Az 1848-49-es szabadságharc nyergestetői hősének, Tuzson Jánosnak állítottak szobrot Kézdivásárhelyen Bem József emlékműve mellett. Emlékezetes, hogy Tuzson János kétszáz fős székely csapatát csak oláh árulással tudta megverni a hatalmas túlerővel támadó cári és császári sereg.
Tuzson János (Bélafalva, 1825. október 25. – 1904) honvéd alezredes, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a nyergestetői csata alatt a székelyekből álló sereg főparancsnoka volt.
1848. augusztusában belépett a honvédségbe, eleinte Gál Sándor tábornok mellett teljesített szolgálatot. A harcokban tanúsított vitézségéért 1849. május 1-jén III. osztályú katonai érdemjelet kapott, majd június 15-én őrnaggyá léptették elő és zászlóaljparancsnok lett. Ebben a minőségében 200 székely katonájával megkísérelte feltartóztatni az Alekszandr Nyikolajevics Lüders vezette cári haderőt és az Eduard Clam-Gallas vezette császári haderőt a Hargita-hegységben fekvő Nyergestetőnél, amely nehezen megközelíthető volt, de ugyanakkor fontos volt elfoglalása ahhoz, hogy a cári hadsereg ne tudjon bejutni a Kászoni-medencébe. A csata augusztus 1-jén kezdődött. A székely honvédek hosszú ideig sikeresen kitartottak, egy lázárfalvi román pásztor azonban az orosz-osztrák sereget egy ösvényen a székelyek hátába vezette, így Tuzson János, hogy elkerülje a bekerítést, feladta a hadállásokat és elvonult, majd megmaradt katonáival Tusnádnál Gál Sándorhoz csatlakozott, akivel együtt Mitácsnál elhagyta az országot és a Török Birodalomba távozott.
A szabadságharc után hosszú ideig török földön élt, majd amnesztiát kapott, így hazatérhetett. 1897-ben részt vett a nyergestetői emlékmű avatásán. 1904-ben hunyt el.
Mivel a Tuzsonok népes székely család volt, az utódok száma is nagy.
(Erdély Ma - MR - Wikipédia, kép: Háromszék - Mandiner)
Kányádi Sándor: Nyergestető
A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
1965
Alább látható egy (sajnos csonka) videó a szoboravatásról:
