyúkat, fegyverszállítmányokat és segélyhadakat is ígért a fejedelemnek. 1711. február 21-én Zavadkánál átlépte a magyar határt. Ekkor látta utoljára szeretett hazáját.

Eközben tovább folytak a béketárgyalások, a teljhatalommal megbízott Károlyi 1711. március 14-én Debrecenben ismét találkozott Pálffyval, s letette a hűségesküt a Habsburg uralkodónak. Egyúttal kézhez kapta a szatmári béke alapjául szolgáló, 7 pontból álló finalis resolutiót (végső elhatározás), amelynek főbb kitételei a következők voltak. Rákóczi a hűségeskü fejében visszakapja elkobzott javait, szabadon tartózkodhat az országban, a főrangúaknak és főtiszteknek egyénileg kell kegyelmet kérniük. A hűségeskü és a fegyverletétel után a köznemesek szintén kegyelemben részesülnek. A kuruc katonák közül senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy a császári seregben szolgáljon. I. József ígéretet tett arra is, hogy az ország törvényeit, szokásait és szabadságát sértetlenül megtartja. Végül, ezen amnesztiát a következő országgyűlésen törvénybe fogják iktatni. Károlyi társait a hűségeskü letétele után sem hagyta cserben, pedig ekkor – miután saját jövőjéről gondoskodott – visszavonulhatott volna a tárgyalásoktól. Mégsem tette. Ehelyett Lengyelországba ment, s 1711. március 26-án Sztrijben Rákóczi elé tárta a finalis resolutio pontjait. A fejedelem tanácsosai társaságában úgy határozott, hogy a békefeltételekről döntsön a Husztra összehívandó országgyűlés. Károlyi végül április 9-ére Szatmárra hívta össze az utolsó kuruc rendi országgyűlést. Hosszú, drámai összecsapások és viták után a diéta 1711. április 29-én tudomásul vette a békefeltételeket. Károlyit az is a mihamarabbi cselekvésre ösztönözte, hogy április 17-én Bécsben himlőben váratlanul meghalt I. József. Ezt a gyászhírt azonban a kuruc országgyűlésen megjelent követek előtt titokban tartották. Károlyi immár joggal tarthatott attól, hogy Pálffy Mária szerepének megszűntével az apát elmozdítják a főparancsnoki tisztségből, s egy más megbízottal csak jóval kedvezőtlenebb feltételekkel sikerül majd megegyezésre jutni.

Az 1711. április 29-én elfogadott szatmári béke 11 pontja a következő intézkedéseket tartalmazta: Rákóczinak a személyére szóló kegyelem mellett biztosította összes ingó és ingatlan vagyonát Magyarországon és Erdélyben egyaránt, amennyiben az okirat keltétől számított 3 héten belül leteszi a hűségesküt I. József királynak. A magyarországi és erdélyi főrendek, főpapok és nemesek hasonlóképpen a fenti határidőn belül személyükre és birtokaikra teljes amnesztiában részesülnek, akárcsak a közkatonák. Az uralkodó biztosítja a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. A király Magyarország és Erdély törvényeit, jogait és kiváltságait sértetlenül megtartja, továbbá az elkövetkező országgyűlésen a rendek minden sérelmüket szabadon előadhatják és a nemzet érdekét szolgáló új javaslatokat terjeszthetnek elő. Ugyanakkor a szabadságharc legfontosabb vívmányát, a rendi konföderációt, vagyis a független kuruc államot a múltra vonatkozóan sem ismeri el, s az Erdélyi Fejedelemség helyreállításáról sem tesz említést.

A látványos záróakkord másnap, 1711. április 30-án zajlott le a nagymajtényi síkon: a kuruc sereg maradéka, mintegy 12 ezer katona földbe szúrta a 149 hadi zászlót, és ünnepélyesen esküt tett I. József császárnak és királynak – aki akkor már két hete halott volt. A fegyvereit ellenben mindenki hazavihette – különös fegyverletétel. Természetesen az eskütétel csak formálisan szólt az uralkodó személyének, valójában a monarchiának azt az új hatalmi struktúráját erősítette meg, amely ezekben az években volt kialakulóban, s amelynek egyik fontos dokumentuma a szatmári béke.

Kudarc vagy siker volt-e a szatmári béke? Azt tekintve, hogy a katonai vereséggel végződött szabadságharc lezárásaképpen egy olyan megegyezés született, amely a Habsburg Birodalom keretein belül a lehető legnagyobb mértékben garantálta az ország alkotmányos önállóságát, mindenképpen sikernek kell tekintenünk. Vegyük figyelembe azt a különlegességet, hogy Rákóczira egy tíz évvel korábban elkezdett, de ki nem bontakozott szervezkedés miatt fej- és jószágvesztés várt volna Bécsújhelyen, most azonban egy 8 esztendős, a detronizációt is deklaráló fegyveres harc vezérlő fejedelmeként teljes büntetlenséget és birtokai visszaadását garantálták neki. Más kérdés, hogy ő nem kívánt élni ezzel. A szatmári béke mindazokat a jogokat biztosította Magyarországnak – az önálló erdélyi állam visszaállításának kivételével –, amelyeket a 17. században az erdélyi fejedelmek a rendi-függetlenségi küzdelmeik árán kötött bécsi (1606), nikolsburgi (1622) és linzi (1645) békékben el tudtak érni. A csaknem két évszázados háborúskodás, az ország területe nagy részének permanens harctérré válása és pusztulása, a magyarság demográfiai katasztrófája (elveszítettük két évszázad természetes népszaporulatát – ide nyúlnak vissza Trianon gyökerei), a népességet tizedelő pestisjárvány következtében 1711-ben a kuruc Magyarországnak esélye sem volt a katonai győzelemre. A spanyol örökösödési háború a befejezés küszöbén állt, ennélfogva a nyugati hadszíntérről mind több, elit, reguláris egységet vezényelhetett a bécsi udvar Magyarországra. A magyar függetlenség ügye – akárcsak a későbbiekben, egészen mindmáig – egyetlen európai birodalmat sem foglalkoztatott, kizárólag a saját hatalmi érdekeik. Magyar hazafiként számunkra fájdalmas, de tudomásul kell vennünk, hogy hazánk csak egy parasztfigura volt az európai diplomácia sakktábláján. Akkor is, ma is csak és kizárólag önmagunkra számíthatunk és építkezhetünk. Károlyi azt az utat választotta, amelyet akkor a társadalom döntő többsége óhajtott. A szatmári béke megteremtette végre a békét és megvetette 18. századi újjáépítés alapjait, amelyből majd a reformkor sarjad ki az 1830-as években.

A mélységesen vallásos és hazáját forrón szerető Rákóczi másik irányt választott: a politikai mártírium útját. Az ország leggazdagabb birtokosaként, 2 millió hold uraként lemondott mindenről, s a száműzött földönfutók sanyarú sorsát választotta osztályrészéül. A magyar történelem azon kevés államférfiúi közé tartozik, akinek egész életpályáján a morál és politika kölcsönösen feltételezték egymást, s soha nem kerültek szembe egymással. Intő és követendő példaként áll későbbi korok, különösen mai „elitünk” vezető politikusai előtt. Talán nem véletlen, hogy törökországi száműzetésében 1735. április 8-án, épp nagypénteken, hajnali háromkor halt meg Erdély utolsó fejedelme, minden idők egyik leghívebb magyarja. A számkivetés keserű kenyerét vele mindvégig hűségesen megosztó Mikes Kelemen Törökországi levelek című művének 112. episztolájában így siratja el: „Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk”.

Kereszteslovag – Kuruc.info

(Vége)