Az iskolában ma is úgy tanítják, hogy az első világháború után Erdély sorsa a gyulafehérvári népgyűlésen dőlt el, ahol az ország minden sarkából özönlött tömegek óriási hazafias lelkesedéssel, egyhangúlag mondták ki az egyesülést. Petre Pandrea író, szociográfus olvasónaplója sok egyéb trikolóros legendával együtt ezt is szertefoszlatja azáltal, hogy nem az érzelmekre, hanem a tényekre alapoz, mindenekelőtt arra, hogy az újszülött Nagy-Románia határait a győztes nagyhatalmak húzták meg, a népgyűléseknek tehát annyiban volt beleszólásuk, hogy egyetértettek velük. 1953. évi olvasónaplójának külön vonulata a román hódító szoknyák párizsi működésének leírása: hálószobák bűbájos vonzereje hogyan segítette Romániát új területek megszerzéséhez. Erről Ionel Bratianu miniszterelnök, a román delegáció vezetője külön gondoskodott azért is, mert az intim csevegésekből értékes háttér-információkhoz jutott a tárgyalások menetéről. A hódítások fő célpontja Harold Nicolson, az angol bizottság vezetője volt.

Martha Bibescu

Peacemaking (béketeremtés) cím alatt később megírta visszaemlékezéseit, Petre Pandrea ennek kapcsán veti papírra gondolatait, mert szerzőjét Románia érdekei szempontjából kulcsembernek tekintette, amennyiben „1919-ben az Adriai-tenger, a Habsburg- és az Oszmán Birodalom sorsa az ő színes ceruzáinak hegyében rejlett... Az ő keze rajzolta térképre a román határokat."

Nosza, Martha Bibescu hercegnőre hárult a honleányi feladat, Harold Nicolsont hálójába keríteni. Hogy a bukaresti Lahovary pék unokájából hogyan lett Bibescu hercegnő és párizsi szalonok kedvelt írónője, erre más alkalommal ugyanitt bővebben visszatérek, most maradjunk Trianon úrhölgyeinek előjátékánál. Erre utalva Petre Pandrea rosszmájúan jegyzi meg: „Van valami balkániasan elbűvölő e csapat stratégiájában és taktikájában."

Mária királyné

Különösen a francia és az angol delegáció színes ceruzái részesültek megkülönböztetett figyelemben, e vonatkozásban jó példával járt elöl személyesen Mária királyné. Húsz évvel előbb mint Edinburgh hercegnője ment férjhez Ferdinánd trónörököshöz, mellékesen Viktória királynő unokája volt, így érthető, hogy Párizsba érkezése után az angol delegáció ifjabb tagjainak kedvence lett, cserében azt a csekélységet igényelte tőlük, hogy Románia új nyugati határát a Tiszáig tolják ki, tehát megkapja Debrecent, Békéscsabát, Hódmezővásárhelyt is.

Elena Vacarescu (a címlapfotónk is ő)

A francia delegációra Elena Vacarescu poétakisasszony volt ráállítva. A Bratianu-stratégia őt feltehetően azért vetette be, mert a csábítás fortélyaiban már bukaresti hajadonként nagy tapasztalatokra tett szert. Mint Erzsébet királyné (írói nevén Carmen Sylva) első udvarhölgye, 1891-ben eljegyeztette magát a trón várományosával, Ferdinánd főherceggel. A vakmerő hódítás azért fulladt kudarcba, mert Ferdinánd nagybátyja, I. Károly király úgy vette elejét a rangon aluli házasságnak, hogy Elenát Párizsba száműzte, az exvőlegénynek pedig az említett edinburghi hercegnőt, Máriát választotta. Az ügy hozadéka az lett, hogy Ferdinánd szerelmei egész életükben utálták egymást, de most Párizsban közös frontot alkottak a haza érdekében. Mivel Elena Vacarescu ismert költőnő volt, neki Jean Cocteaut, a francia irodalom és művészet élő klasszikusát osztották ki, hogy bájai által rábeszélje, népszerűsítse Romániát. A baj csak az volt, hogy Cocteau a fiúkat szerette, de azért Elenának megtette a szívességet, hogy elit értelmiségi körökben hirdesse: Erdély ősi román föld, tehát nem maradhat újabb ezer évig magyar megszállás alatt. Ezt Petre Pandrea így kommentálja: „A színes ceruzáknak minél nagyobb területet kellett kiszakítaniuk Magyarországból és Romániának adniuk."

Ana Brancoveanu

A román–angol–francia szerelmi sokszögekhez fűződik egy emlékezetes jelenet, amelyből fogalmat alkothatunk a szoknyás hadműveletek módszereiről is. Mikor a tárgyalások eredményének első változatában az egész Bánát Szerbiához került, Anna de Noailles (Ana Brancoveanu) Clemenceau színe előtt hisztérikus rohamot rögtönzött: blúzát szaggatva, haját tépve, zokogva sikoltozta a francia miniszterelnöknek, hogy a Brancoveanu ősök csontjai resicai kastélyuk árnyékában pihennek, ezért ő inkább meghal, minthogy a családi örökségtől megváljon.

Nagy alakítás lehetett, mert Clemenceau közbenjárt, hogy Bánát határa délebbre kerüljön, így Resica Temesvárral együtt Romániáé lett. Petre Pandrea szelíden megjegyzi, hogy a Brancoveanu családnak semmiféle kastélya nem volt Resicán, hanem regáti birtokán egy szerény udvarházat mondhatott magáénak. Talán az ilyen esetekre utalva jegyezte meg később Bratianu: „Trianonban Románia a vártnál többet kapott."