2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
14:31 Táskájával ütötte a kalauzt egy nő Ceglédbercelen - de persze csak előzetes szóváltást követően13:55 Lelőtték Amszterdamban a Kecskemét egyik korábbi négerét13:24 Ez előzi meg füstösék utcai telefonkínálgatását13:10 Molnár Ricsi videózta magát a baleset pillanatában - de ezúttal is csak jót akart, sőt, nem tudta, hogy nem vezethet, nem ő tehet erről13:03 Lezuhant egy belga harci repülő Franciaországban12:55 Budapesti tolvajt fogott egy felvidéki BMW12:24 Dávid-csillag került egy plakátra - a DK szemrebbenés nélkül a zsidóbérenc kormányt tette felelőssé12:10 Az időhúzásos színjáték legújabb "fordulata": Bibi izraeli egységkormányról tárgyalna Ganzcal11:40 Sz@rba nyúlt egy momentumos10:51 Miért borult fel a vezetési oktató által vezetett tűzoltóautó?10:07 Trudeau lebukott: húsz évvel ezelőtt még nem tudta, hogy Aladdin egy kanadai fehér ember09:42 Pompeo már Szaúd-Arábiából ágál Irán ellen09:11 Farkas Flóri szabadlábon van és virul - annyira, hogy éppen a Lungo Dromnak kampányol08:41 A jobbikosok még azzal sincsenek tisztában, támogatják-e Karácsonyt egyáltalán08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Lipusz Zsolt: A trianoni országvesztés történelmi előzményei (I. rész)

Reklám


Magyarország mint a kereszténység védõbástyája a 16-17. században az egész keresztény Nyugat- Európa védelmében vérzett. A küzdelem során életteret veszített saját hazájában az itt élõ más népek javára. A 18. század elejétõl tömegesen költöztek be Havasalföldrõl oláhok (románok) Erdélybe, a Temesközbe, a Maros-Körösök vidékére, továbbá Szerbiából rácok (szerbek) a Mohács elõtti Magyarország legkiválóbb bortermelõ vidékére, a Szerémségbe, a Bácskába és a Temesközbe.

A nagy európai polgárháborút lezáró, ún. versailles-i békerendszer leggyalázatosabb dokumentuma a Nagy-Trianon nevû kastélyban írattatott alá a magyar békedelegációval 1920. június 4-én. A diktátum feldarabolta a történelmi Magyarország területét, az egykori 325 ezer km2 kiterjedésû haza a mai 93 ezer km2-re zsugorodott. (Sõt, az 1947-es második párizsi béke, az ún. pozsonyi hídfõ, három község Csehszlovákiához csatolásával tovább csonkította hazánk területét.) Egyedül Románia nagyobb területhez jutott – a Partium, a Temesköz keleti fele és Erdély megszerzésével –, mint amennyi Csonka-Magyarországnak megmaradt. Mintegy 3,5 millió magyar feje fölött „lépett át” az országhatár, azaz õk szándékuk és akaratuk ellenére jutottak idegen, ellenséges államok fennhatósága alá. Ezek közismert, tragikus történelmi tények. Mostani írásomban nem magával a trianoni döntéssel, annak diplomáciai elõkészítésével és hátterével, az esetleges alternatívákkal kívánok foglalkozni, hanem azzal a kérdéssel, hogy hogyan jutott el történelmi útján a magyarság Trianonig. Természetesen itt most csupán egy vázlatos áttekintésre vállalkozhatom, de ez talán nem lesz teljesen haszontalan.



Az okokat és elõzményeket kutatva idõben – bár talán elsõ olvasásra ez meghökkentõen fog hatni a legtöbb kedves olvasó számára – egészen a 16-17. századig, a török hódoltság koráig kell visszamennünk. 1526-ban I. Szulejmán szultán hadainak támadása a kb. 4 millió fõt számláló, már abban az idõben is soknemzetiségû Magyar Királyságot érte. Csakhogy akkoriban az etnikai arányok még teljesen normálisak voltak, a magyarság adta az össznépesség kb. 80%-át, a többi etnikum az akkori királyság peremvidékein csupán jelentéktelen – és kulturális értelemben is elhanyagolható – kisebbséget jelentett. Ez alól csak a németek (szászok) és a horvátok képeztek kivételt. Mint az közismert, a török – a már említett I. Szulejmán szultánnak köszönhetõen – több hadjáratban, lépésrõl lépésre foglalta el az ország középsõ részét, 1541-ben magát a fõvárost, a királyi székhelyet, Budát is birtokba vette, ezt követõen az 1543-1544-es, majd az 1552-es, végül az 1566-os hadjárataival lényegében kialakította a török hódoltsági terület határait. Ezek a késõbbiek során alapvetõen már nem változtak meg.
A másfél évszázados török hódoltság idõszakában az ország népe soha nem érezhette a béke áldásait. Igaz, a Habsburgok, akik 1526 óta magyar királyok is voltak, többször kötöttek békeszerzõdést a török szultánokkal, ám ez csupán azt jelentette, hogy a nagy, 80-100 ezer fõt számláló uralkodói seregek nem csaptak össze, és nem sanyargatták a föld népét. A végvári harcok azonban soha nem szüneteltek, így pusztult az ország, fogyatkozott a népe. A törökellenes küzdelem oroszlánrészét – annak minden dicsõségével és tragikumával – a magyarság, illetve a horvátok viselték, viseltük.
Mi volt a helyzet a történelmi Magyarország területén élõ többi néppel? A németek (szászok) földrajzi és mentalitásbeli okok miatt sem igen kerültek kapcsolatba a törökökkel. Három nagy letelepedési körzetük – Nyugat-Magyarország, a felvidéki Szepesség és a dél-erdélyi Királyföld – biztonságos távolságban voltak a török-magyar végvári vonaltól. Másfelõl, városlakók lévén, egyébként tiszteletre méltó, szorgalmas polgári tevékenységet folytattak, nem pedig a hadakozásnak éltek. A tótok (szlovákok) a felvidéki vármegyékben, a Kárpátok vonulatai között részint parasztokként, részint pásztorokként keresték kenyerüket. A ruszinok a mai Kárpátalján, az oláhok (románok) pedig Erdélyben hegyi pásztorokként élték békés napjaikat, talán még a törökrõl sem nagyon hallottak.

A rácok (szerbek) esetében más volt a helyzet. Egy részük a Duna menti, az Oszmán Birodalommal folytatott kereskedelemben volt érdekelt, más részük azonban – balkáni testvéreikkel – török szolgálatba állt, és harcolt a keresztények ellen. A hazánk területén a 16-17. század folyamán harcoló, illetve várvédõ feladatot teljesítõ „törökök” valójában nagyobb részt iszlám hitre tért szerbek, illetve bosnyákok voltak.

A magyarság elsõ demográfiai katasztrófája a török kiûzésére tett elsõ sikertelen kísérlet, a tizenötéves háború (1593-1606) korában következett be. Közismert, hogy Erdélyben 1602-1604 között a császári fõparancsnok, Basta a töröktõl elõzõleg már több alkalommal elpusztított fejedelemségben milyen garázdálkodást vitt végbe. Egyfolytában pusztult a magyarság. Néhány – horrorisztikus – borzalmat idézek ennek igazolására. Egyik korabeli forrásunk írja: „Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos. Besztercén az temetõt õrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették.” S a borzalmakat még hosszasan sorolhatnánk…
Azt se feledjük, hogy a háború utolsó szakasza egyben az elsõ Habsburg-ellenes rendi szabadságküzdelem, a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) korával esik egybe. Bocskai történelmi érdeme – sok egyéb, más mellett – az, hogy katonai sikerei után rá tudta kényszeríteni a Habsburg uralkodót, hogy kössön végre békét a törökökkel, s ezzel vessen véget az akkor már teljesen értelmetlen háborúnak, országpusztításnak, melytõl mindkét haza, a királyi Magyarország és Erdély is egyaránt szenvedett. Másik nagy történelmi érdeme a reformáció genfi emlékmûvén szobrot kapott fejedelemnek, hogy a hajdúknak saját, Szabolcs megyei birtokain történt letelepítésével – a magyarság pusztulásának korában – mintegy 30 ezer magyar etnikumú ember megmaradását biztosította! Sajnos, ennek ellenére bekövetkezett a magyarság térvesztése a Kárpát-medencében.

Északon a tótok (szlovákok) lakta terület településhatára jóval délebbre tolódott, míg a rácoké (szerbeké) jóval északabbra. Megjelentek településeik a Csepel-szigeten is, mint errõl a mai napig tanúskodik a Ráckeve helynév. Erdélyben pedig az oláhok (románok) elkezdtek a Kárpátok magaslatairól leszivárogni az alacsonyabban fekvõ, addig színmagyar lakosságú folyóvölgyi falvakba is Már e ponton két, nagyon fontos megállapítást tehetünk:

1) Magyarország mint a kereszténység védõbástyája a 16-17. században az egész keresztény Nyugat- Európa védelmében vérzett. (Hogy ezért mit kapott, pontosabban mit nem kapott viszonzásul, az ez másik kérdés.)

2) A hõsi küzdelem során életteret veszített saját hazájában az itt élõ más népek javára.

E nemzetünk késõbbi története szempontjából végzetes tendencia a 17. században a magyarság törökellenes harcával, illetve az újabb, Habsburg-ellenes, rendi-függetlenségi harcokkal párhuzamosan tovább folytatódott. Ez utóbbiakat illetõen különösen tragikus történelmi tény, hogy Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly Imre szabadságharcai nemcsak egy idegen hatalom ellen irányuló, jogos, az Aranybulla 31. cikkelyén, az ún. ellenállási záradékon alapuló önvédelmi harcok voltak, hanem ezzel párhuzamosan polgárháború is zajlott Magyarországon, hiszen a császáriak oldalán is szép számban harcoltak magyar, Habsburg-párti nemesek mindenkor.

A török hódoltság korának tragikus történelmi fejezete a nagy felszabadító háború (1683 – 1699) eredményeképpen zárult le. (A Temesköz szabadult fel legutoljára, 1718-ban.) A történelmi mérleg katasztrofális. A volt hódoltság területe vadvizes, terméketlen, lakatlan pusztasággá vált. Az átlagos népsûrûség sehol sem volt magasabb négyzetkilométerenként tíz fõnél! (Ez az ország nyugati részeiben kb. 35 volt.) Települések százai tûntek el örökre a térképrõl! A török alapjaiban roncsolta szét a középkori magyar településszerkezetet. (Szabolcsból Debrecen, Szolnok irányában Budapestre tartva errõl a tényrõl bárki saját szemével is meggyõzõdhet, hiszen a települések nagy távolságra, olykor 25-30 km-re esnek egymástól.) Az ország össznépessége a 18. század elején legjobb esetben 4 millió volt, vagyis pontosan ugyanannyi, mint két évszázaddal korábban! Hõsies, Európát is védõ harcával tehát a magyarság elveszítette két évszázad természetes népszaporulatát! Ilyen áldozatot – nemzeti elfogultság nélkül is állíthatjuk – aligha hozott más nép Európáért! A zsarnoki Habsburg-hatalom azonban rákényszerítette a nemzetet még egy szabadságküzdelemre: II. Rákóczi Ferenc és vitéz kurucai nyolc esztendõn át (1703 – 1711) küzdöttek a magyar önállóságért, s a harcok hõsi áldozatai értelemszerûen tovább apasztották a magyarság létszámát.

A kivérzett, kifosztott,megtiport országban a legfontosabb feladat az élet újrakezdése volt. Be kellett népesíteni a volt hódoltsági területeket, mûvelés alá kellett vonni a földeket, és legalább a települések egy részét újra fel kellett építeni. A problémát az jelentette, hogy a csaknem üres, néptelen volt hódoltság újranépesítéséhez a magyarságnak nem voltak – a kis létszámú csángóságot nem számítva – a Kárpát-medencén kívüli etnikai tartalékai. Így telepesekként vagy az ország sûrûbben lakott részeibõl jövõ magyar jobbágyok jöhettek szóba vagy idegenek. A 18. század elejétõl tömegesen költöztek be Havasalföldrõl oláhok (románok) Erdélybe, a Temesközbe, a Maros-Körösök vidékére, továbbá Szerbiából rácok (szerbek) a Mohács elõtti Magyarország legkiválóbb bortermelõ vidékére, a Szerémségbe, a Bácskába és a Temesközbe.

Ezen túl a bécsi udvar szervezett keretek között németeket (svábokat) költöztetett fõként Baranyába és Tolnába,valamint a Bácskába és a Temesközbe szintén. A telepítések eredményeképpen az 1787-es II. József-féle népszámlálás idején hazánk lakossága már meghaladta a 9 milliót, csakhogy ezen belül a magyarság aránya kb. 40% lehetett. A 16. század eleinek éppen a fele! Ez az igazi, súlyos, török-kori örökség és Trianon legmélyebbre lenyúló történelmi gyökere! Azonban a magyarságban volt életerõ, a késõbbiekben lassan elkezdte visszaszerezni korábbi életterét, így az 1910-es népszámláláskor a magyarság aránya az ország népei között 54%-ra nõtt. Trianon bekövetkezte tehát egyáltalán nem volt valami fatális, szükségszerû történelmi végkifejlet, ehhez sok más egyéb bel- és külpolitikai fejlemény vezetett.

Lipusz Zsolt

(Folytatjuk)

Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready