Legutóbb, két héttel ezelőtt ott hagytam abba az élménybeszámolómat, hogy a baidai lázadók arra utasítottak, hogy térjek vissza Egyiptomba, majd szabadon engedtek.
Elindultam hát kelet felé, a határ irányába, ami onnan négyszáz kilométerre volt. Ahogy már írtam, Líbiában nagyon könnyen megy a stop, így most is gyorsan haladtam. Sáhátban az egyik kereszteződésben többcsövű rakétavetőt vontató teherautó ment az ellenkező irányba, a front felé. Útközben betértem még Manszórába Latifhoz, a korábbi vendéglátóm házába, akit szegényt sok kellemetlenségnek tettem ki, amiért ráhoztam a lázadókat. Latifot pár órával korábban engedték haza a baidai hatóságok, mint engem, így otthon találtam. Elnézést kértem tőle azért, hogy miattam került ilyen nehéz helyzetbe. Látszott rajta a sértettség, de igyekezett indulatmentesen beszélni velem, még azt is közölte, hogy mégsem utaznak a mágikusnak tartott, onnan hatszáz kilométerre a sivatagban fekvő Dzsagbúb oázisba, Idrissz király szülőhelyére, mert "nincs pénze az útra", pedig az előző nap megígérte, hogy elmegyünk oda együtt. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, csak már nem akart magával vinni, azonban egy arab ember sohasem sértené meg a vendégét azzal, hogy direkt elutasítja. Elköszöntem, majd kiléptem a házból.
Nem volt nagy a forgalom, de ismét gyorsan haladtam, és hamarosan a Rász-Hillál nevű gyönyörű, zöld növényzettel benőtt hegyekkel körülvett öbölnél jártam, ahol már pár nappal azelőtt az odaúton is megálltam fényképezni. Emlékeztem rá, hogy a sofőr, akivel akkor utaztam mondta, hogy nem messze onnan, fent a hegyekben van egy szép vízesés, ezért elhatároztam, hogy legalább még azt megnézem, mielőtt elhagyom az országot. Kitetettem magamat az elágazásnál, majd elkezdtem felfelé stoppolni a szerpentinút elejénél, ám úgy egy perc múlva felvett egy arra járó terepjáró és - bár nem volt dolga ott a sofőrnek - felvitt a vízeséshez, ami úgy egy kilométerre volt onnan, és az egyik kanyarból jól lehetett látni, hogy úgy tíz métert zuhan lefelé a patak vize a szép, mediterrán növényzettel borított sziklákról. Lent az út alján tehenek legeltek a virágos réten, ami elég ritka látványnak számít egy sivatagos országban. Nemsokára újra Dernába értem, ahol pár nappal azelőtt az odaúton igazoltattak a lázadók, majd egy rövid pihenő és kaja után már egy másik kocsiban ültem, ami elvitt egészen Tobrukig, ez a város már csak úgy százharminc kilométerre fekszik az egyiptomi határtól. Már majdnem sötétedett, amikor beszálltam, és útközben egy autóspihenőben megálltunk az esti imára, a muzulmán országokban ugyanis a legtöbb út menti parkolóban, még a leglepukkantabbakban is van egy apró mecset vagy imaszoba az utazók számára, ahol egyébként aludni is lehet, ahogy ezt már meg is tettem néhányszor a korábbi útjaim során. Úgy este kilenc-tíz óra körül értünk Tobrukba, ahol pezsgett az éjszakai élet, az arab országokban ugyanis későn kelnek az emberek, így a délelőtti órákban még kísértetvárosra hasonlító helyek délutánra felélénkülnek, de az élet csúcspontját az éjszaka jelenti, akkor minden kávézó és vízipipázó megtelik emberekkel, a boltok is későig nyitva tartanak.
Nekiálltam szálláshelyet keresni, és visszamentem ahhoz a kebabárushoz, ahol az előző tobruki látogatásomkor, az odaúton jártam. Nagyon barátságos fogadtatásban volt részem, még ingyen étellel is kínáltak, de most be volt zárva az üzlet, így először arra gondoltam, hogy felhívom a törzsi vezetőt, akinél a múltkor aludtam, ám, ahogy már írtam, a telefonom nem működött Líbiában, így ezt a lehetőséget csak a végére tartogattam. Az utcán többen is körém gyűltek - a legtöbben tizenöt év körüli suhancok -, megkínáltak csokival, majd azután érdeklődtek, hogy miben tudnának nekem segíteni. Volt közöttük egy idősebb ember is, ám amikor megkérdeztem, hogy tudna-e szállást adni éjszakára, elutasított, de pár perccel később egy másik, hatvan év körüli férfi lépett hozzám, és intett, hogy kövessem. Közel lakott oda, egy két szárnyból álló, nagy, már-már palotának is beillő házban, előtte kerttel. Kiderült, hogy a forradalom előtt ő volt a tobruki kikötő vámparancsnoka, és most kivár, hogy újjászervezzék az államot. Nála töltöttem az éjszakát, és még egy nagyméretű, selyemből varrt forradalmi zászlóval is megajándékozott, amit azóta is otthon őrzök. Ő is az el-Hászi törzs tagja volt, akikről Latif azt mesélte, hogy a görög hajósokkal keveredve jó szellemi képességekre tettek szert. Elmondta, hogy most csak egy határátkelő működik a líbiai-egyiptomi határon, az, ahol én is beléptem Szállúm és Ámszád között, de régen kettő is volt, ugyanis a Tobruktól háromszáz kilométerre délre fekvő Dzsagbúb oázisból is át lehetett menni az onnan alig százhúsz kilométerre keletre levő egyiptomi Szivába, ám Kadhafi lezáratta azt az átkelőt, viszont a helyiek a családi kapcsolataik miatt a mai napig is illegálisan átlépik a határt terepjáróval. Arról is beszélgettünk, hogy akkoriban is érkeztek olajszállító hajók a város kikötőjébe, néhányan pedig árut is hoztak, de vámot persze nem kellett fizetniük az államszervezet kialakulatlansága miatt. Talán majd a polgárháború után megint felállnak a hatóságok.
Másnap reggel még tettem egy kört Tobruk belvárosában, lefényképeztem a bezárt olasz katolikus templomot, és megkerestem Erwin Rommel második világháborús német tábornok egykori bunkerét, amiről még Latif mesélt nekem Manszórában. A bejárata mellett ki volt állítva néhány világháborús emlék, egy lezuhant angolszász bombázó roncsai, egy kicsi, egy-, vagy kétszemélyes, sufnituning kinézetű olasz tank és pár ágyú, lent a föld alatti részben pedig néhány fényképet és egyenruhákat bemutató próbababát helyeztek el egy kicsi múzeumban. Fönt, a roncsok között a jelenkor harcosai készülődtek az éppen aktuális háborúra, vállról indítható rakétavetőket szereltek, és mellettük a 2011-es líbiai polgárháború elmaradhatatlan kellékei, a gépágyúval felszerelt Toyota terepjárók álltak. A lázadók barátságosan fogadtak, körbevezettek a múzeumban és fönt is készíthettem róluk képeket, bár a rakétavetősöknek azért nem nagyon tetszett a dolog, ám végül nem szóltak érte.
Még délelőtt volt, amikor kimentem a város szélére. Gondolkodtam rajta, hogy még aznap visszatérjek-e Egyiptomba, vagy előtte még ellátogassak a Líbiában mágikus helynek tartott, híres Dzsagbúb oázisba, amit Latif emlegetett. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, nem sejtve még, hogy újabb kalandok elé nézek majd emiatt, aminek az emlékét azóta is őrzöm a bal fülemben, de erről majd később írok...
Az oázis háromszáz kilométerre délre fekszik a Földközi-tengerparti Tobruk városától, a sivatagnak egy tengerszint alatti mélyedésében, úgy mínusz tíz méteres "magasságban", az odavezető út végig le van aszfaltozva és párhuzamosan halad az egyiptomi határral. A kisváros, vagy inkább nagyobb falu méretű Dzsagbúb arról nevezetes, hogy 1889-ben itt született meg Idrissz asz-Szenusszi, Líbia későbbi királya, aki 1951-től Kadhafi '69-ben végrehajtott puccsáig ült az ország trónján. A település korábban a Szenusszi-rendnek nevezett vallási és politikai mozgalom központjaként működött, ennek a leghíresebb tagja pedig az egykori uralkodó mellett Omár Mukhtár volt, az olasz gyarmatosítók elleni fegyveres népfelkelés vezéralakja, aki az akkoriban Dzsagbúbban működő Szenusszi Egyetemen tanulta a Koránt, majd 1912-ben kezdte meg harcát a megszállók ellen, miután egy olasz hadihajó három napig lőtte a líbiai fővárost, Tripolit, hogy ezzel kényszerítse távozásra a korábbi birodalom urait, az ottománokat. A harc kisebb-nagyobb megszakításokkal 1931-ig tartott, ennek során a líbiai törzsi harcosok gerillatámadásokat és rajtaütéseket hajtottak végre olasz katonai alakulatok és helyőrségek ellen.
A lázadók hátországát két terület képezte: a tengerparti Zöld-hegység lakossága, és a Szenusszi-mozgalom központja, ami akkoriban Egyiptomban, brit érdekeltségi területen működött, ahová nem ért el az itáliai gyarmatosítók keze. Bár Mukhtár a húszas évek végén megegyezett az olaszokkal, ám miután a gyarmati igazgatás egyre szorosabb ellenőrzés alá vonta Líbiát 1929-ben, újra fellángoltak a harcok. Az akkori olasz katonai parancsnok, Rodolfo Graziani azonban új módszerrel próbálkozott Mukhtár legyőzésére: 1930 után a Zöld-hegység mintegy százezer lakosát koncentrációs táborokba zárták, ahol egyes becslések szerint több ezren haltak meg éhezés és különböző betegségek következtében, a líbiai-egyiptomi határon pedig '31 áprilisa és szeptembere között egy háromszáz kilométer hosszú szögesdrótakadályt építettek a tengerparttól egészen Dzsagbúb oázisig, ahol már a Nagy Homoktengernek nevezett járhatatlan sivatag kezdődött, megfosztva ezzel a Mukhtár vezette felkelést az utánpótlásától. A taktika sikeresnek bizonyult, és a szabadságharcot elfojtották az olasz csapatok, a végső döfést pedig az adta, amikor 1931. szeptember 11-én maga Mukhtár is sebesülten a gyarmatosítók fogságába esett al-Baida mellett, majd egy Manszórában fogságban eltöltött éjszaka után hajóval Bengáziba szállították, és egy közeli koncentrációs táborban három nappal később nyilvánosan felakasztották. Ő ma nemzeti hősnek számít Líbiában, a Kadhafi-éra alatt is ő díszítette a tízdináros bankjegyet, az ezredes pedig az ő képét viselte egy olaszországi látogatása alkalmával, de a lázadók között is népszerű Omar, még az egyik forradalmi alakulatot is róla nevezték el.
Szóval kiálltam Tobruk szélére, hogy elstoppoljak a nagy történelmi múlttal rendelkező Dzsagbúb oázisba. Kiszálltam egy, a várostól délre fekvő elágazásnál, majd jobbra kanyarodtam, a repülőtér irányába, innen indult ugyanis az oázisba vezető út. Eddig elég sok autó haladt el arra, amit lestoppolhattam, innen viszont egyenes, kihalt aszfaltút futott a sivatagban, egészen a látóhatárig. Úgy tízpercenként elment rajta egy-egy kocsi, és a barátságos sofőrök meg is álltak, ám a legtöbben csak pár kilométert vittek a következő faluig. Már vagy húsz perce álltam az út mellett, és azzal szórakoztattam magamat, hogy időzítőre állított géppel fotóztam, ahogy a sivatag szélén stoppolok, amikor feltűnt egy fehér Landcruiser. Gyorsan intettem neki, és nagyon megörültem, amikor a vezetője közölte, hogy ő is Dzsagbúbba megy. Az út nem tartott tovább két óránál, ugyanis a majdnem teljesen egyenes és kihalt kétsávos, jó állapotú aszfaltúton simán lehetett tartani a százötvenes átlagsebességet, csak pár helyen kellett lelassítani, ahol tevék legelték a sivatag gyér növényzetét, és félő volt, hogy az úttestre tévedve balesetet okoznak. Ezeken a helyeken egyébként piros szegélyű, háromszög alakú kresz-táblák figyelmeztetik a sofőröket egy középen elhelyezett, fekete színű, tevét ábrázoló szimbólummal. Ezt a táblát hiába keresnénk az európai utak mentén, Észak-Afrika országaiban viszont több helyen is láttam már ilyet, a legutóbb például Algériában.
Mivel az út az egyiptomi határ mentén, azzal párhuzamosan haladt dél felé, sokszor mindössze tíz-húsz kilométernyi távolságra a két országot elválasztó vonaltól, ezért több, a forradalom alatt elhagyott, üres határőrposzt mellett is elhaladtunk, ezek szerint a líbiai oldalt egyáltalán nem őrizték abban az időben. Több helyen is feltűnt az úttest keleti, a határ felőli oldalával párhuzamosan futó, régi, rozsdás szögesdrótakadály, amit még az olaszok építettek 1931-ben, hogy az Omár Mukhtár-féle felkelést elvágják az Egyiptomból érkező utánpótlástól, a kerítés legnagyobb része még a mai napig is áll, készítettem is néhány fényképet a végtelen sivatagban eltűnő, barna, rozsdás akadályról, ugyanis a sofőröm volt annyira segítőkész, hogy többször is megállt a kérésemre, hogy fotózhassak.
Megérkezve Dzsagbúbba áthaladtunk egy forradalmi zászlókkal díszített ellenőrzőponton, ahol épp csak mosolyogva bekukkantottak az autóba, és váltottak pár szót a sofőrrel, majd átengedtek minket. Nem sokkal később egy régi erőd tárult a szemem elé, ezért megkértem a vezetőt, hogy tegyen ki ott, majd megköszöntem a segítségét, és elbúcsúztam tőle. A vár nem volt túl nagy, és belül teljesen üres volt, bár az egyik bástyáról csináltam néhány szép képet a pálmafákról és az épületekről. Amint kiléptem a kapun, egy fehér autó kanyarodott mellém a kihalt utcán, kiszállt belőle egy harmincas férfi és intett, hogy kövessem. Visszavitt az ellenőrzőponthoz, ahol fél órával azelőtt engedtek át, majd angol-arab kevert nyelven kérdezgetni kezdtek, hogy mit csinálok az országukban. Itt a turistás dumát adtam elő, amit el is fogadtak, bár először nem akartak elengedni, de miután elmagyaráztam nekik, hogy mennyire szeretném megnézni a városukat, újra beültettek a fehér autóba, és a lázadó katona, aki az erődnél felszedett, körbevitt Dzsagbúbban. Nem messze onnan, romosan állt a Szenusszi-rend egykori palotája, a régi árkádok és szobák között most is látszanak még az olasz megszállók által festett feliratok. Az "idegenvezetőm" elmondta, hogy az oázis eredetileg a nyugat-líbiai, most Tunézia, Algéria és Líbia találkozásához közel fekvő Gádámesz városából induló és onnan kelet felé tartó karavánok egyik állomása volt, ugyanis korábban így jutott el az áru Fekete-Afrikából a kikötőkbe és onnan Európába, valamint Arábiába, a különféle termékeket a Szahara déli szélén, a Száhel-övezetben fekvő kereskedővárosokból, például Timbuktuból, Dzsennéből, Moptiból és Gaoból hozták.
Felmentünk egy sziklás dombra is, ahonnan egész Dzsagbúbot be lehetett látni, egyébként több ilyen nagy, erodálódó "hegy" is található a környéken. Kis házak álltak a sivatagban, közöttük pálmafákkal, volt olyan városrész is, amelyik egy ilyen nagy szikla köré épült. Több új épület, sőt, félkész házak is voltak az oázisvároskában, a legtöbbjük kőből, vagy betontéglákból épült. Pár perc múlva vendégeink érkeztek, mint kiderült a helyi medzslisz, azaz a települést irányító tanács vezetője is értesült róla, hogy idegen jár a városban, és eljött, hogy beszéljen velem. Érdekes és kedves mentalitásuk van a líbiai embereknek, Európában például elképzelhetetlennek tartom, hogy a polgármester személyesen keressen fel egy turistát, hogy megtudakolja, mit csinál a városban. Mosolyogva érdeklődött róla, hogy miért jöttem el Dzsagbúbba, majd közölte, hogy a mellette álló huszonéves srác, a helyi fogorvos házában fogok lakni. Érdekes különbség a muzulmán világ és különösen annak nem "turistás" országai, mint például Líbia, vagy Algéria, valamint a nyugati világ között, hogy amíg Európában a legtöbb ember magától nem szól hozzád, ha nincs rá különösebb oka, addig Líbiában gyakorlatilag lehetetlen volt helyi kíséret nélkül mozogni, ők keresték a kontaktust velem, a legtöbbször külön kérés nélkül is megszervezték, hol szállok majd meg, etettek, itattak és körbevezettek a városukban. Tényleg magával ragadó az a szívélyesség, amivel itt, Észak-Afrikának ezen az elzárt részén fogadják az idegent, ám - ahogy már korábban is írtam - sokszor fárasztónak, vagy bosszantónak találtam, hogy a vendéglátóim direkt utasításokkal próbáltak irányítani, megszabva, hogy mit csináljak, ugyanis ők abból indulnak ki, hogy jobban ismerik az országukat nálam, persze tudom, hogy ezt jóindulatból tették, ám sokszor akkor is zavart a dolog.
A fogorvosnak külön szolgálati lakása volt a helyi kórház területén, igen, még saját kórháza is volt az alig háromezer főt számláló sivatagi városkának, ugyanis a legközelebbi város, Tobruk háromszáz kilométernyi távolságra volt innen, így órákig tartott volna, amíg a mentő megjárja az utat. A vendéglátóm a bekerített, modern betonépületekből álló komplexum területén élt egy párszobás családi házban, ami európai módon volt berendezve, arab szokás szerint egy kicsit kevesebb bútorral, mint nálunk. Mivel már esteledett, ezért lefürödtem, majd felöltöztem és elkezdtem keresni a vendéglátómat, akit a teraszon találtam meg, miközben az egyik barátjával egy házi készítésű, befőttes üvegből eszkábált vízipipából hasist szívtak. Elég elterjedt szokás ez az iszlám világban, ugyanis itt a többség nem iszik alkoholt, sőt, a piálás néhány országban büntetendő dolognak számít, azonban a többség még ott sem iszik, ahol legális az alkoholfogyasztás. Különösen érdekes ez Afganisztánban, ahol az ivást szigorúan büntetik, a tálib időkben volt, akit kivégeztek érte, míg a kannabisz, sőt az ópiumfogyasztás is bevett dolognak számít, ami fölött a hatóságok szemet hunynak, ugyanis ez utóbbiakat nem tiltja a Korán. Az újdonsült vendéglátóm azért cinkos mosollyal az arcán arra kért, hogy ne beszéljek erről a városban, ugyanis ez tabu témának, nagyon magánjellegű dolognak számít annak ellenére, hogy köztudomásúan sok férfi él ezzel a szerrel. (Egy nő számára viszont még az is borzasztóan illetlen dolognak számít errefelé, ha dohányzik, hát még a hasisszívás, a férfiaknak viszont legalább a kilencven százaléka cigarettázik és ha nem is a többségük, de azért nem kevesen használnak kannabiszt is... )
Bementünk a szobába, majd átjöttek a vendéglátóm barátai, és megkezdődött az arab világban szokásos vidám esti beszélgetés, amin csak férfiak vehetnek részt, a nők külön találkoznak, már ha a családjuk egyáltalán megengedi nekik. Egy-két óra elteltével kopogtak az ajtón, és egy kék egyenkabátot viselő, fekete férfi lépett a házba. Mindenki mosolyogva üdvözölte, ő volt ugyanis a helyi rendőr, aki engem keresett, minden bizonnyal a medzslisz vezetőjétől értesült róla, hogy a fogorvosnál vagyok. Elkérte az útlevelemet, ám amikor átadtam neki, hiányolta az adataim arab fordítását tartalmazó mellékletet, ami nélkül a Kadhafi-érában egyetlen nyugati állampolgár sem kaphatott líbiai vízumot, ez segítette ugyanis az angolul nem értő és esetleg a latin betűket sem ismerő líbiai hatóságokat, hogy el tudják olvasni az adatokat, azonban, miután elmondtam neki, hogy ez a forradalom után már nem kötelező többé, felírta a nevemet, majd elköszönt és távozott. A vendéglátóm elmondta, hogy a fővárosból, Tripoliból való, és az egyetem után azért jött erre a kihalt vidékre, mert a Kadhafi-kormány többet fizetett a távoli, sivatagi falvakban dolgozó orvosoknak, mint a nagyvárosi kollégáiknak, vonzóbbá téve így a félreeső, kihalt településeket, ahová valószínűleg nem tolongtak a jelentkezők, hogy ott se legyen orvoshiány. Ha jól emlékszem, forintra átszámítva úgy kétszázezer körül keresett a dzsagbúbi fogász.
Kadhafiról azt tartotta, hogy "azért nem volt ám minden annyira rossz, amit csinált", bár a forradalmárokat is dicsérte. Azon kevesek egyike ő, aki nem volt teljesen rossz véleménnyel az ezredesről. Miután megvacsoráztunk, mosolyogva, udvariasan közölte, hogy másnap nekem kell meghívnom őt és az összes barátját ebédre. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert egyik korábbi vendéglátóm sem szólított fel anyagi ellenszolgáltatásra, pláne nem ennyire direkt módon, ráadásul pont tőle nem számítottam erre, hiszen jól keresett, de nem utasítottam el a dolgot. Később elkérte a fényképezőgépemet, és elkezdte nézegetni a fotóimat, persze én direkt a "tiszta" memóriakártyámat raktam be, amin csak "turistás" képek voltak. Nem örültem a dolognak, mert féltem, hogy véletlenül kitöröl valamit, de udvariatlanságnak tartottam volna visszautasítani a vendéglátóm kérését, ezért inkább melléültem, és figyeltem, hogy mit csinál. Annyira tetszettek neki fotóim, hogy megkérdezte, lemásolhatja-e őket a számítógépére, amit megengedtem neki, ám miután visszatettem a kártyát a fényképezőgépbe, észrevettem, hogy az teljesen üres! Elmondtam ezt a fogorvosnak, aki elnézést kért, ugyanis véletlenül nem lemásolta, hanem átrakta a fájlokat a gépére, de most visszamásolta őket a kártyámra, azonban ezután a fényképezőgép már nem volt képes megnyitni őket, csak a kártyát a számítógéphez csatlakoztatva tudtam megnézni a képeimet. Ez egy kicsit idegesített, ugyanis így "elveszítettem" a "tiszta" kártyámat, mert tudtam, hogy a jövőben nem mutathatom majd meg a turistás képeimet a hatóságoknak, ha esetleg látni szeretnék a fotókat, ugyanis a fényképezőmön már nem lehetett megnézni őket. Emiatt egy kicsit összekülönböztem a vendéglátómmal, bár ezt inkább csak hangulatromlásnak nevezném, mert veszekedés azért nem volt köztünk.
Miközben beszélgettünk, be volt kapcsolva a tévé, és az egyik srác mondta nekem, hogy az al-Dzsazírán bemondták, hogy Kadhafi csapatai körbevették a Bengázitól mintegy százötven kilométerre délre fekvő Azsdábiát. Akkoriban történt egyébként a fukusimai atomkatasztrófa Japánban, ami alaposan elvonta a média figyelmét a líbiai polgárháborúról, így azokban a napokban a BBC és a CNN már szinte egyáltalán nem közvetített híreket a front állásáról, mindig csak Japánról volt szó, amikor odakapcsoltam, az al-Arabíja és az al-Dzsazíra arab hírcsatornáknál viszont továbbra is Líbia maradt a fókuszban, így csak onnan tudtunk tájékozódni. A vendéglátóim nem tartották jelentős fejleménynek a hírt, csak mintegy mellékesen említették, ám én, mielőtt még elindultam volna Líbiába, megnéztem a térképet, ahol találtam egy sivatagi utat Azsdábiából közvetlenül Tobrukba, ami elkerüli a tengerpart közelében, a főúton fekvő városokat, például Bengázit, al-Baidát és Dernát, és a sivatagot átszelve a Tobrukból az egyiptomi határ felé futó útba csatlakozik be, ezen keresztül tehát Kadhafi csapatai közvetlenül tudták volna támadni Tobrukot, anélkül, hogy előtte elfoglalnák a lázadók többi, előbb felsorolt keleti erősségét, elvágva így Kelet-Líbiát az egyetlen külföldre vezető kijáratától, az Ámszád és Szállúm városok között fekvő, Egyiptomba vezető határátkelőtől. Így már az indulás előtt elhatároztam, hogy ha Kadhafi csapatai ostrom alá veszik Azsdábiát, elhagyom az országot, még mielőtt elvágják az egyetlen kijutási lehetőségemet Egyiptom felé. Hogy miért féltem attól, hogy a rezsim csapatai elfognak? Moammer Kadhafi ezredes még a háború elején, amikor elveszítette az ellenőrzést az egyiptomi határ - és egész Kelet-Líbia - fölött, deklarálta, hogy ellenségként és az al-Kaida szövetségeseként kezelnek majd minden külföldit, aki vízum nélkül lép be Líbia területére a lázadók által ellenőrzött határon. Amikor meghallottam a hírt, rögtön mondtam a vendéglátómnak, hogy nekem a legsürgősebben el kell hagynom az országot, tehát már másnap reggel visszamegyek Tobrukba és onnan Egyiptomba.
Ők azonban teljesen nyugodtak voltak, szerintük az ezredes csapatai még messze járnak, az Azsdábia és Tobruk közötti sivatagi út - amiről azt mondták, hogy még Erwin Rommel német tábornok építtette a második világháborúban - pedig majdnem négyszáz kilométer hosszú, így nem valószínű, hogy Kadhafi zöld zászlós csapatai hamar odaérnek, ám engem nem győzött meg ez az érvelés, mert igaz, hogy hosszú az út, de gyakorlatilag nincs rajta egyetlen település vagy természetes akadály sem, ahol a lázadók feltartóztathatnák a rezsim katonáit, emiatt úgy döntöttem, hogy másnap mindenképp távozom. Szóba került még az is, hogy végső esetben illegálisan, a sivatagon keresztül átmehetnék az egyiptomi Sziva-oázisba is, ami egyébként nincs messzebb úgy százhúsz kilométernél Dzsagbúbtól, és a két településen élő berberek rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat is ápolnak egymással, emiatt naponta több Landcruiser terepjáró is átlépi a határt, persze teljesen törvénytelenül, ugyanis a legközelebbi - és egyben az egyetlen - határátkelő Líbia és Egyiptom között Szállúmnál van, oda négyszáz kilométerre északra, így, ha legálisan mennének át a gyönyörű Szivába, az összesen több, mint kilencszáz kilométeres kerülőutat jelentene, a sivatagon át viszont alig több mint százhúsz kilométeres autózással is el lehet jutni oda, észak felől kerülve meg az átjárhatatlan Nagy Homoktengert. Két évvel korábban már volt szerencsém hazafelé tartó fekete-afrikai illegális bevándorlókat szállító tuareg embercsempészekkel két teljes napig utazni egy Toyota terepjáró platóján a dél-algériai Tamanrasset-ből a mali Gaoba, így tudtam, hogy ha helyi emberek mutatnak be nekik, akkor nem rabolják el a törzsük tagjának a vendégét, ezt azonban csak utolsó lehetőségként vettem számításba, ugyanis, ha illegálisan lépek be Egyiptomba, akkor nem kapok vízumot és belépő pecsétet, amivel biztosan gondjaim lettek volna, amikor később elhagyom az országot. Végül úgy döntöttem, hogy megvárom a másnapi fejleményeket, és majd ezeknek a tükrében határozok.
A srácok átkapcsoltak a Kadhafihoz hű tripoli adóra, ahol tankokat, egyéb harcjárműveket és katonákat mutattak, akik a sivatagban vonultak, és közben arab zene szólt, amiben többször is felismerhető volt a Khámisz név. A vendéglátóm elmondta, hogy ez a Khámisz-dandár propagandafilmje, ami Moammer Kadhafi egyik fiának a parancsnoksága alatt áll. Később utánanéztem és úgy tízezer főt számlálhatott ez az alakulat, ami a legelitebbnek számított a líbiai hadseregen belül, és a polgárháború végéig hűek maradtak az ezredeshez. A lázadók nemrég jelentették be, hogy augusztus végén egy csatában megölték Khámisz Kadhafit.
Úgy este tíz-tizenegy óra körül lövések dördültek a városközpont irányából, de hamarosan megtudtuk, hogy szerencsére csak örömtűzről van szó és a levegőbe lőnek - Dzsagbúbban egyébként a forradalom alatt sem voltak harci események -, azt ünneplik ugyanis a lázadók, hogy a forradalmárok elfoglalták Kadhafi szülővárosát, Szirtet. A hír persze nem volt igaz, a várost csak most, október huszadika körül sikerült ellenőrzése alá vonnia a lázadók Átmeneti Nemzeti Tanácsának, ám ez is azt bizonyítja, hogy az információáramlás nem volt a legtökéletesebb ebben az időben, így álhírek is szárnyra kaphattak. Kimentünk hát a főtérre, ahol két fehér Landcruiser száguldozott körbe-körbe, kézifékes kanyarokkal tarkítva a mutatványaikat, a kipörgő kerekeik homokkal szórták be a lelkesen ünneplő nézőközönséget. Megkérdeztem, hogyan lehetséges az, hogy miközben Kadhafi csapatai kelet felé nyomulva már körbevették Azsdábiát, addig a lázadók el tudták foglalni az onnan háromszázötven kilométerre nyugatra fekvő Szirtet. Azt a választ kaptam, hogy népfelkelés tört ki Kadhafi szülővárosában, és ők tűzték ki a forradalmi zászlót Szirtben, amiről csak pár nappal később tudtam meg, hogy álhír volt. Egy-két fiatal fiú Kalasnyikovval lövöldözött a levegőbe, körülöttük gyerekek kurjongattak örömükben, ünnepelve a meg sem történt szirti győzelmet. Odaléptem az egyikhez, hogy a fényképezőgépemmel videó felvételt készítsek róla, amint a levegőbe lő, ám pont akkor sült el a fegyvere, amikor már egészen közel értem hozzá és csak pár centire volt a cső torkolata a fülemtől. Nem tudom, hogy én hajoltam-e oda, vagy a srác "viccelt" meg így, de utána két hétig folyamatosan zúgott a bal fülem, alig hallottam rá és a mai napig is, ha erősebb zajhatás éri - mondjuk a metróban, vagy egy nagyobb forgalmú út mellett állva -, akkor sípolni kezd. Visszatérve a kórházba, ahol laktunk, a vendéglátóm két haverja még egy sörétes puskával is hülyéskedett, egymásra fogták, majd felemelt kézzel letérdeltek. Elég sok fegyver volt kint a lakosság kezén.
Másnap reggel megnéztem a híreket, és kiderült, hogy Kadhafi továbbra is Azsdábiát ostromolja, ezért a távozás mellett döntöttem. Tettem még egy kört a városkában, készítettem néhány fényképet az emberekről, köztük egy tíz év körüli fejkendős kislányról is, akinek az apja megengedte, hogy lefotózzam a lányát, majd visszatértem a kórházba. A vendéglátóm éppen rendelt, a fogorvosi szoba teljesen kulturáltnak és modernnek tűnt, olyan volt, mint nálunk Európában, és a kórtermekben is egy kis motor segítségével állítható, korszerű ágyak voltak, összességében nem egy harmadik világbeli kórházra emlékeztetett az épület. Az ott dolgozó orvosok - akiknek a jó része külföldi országokból, például Egyiptomból és Észak-Koreából érkezett - azt mondták, hogy az összes kezelés ingyenes Líbiában, a kormány áll minden költséget. Eszembe jutott, hogy két évvel azelőtt, amikor Tunéziában jártam, többen is mondták nekem, - az autópályán száguldozó rengeteg líbiai autóra mutatva - hogy sok líbiai polgár orvosi kezelésre utazik Tunéziába, mert ott jobb az ellátás, mint Líbiában és még annak ellenére is inkább ezt választják, hogy Tuniszban fizetniük kell érte. Nem tudom, mi az igazság.
Nemsokára megérkezett a fekete bőrű, kék kabátos rendőr, aki az előző este felkeresett a fogorvos házában, és egy kék lámpával és szirénával is felszerelt rendőrségi terepjáróval kivitt a városszéli benzinkúthoz, ahonnan stoppolhattam Tobruk felé, nyilván a fogorvos, vagy a medzslisztől valaki szólt neki, hogy elutazom. Ő sajnos nem engedte meg, hogy lefotózzam. A dzsagbúbi töltőállomás forgalma nem hasonlítható a budapesti M1-M7 kivezető szakaszánál lévő ÖMV kútéhoz, ahol gyakran szoktam stoppolni, magyarán szólva alig volt forgalom, úgy félóránként jött be egy-egy kocsi, de ezek többsége is csak ott mozgott a városon belül, nem mentek Tobrukba. Állt ott két terepjáró is, amik viszont oda tartottak és a sofőrök külön kérés nélkül is felajánlották, hogy magukkal visznek, azonban nem nagyon akaródzott nekik elindulni, igazi arabos tempóban készülődtek, a kút kicsi épületében teáztak, kávéztak, főzőcskéztek és vidáman trécseltek a kutassal. Eltelt így vagy másfél óra, és én egyre idegesebb lettem, féltem, hogy Kadhafi csapatai megelőznek, és elvágják előlem a visszautat, de nem volt más választásom, mint várni. Annyi hasznom azért volt a dologból, hogy a sofőrök meghívtak ebédre, és a kútkezelőtől elkértem egy Kadhafi idejéből származó, a líbiai címersast ábrázoló rendőrségi sapkajelvényt, amit nekem is adott.
Közben bejött egy újabb terepjáró és a berber népviseletbe öltözött vezető, egy negyvenes férfi meghívott a dzsagbúbi házába, ám én pont a másik irányba tartottam, Tobruk felé, ezért nem fogadtam el a barátságos ajánlatot. Szerencsémre hamarosan befutott egy személyautó, benne két terepruhás lázadó katonával, akik rögtön felajánlották, hogy elvisznek Tobrukba. Hamarosan megint százötven kilométer per órás sebességgel száguldottunk az egyenes, kihalt aszfaltcsíkon, a sofőr taposta a gázt, az egyik kezével kitámasztotta a kormányt, a másikkal pedig a vízipipát tartotta, amiből a társával együtt hasist szívtak, közben pedig ritmusos líbiai zene szólt a cd-lejátszóból. Érdekes, hogy a kannabiszt sosem szívták olyan díszes fémpipából, mint a különféle gyümölcsízű dohányokat, hanem befőttes üvegből házilag készítették az ehhez való eszközt. Én meg útközben a hátsó ülésen azon filóztam, hogy vajon nem fogok-e majd lebukni a határon, hogy beszöktem az országba, ugyanis amikor egy héttel azelőtt beléptem, a líbiai lázadók visszaküldtek Egyiptomba, mert nem volt újságíró igazolványom, de én a határőr bódéjából kilépve nem balra, Egyiptom felé, hanem jobbra, Líbia irányába fordultam, és engedély nélkül bementem az országba. Az útlevelemből persze mindez nem látszott, ugyanis a líbiai lázadók senkinek sem adtak belépőpecsétet, az egyiptomi kilépőm pedig rendben volt, azonban tartottam tőle, hogy felismernek a határőrök, vagy felfedezik, hogy nem regisztráltak a belépők között, ugyanis a lázadók mindenkit beírtak egy könyvbe, akit beengedtek Líbiába. Tisztában voltam vele, hogy a nagy forgalmú, kaotikus határon kicsi az esély a lebukásra, de azért idegesített a dolog. Nem is sejtettem még ekkor, hogy más megpróbáltatások is állnak még előttem.
Úgy két órás autózás után Tobruktól pár kilométerrel délre értük el az Egyiptom felé vezető utat, itt jó stoppolási lehetőség kínálkozott a határ irányába, sokkal jobb, mint a városközpontból, ezért szóltam a sofőrnek, hogy ki szeretnék szállni, ám a két lázadó csak arabul értett és én a szegényes nyelvtudásommal nem bírtam nekik elmagyarázni, hogy nem taxival szeretnék továbbutazni - ami valóban a város belsejéből indult - hanem inkább stoppolnék, ugyanis errefelé nem ismerik ezt az utazási formát, bár - ahogy már sokszor írtam - ennek ellenére szívesen megállnak a stopposoknak. Szóval balra fordultunk, Tobruk felé, pont az ellenkező irányba, mint amerre menni akartam. Ezen az úton már elég nagy volt a forgalom, és azóta sem tudom, hogyan történt, de pár perc múlva lehúzódtunk az útpadkára, egy nagy, fekete kocsi mellé és a sofőröm kiszállt, majd beszélt pár szót a másik autóban ülő férfival, ezután a fekete autó elindult előttünk és mi követni kezdtük. Nem értettem, hogy miről van szó, de a két lázadó, akik hoztak, kézzel-lábbal meg arab szavakkal elmagyarázták, hogy ez valami főnök és vele kell mennünk. Még most sem tudom, hogy az én sofőröm állt meg, hogy útbaigazítást kérjen a fekete autó vezetőjétől, vagy pedig ő intett nekünk, hogy húzódjunk félre, ugyanis nekem csak akkor tűnt fel az egész, amikor már az út szélén álltunk. Hamarosan már a belvárosi forgalomban hajtottunk a félsziget csúcsa irányába - Tobruk ugyanis egy földnyelvre épült - és nemsokára megálltunk egy laktanyának kinéző épületegyüttes kapujánál, ahol a lázadókból álló őrség bebocsátott minket, miután a fekete autót vezető férfi mondott nekik valamit.
Addigra már a plafont verte az adrenalinszintem, mert tudtam, hogy Kadhafi csapatai bármikor megindulhatnak errefelé, és ha ott tartanak a felkelők, és az ezredes beveszi Tobrukot, akkor Kadhafiék fogságába eshetek. Egy nagy, többszintes épület előtt álltunk meg, és a katonák bekísértek az ajtón, ide már nem követett a két férfi, akikkel Dzsagbúbból jöttem. Tágas előtérbe érkeztünk, ahol vagy tíz-tizenöt terepruhás lázadó állt, és egyikük, egy barátságtalanul és idegesen viselkedő alacsony, harmincas katona intett, hogy kövessem, majd leültetett egy folyosó elején egy székre és idegesen, már-már agresszívan kérdezgetni kezdett pár angol szóval kevert arab nyelven, hogy mit csinálok Líbiában, és miért mentem le Dzsagbúbba a Szaharába háború idején. Én kézzel-lábbal és a párszavas arab tudásommal próbáltam megértetni vele, hogy szabadúszó újságíró vagyok, és a forradalmat jöttem fotózni és az élményeimet megírni, de ő továbbra is határozottan gyanakvóan viselkedett velem. Elkérte az útlevelemet, és még azt sem engedte meg, hogy felálljak a székről, gondolom, úgy gondolta, hogy ülő pozícióból nehezebben tudnék rátámadni. Sosem viselkedtek még velem ennyire agresszívan és ellenségesen a lázadók, amióta beléptem Líbiába, még akkor is vendégként kezeltek, amikor le voltam tartóztatva, bár most biztosan ők is idegesebbek voltak Kadhafi előretörése miatt. Pont ez aggasztott engem is. Pár perc múlva egy kis csoport katona érkezett a földszinti előtérbe az emeletről, köztük egy ötven év körüli, középtermetű, bajuszos, tábornoki egyenruhát viselő férfival, aki hozzám lépett, és kezet nyújtott nekem.
Felálltam, hogy fogadjam az üdvözlését, de a kis gyanakvó ember, aki addig kérdezgetett, hátrébb tolt, hogy ne léphessek a tábornok közelébe, ám a generális pár szóval leállította az ellenségesen viselkedő lázadó katonát, és barátságos hangnemben, jó angolsággal beszélgetni kezdett velem. Ő is megkérdezte, hogy mit csinálok ott, és miért mentem le a sivatagba, majd közölte, hogy, mint egykori elhárítótiszt, nem hisz nekem, de, mert vendég vagyok az országukban ezért elenged. Nagy kő esett le a szívemről, amikor ezt meghallottam. Ezután arról kezdett beszélni, hogy nagy tisztelője Erwin Rommel második világháborús német tábornoknak, a "Sivatagi Rókának", aki Tobruk környékén is harcolt - én is láttam a bunkerét korábban a városban -, és egy könyvet is írt róla arabul, majd arra is kitért, hogy mekkora problémát jelent Izrael az arabok számára. Ezután azt hozta szóba, hogy egyes nyugati újságírók teljesen felelőtlenül viselkednek Líbiában, egy német nő például pár nappal azelőtt engedélyt kért tőle, hogy a front közelébe mehessen, túl azon a vonalon, ameddig az újságírókat engedték, ám ő biztonsági okokból nem járult ehhez hozzá, erre a nő a líbiai sofőrjével egy terepjáróval megkerülte a lázadók állásait, de túl közel ment az ellenséges vonalakhoz, és Kadhafiék kilőtték a kocsiját, a nőnek nem lett komoly baja a sofőr viszont meghalt. Pár percnyi beszélgetés után azzal bocsátott el, hogy menjek vissza Egyiptomba, és ha bárki akadékoskodna valamelyik ellenőrzőpontnál, akkor hivatkozzak rá, Szulejmán Mahmúd tábornokra. Később hallottam, hogy Abdel Fatah Júnisznak, a lázadók katonai parancsnokának a július végi meggyilkolása után Mahmúd lépett a helyére, és hivatalosan ma ő egész Líbia katonai főparancsnoka, bár kétséges, hogy jó viszonyt ápol-e a korábbi iszlamista harcossal, Abdelhakim Belhadzzsal, a másik tripoli katonai vezetővel, akiről már korábban is írtam. Abban az időben, amikor találkoztam vele, Mahmúd körülbelül a lázadó csapatok felével rendelkezett, a Kadhafi-rezsim idején pedig a tobruki körzet parancsnoki tisztét töltötte be és az elsők között volt, akik a forradalom oldalára álltak, és lehet, hogy ebben a döntésében a származása is közrejátszott, ugyanis a felkelést támogató al-Obeidi törzshöz tartozik, ami az egyik legnagyobb Kelet-Líbiában.
Mahmúd tábornok adott mellém egy katonát, aki kocsival kivitt a tobruki taxiállomásra, mivel a buszok akkoriban egyáltalán nem jártak Kelet-Líbiában. Én persze stoppolni akartam, de a katona azt mondta, hogy neki ellenőriznie kell engem, hogy beszállok egy taxiba, és semmi mással nem utazhatok, mert a tábornok ezt az utasítást adta neki. Nem erőltettem tovább a dolgot, örültem, hogy végre elszabadultam, és beültem egy kocsiba, ahol én voltam az egyedüli utas, ám amikor a sofőr közölte velem a húsz dináros - kábé tizenkét eurós - igényét, inkább átszálltam egy olyan autóba, ahol még négyen ültek rajtam kívül, így csak öt dinárba került volna a fuvar, már ha lett volna nálam egyáltalán líbiai pénz, mert - most kapaszkodjanak meg a tiszelt olvasók - egyáltalán nem váltottam pénzt Líbiában az ottlétem alatt, ugyanis mindig meghívtak a helyi emberek, így egészen addig semmiért sem kellett fizetnem. Dinár híján végül adtam a taxisnak egy öteuróst, ami nyolc dinárt ért, a sofőr pedig érdeklődve nézegette a bankjegyet, ugyanis sosem látott még ilyet, a nemzetközi valuták közül csak a dollárt ismerte, ám az anyósülésen ülő egyik utas megnyugtatta, hogy ez az összeg elég lesz a fuvardíjra. Egyáltalán nem volt drága a taxi, ugyanis ötödik utasként még kilencszáz forintba sem került volna, ha dinárban fizetek, és ha egyedül ülök az autóban akkor is csak háromezer-ötszáz forintot kellett volna fizetnem a határvárosig tartó százhúsz-százharminc kilométeres útért. A katona, aki kihozott, még végignézte, ahogy elindul velem a taxi, és pár perc múlva már az országúton robogtunk. Útközben még megálltunk néhány faluban, ahol kiszállt pár ember, és alig több mint egy óra múlva megérkeztünk Ámszádba, ami már csak pár kilométerre fekszik a határtól.
Mivel a taxi nem ment ki az átkelőhöz, ezért kiálltam stoppolni és az eddigi tapasztalataimnak megfelelően pár perc múlva felvett egy kocsi, ami Egyiptomba tartott. Itt már volt egyiptomi térerő, így felhívtam egy újságíró ismerősömet, aki nemrég hagyta el Líbiát, és megkérdeztem tőle, hogy milyen volt az ellenőrzés a kilépésnél, ugyanis még mindig tartottam a lebukástól, hogy a lázadók rájönnek, hogy illegálisan tartózkodom Líbiában, de a srác megnyugtatott, hogy laza volt a dolog. Persze ő egy tévéstáb autójában ült, így kevésbé volt gyanús, mint én a szakadt hátizsákommal, amit még Kairóban vettem pár nappal azelőtt, hogy átjöttem Líbiába, miután a Tahrír téren a tüntetők között kitört tömegverekedés alatt elvitték az egész holmimat, amit még Budapestről hoztam magammal.
Amikor megérkeztem a líbiai ellenőrzőponthoz egy lázadó katona már messziről kiabálva integetett, hogy menjek oda hozzá, ezután kivette a kezemből az útlevelemet, és bevitte egy kis épületbe, majd pár perc múlva már vissza is hozta, és intett, hogy mehetek tovább Egyiptomba. Hát, ismét nagy kő esett le a szívemről, aznap immár másodszorra, bár szívózás esetén még mindig hivatkozhattam volna Szulejmán Mahmúd tábornokra, útközben még eszembe is jutott, hogy talán célszerű lett volna megkérnem, hogy csináljunk egy közös fotót, az biztos "útlevél" lett volna számomra a határon, de hát a nagy stressz miatt akkor nem jutott eszembe a dolog, csak utólag, amikor már a taxiban ültem. Emlékeztem rá, hogy mennyire szívélyesen fogadtak a lázadók, amikor megérkeztem - leszámítva persze azt a katonát, aki vissza akart fordítani - és nagy örömködés közepette kértek meg, hogy csináljak róluk fényképeket, most meg, amikor Kadhafi kelet felé nyomult, mindenki mennyire megváltozott és ideges, stresszes lett, ami persze teljesen érthető dolog.
Átléptem egy nagy kapun, és máris Egyiptom földjén jártam. A két határterminál között úgy százötven méternyi távolság van, és miközben a falakkal körülvett úton gyalogoltam, ahol még nem láttak rám az egyiptomi rendőrök, odalépett hozzám egy huszonéves fiú, és elém állt, majd agresszív módon vissza akart tartani, valószínűleg pénzt szeretett volna, én azonban határozottan kiléptem oldalra, megkerültem a srácot, és gyors léptekkel haladtam tovább, bár azért még gyorsan magam mögé néztem, mert a korábbi közel-keleti tapasztalataimból tudtam, hogy ilyenkor a felsült követelőző hajalmos rá, hogy megpróbáljon kővel fejbe dobni, ám itt szerencsére nem történt ilyen. Ezek szerint azóta sem lett biztonságosabb a határ, amióta itt jártam, hiába volt ott vagy száz egyiptomi katona és rendőr tankokkal és egyéb páncéljárművekkel, ugyanis még így is mindegyikükre több menekült is jutott, akik zömmel fekete, valamint filippínó és bangladesi vendégmunkások voltak, akik a háború miatt hagyták el Líbiát, és most az irataikra és a továbbszállításra vártak több százan a határ egyiptomi oldalán. Amikor egy héttel azelőtt az ellenkező irányba mentem, még azt is láttam, hogy két, feketékből álló banda ordítozott, és kövekkel dobálta egymást a határterminál területén, az egyiptomi hatóságok pedig még csak meg sem kíséreltek beavatkozni, valószínűleg elég mindennapos jelenség lehetett ez akkoriban.
Már esteledett, és nem éreztem magamat biztonságban, így gyorsan besiettem az egyik nagy épületbe, amit szintén átmeneti menekülttáborrá alakítottak az elmúlt hetek során és most az útlevélkezelő kabinok előtt, mögött, sőt még bennük is egész családok álltak, ültek, vagy éppen feküdtek, a földön a hatalmas csomagjaikkal. Odaléptem egy rendőrhöz, és megkérdeztem tőle, hogy hol tudok belépő pecsétet kérni, mire ő végigvezetett egy menekültekkel zsúfolt folyosón, és bevitt egy irodába, ahol egy asztal mögött egy tisztviselő ült, előtte nagy halom kartonlap - a szudáni nagykövetség által a Líbiából elmenekült polgáraik részére kiállított "emergency travel document" - feküdt. Átvette az útlevelemet, majd miután kitöltöttem egy belépőkártyát, lepecsételte az útiokmányomat, de a bélyegző mellé írt egy olyan megjegyzést, hogy az országból történő kilépésnél majd kell vennem egy tizenöt dolláros vízummatricát, amit egyébként a repülőtéren, néhány kikötőben és szárazföldi határon is árusítanak, de itt, a líbiai határon nem, viszont a háború miatt senkit sem fordítanak most vissza, még az is megvárhatja itt, amíg megérkeznek az okmányai, aki útlevél nélkül kényszerült elhagyni Líbiát, mint például a szudáni kartonlapok tulajdonosai, valamint a nyugatiakat is beengedik vízum nélkül, ám a kilépéskor majd meg kell azt venniük.
A formaságok után visszamentem a csarnokba, ahol a menekültek voltak elszállásolva, és már épp a kijárat felé tartottam, amikor hozzám lépett egy huszonöt év körüli szőke német srác, és megkérdezte, hogy én is hátizsákos utazó vagyok-e. Leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is csak az élményszerzés kedvéért jött Líbiába két héttel azelőtt, és érdekes módon a térképre nézve neki is ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem, tehát, hogy Azsdábiából kiindulva Kadhafi a sivatagi úton keresztül elvághatja az Egyiptomba vezető utat, és emiatt ő is a távozás mellett döntött. Hamarosan beszédbe elegyedtünk több nyugati újságíróval is, akik mind ott tolongtak aznap a határon, mert mindegyikük ugyanattól tartott, amitől én, ezért elhagyták Líbiát. Volt ott egy francia férfi is, akinek a nővére újságíróként dolgozott Bengáziban, és ő csak hozott neki valamit Franciaországból, amit a határon adott át neki, és azután a nő, nem törődve a veszéllyel, visszament Líbiába. A német srác elmesélte, hogy az egyiptomi forradalom alatt végig ott táborozott ő is a kairói Tahrír téren a forradalmárokkal együtt, vagy egy hónapig, és amikor meghallotta, hogy Líbiában is áll a bál, akkor újra vett egy repjegyet Egyiptomba, és szárazföldön átment Bengáziba. Neki még szerencséje volt, mert a forradalom kezdetén a lázadók még szinte egyáltalán nem ellenőrizték a határ líbiai oldalát, így mindenki bemehetett, őt nem akarták visszafordítani a sajtóigazolvány hiánya miatt, mint engem pár nappal később.
Ő is hasonlóan kellemes élményekről számolt be, mint amik engem is értek, végig stoppal utazott, és helyi családoknál szállt meg, bár őt egyszer sem tartóztatták le, valószínűleg azért, mert a legtöbb időt Bengáziban töltötte, ahol a legnagyobb a nyugati jelenlét, így őt nem tartották gyanúsnak a sok európai újságíró között, ellentétben velem, én ugyanis kisebb helyeken mozogtam, ahol nem sok külföldi fordult meg abban az időben, ezért elég nagy feltűnést keltettem a felbukkanásommal. Nemsokára csatlakozott hozzánk egy bangaldesi menekült is, aki elmondta, hogy Bengáziban dolgozott, és amikor a forradalmárok elfoglalták a várost, az első pár napban átmenetileg senki sem volt képes fenntartani a rendet, így a rabok kiszabadultak a börtönből, és kifosztották a taxiállomáson éppen a távozásukat szervező bengáli vendégmunkásokat, elvették az értékeiket, bár az egyik rablót még rá tudta beszélni, hogy legalább a SIM-kártyáját adja vissza a mobiljából, amit a "nagylelkű" alibaba meg is tett neki. Odajött hozzánk egy csádi menekült is, aki megkért, hogy fotózzuk le a feleségét, majd kiderült, hogy ő azt hitte, hogy rögtön oda tudjuk adni neki a papírképet, ami az egyiptomi vízumához kellett volna, nem ismerte ugyanis a digitális technikát.
A terminálban egyébként a bangaldesi és a Fülöp-szigeteki nagykövetség külön képviseletet nyitott, hogy segítsék az állampolgáraikat a hazajutásban. Már késő éjjelre járt, amikor egy egyiptomi srác, aki önkéntesként dolgozott a "menekülttáborban", meghívott minket, hogy aludjunk nála az egyiptomi oldalon fekvő határvárosban, Szállúmban. Elfogadtam, bár eredetileg azt terveztem, hogy azoknál a beduinoknál fogok megszállni, akik az odaúton vendégül láttak éjszakára, a szállodaárakat ugyanis vagy a tízszeresére nyomták fel az ott megszálló ENSZ, és az egyéb nemzetközi és segélyszervezetek alkalmazottai, így egy éjszaka úgy tízezer forintba került volna ebben a sivatagi porfészekben. Szóval az egyiptomi önkéntes magával vitte a francia férfit és engem, majd beültünk az autójába, és elhajtottunk a kijárat felé. A német fiú inkább úgy döntött, hogy az egyik ingyen busszal utazik tovább, amiből naponta több is indult az alexandriai és a kairói repülőtérre, azokat a menekülteket szállították így a légikikötőbe, akiknek már rendben voltak a papírjaik. A kijáratnál a vendéglátóm azt mondta az útleveleinket ellenőrizni kívánó katonáknak, hogy az ENSZ alkalmazottai vagyunk, így nem kérték el a papírjainkat, persze az irataink teljesen rendben voltak, csak az arab srác maximálisan a kedvünkben akart járni. Nemsokára megérkeztünk a házba, ahol a vacsora után fáradtan dőltünk le aludni. Ezzel véget értek a líbiai kalandjaim, pár nappal azelőtt, hogy Kadhafi előrenyomulását megállították a NATO légicsapásai.
Hogy mi ragadott meg a legjobban ebből az intenzív élményhalmazból, ami egy hét alatt ért az észak-afrikai országban? Talán a lelkesedés, amit az emberek arcán láttam mindössze pár nappal azután, hogy a diktátoruk hatalmát megdöntve a saját kezükbe vették a sorsukat. Ahogy már írtam, nem először jártam konfliktusövezetben, ám ekkora felszabadultságot még soha, sehol sem tapasztaltam, mint itt, Kelet-Líbiában. Amikor pár héttel Hoszni Mubarak távozása után kimentem a Tahrír térre Kairóban, elégedetlen tüntetők fogadtak, akik azért maradtak ott, mert nem voltak biztosak benne, hogy az egyiptomi diktátor bukása után hatalomra került katonai kormányzat hajlandó lesz-e majd átadni a hatalmat egy demokratikusan megválasztott kormánynak, és rendszeresen összecsaptak a távozásukat követelő ellentüntetőkkel, majd később a hadsereggel is. Lázban égett persze Egyiptom is azokban a hetekben, az emberek az utcán, a járműveken és általában mindenhol állandóan csak a politikáról vitatkoztak, tüntettek, pártokat szerveztek, de elég nagy volt a bizalmatlanság, sokan érezték úgy, hogy csak félig sikerült még a "rendszerváltás". 2003-ban, amikor az amerikai invázió kezdete után hat hónappal Irakban jártam, a szunniták határozottan ellenségesen fogadták a megszállást és az új hatalmat - Szaddám Huszein is szunnita volt ugyanis - a síiták legtöbbjének pedig az volt a véleménye, hogy "köszönjük a felszabadítást az amerikaiaknak, de most már igazán elmehetnének innen a francba", egyedül a Szaddám által korábban üldözött és irtott kurdok ünnepelték lelkesen az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát. Afganisztánban pedig a délen élő pastuk - akik a tálibok hátországát adják - ellenségesek voltak, a hazarák és tádzsikok pedig örültek, hogy felszabadultak a tálibok uralma alól, akik ellen már évek óta harcoltak, azonban nem voltak túlzottan lelkesek a NATO jelenlététől, és egyedül csak itt, Kelet-Líbiában láttam ezt az őszinte felszabadultságérzést az emberek arcán. Már csak ezért is megérte ott lenni.
Ezzel az élménybeszámolóm végére értem, és remélem, hogy talán sikerült valami újat és érdekeset mondanom az olvasóknak.
T. Kristóf
(Kuruc.info)
 A szállúmi határ egyiptomi oldala menekültekkel |
Elindultam hát kelet felé, a határ irányába, ami onnan négyszáz kilométerre volt. Ahogy már írtam, Líbiában nagyon könnyen megy a stop, így most is gyorsan haladtam. Sáhátban az egyik kereszteződésben többcsövű rakétavetőt vontató teherautó ment az ellenkező irányba, a front felé. Útközben betértem még Manszórába Latifhoz, a korábbi vendéglátóm házába, akit szegényt sok kellemetlenségnek tettem ki, amiért ráhoztam a lázadókat. Latifot pár órával korábban engedték haza a baidai hatóságok, mint engem, így otthon találtam. Elnézést kértem tőle azért, hogy miattam került ilyen nehéz helyzetbe. Látszott rajta a sértettség, de igyekezett indulatmentesen beszélni velem, még azt is közölte, hogy mégsem utaznak a mágikusnak tartott, onnan hatszáz kilométerre a sivatagban fekvő Dzsagbúb oázisba, Idrissz király szülőhelyére, mert "nincs pénze az útra", pedig az előző nap megígérte, hogy elmegyünk oda együtt. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, csak már nem akart magával vinni, azonban egy arab ember sohasem sértené meg a vendégét azzal, hogy direkt elutasítja. Elköszöntem, majd kiléptem a házból.
 Tüntető srác az olasz gyarmatosítók elleni harc vezetője, Omár Mukhtár képével Tobrukban |
Nem volt nagy a forgalom, de ismét gyorsan haladtam, és hamarosan a Rász-Hillál nevű gyönyörű, zöld növényzettel benőtt hegyekkel körülvett öbölnél jártam, ahol már pár nappal azelőtt az odaúton is megálltam fényképezni. Emlékeztem rá, hogy a sofőr, akivel akkor utaztam mondta, hogy nem messze onnan, fent a hegyekben van egy szép vízesés, ezért elhatároztam, hogy legalább még azt megnézem, mielőtt elhagyom az országot. Kitetettem magamat az elágazásnál, majd elkezdtem felfelé stoppolni a szerpentinút elejénél, ám úgy egy perc múlva felvett egy arra járó terepjáró és - bár nem volt dolga ott a sofőrnek - felvitt a vízeséshez, ami úgy egy kilométerre volt onnan, és az egyik kanyarból jól lehetett látni, hogy úgy tíz métert zuhan lefelé a patak vize a szép, mediterrán növényzettel borított sziklákról. Lent az út alján tehenek legeltek a virágos réten, ami elég ritka látványnak számít egy sivatagos országban. Nemsokára újra Dernába értem, ahol pár nappal azelőtt az odaúton igazoltattak a lázadók, majd egy rövid pihenő és kaja után már egy másik kocsiban ültem, ami elvitt egészen Tobrukig, ez a város már csak úgy százharminc kilométerre fekszik az egyiptomi határtól. Már majdnem sötétedett, amikor beszálltam, és útközben egy autóspihenőben megálltunk az esti imára, a muzulmán országokban ugyanis a legtöbb út menti parkolóban, még a leglepukkantabbakban is van egy apró mecset vagy imaszoba az utazók számára, ahol egyébként aludni is lehet, ahogy ezt már meg is tettem néhányszor a korábbi útjaim során. Úgy este kilenc-tíz óra körül értünk Tobrukba, ahol pezsgett az éjszakai élet, az arab országokban ugyanis későn kelnek az emberek, így a délelőtti órákban még kísértetvárosra hasonlító helyek délutánra felélénkülnek, de az élet csúcspontját az éjszaka jelenti, akkor minden kávézó és vízipipázó megtelik emberekkel, a boltok is későig nyitva tartanak.
 Imádkozó tüntetők Tobruk főterén |
Nekiálltam szálláshelyet keresni, és visszamentem ahhoz a kebabárushoz, ahol az előző tobruki látogatásomkor, az odaúton jártam. Nagyon barátságos fogadtatásban volt részem, még ingyen étellel is kínáltak, de most be volt zárva az üzlet, így először arra gondoltam, hogy felhívom a törzsi vezetőt, akinél a múltkor aludtam, ám, ahogy már írtam, a telefonom nem működött Líbiában, így ezt a lehetőséget csak a végére tartogattam. Az utcán többen is körém gyűltek - a legtöbben tizenöt év körüli suhancok -, megkínáltak csokival, majd azután érdeklődtek, hogy miben tudnának nekem segíteni. Volt közöttük egy idősebb ember is, ám amikor megkérdeztem, hogy tudna-e szállást adni éjszakára, elutasított, de pár perccel később egy másik, hatvan év körüli férfi lépett hozzám, és intett, hogy kövessem. Közel lakott oda, egy két szárnyból álló, nagy, már-már palotának is beillő házban, előtte kerttel. Kiderült, hogy a forradalom előtt ő volt a tobruki kikötő vámparancsnoka, és most kivár, hogy újjászervezzék az államot. Nála töltöttem az éjszakát, és még egy nagyméretű, selyemből varrt forradalmi zászlóval is megajándékozott, amit azóta is otthon őrzök. Ő is az el-Hászi törzs tagja volt, akikről Latif azt mesélte, hogy a görög hajósokkal keveredve jó szellemi képességekre tettek szert. Elmondta, hogy most csak egy határátkelő működik a líbiai-egyiptomi határon, az, ahol én is beléptem Szállúm és Ámszád között, de régen kettő is volt, ugyanis a Tobruktól háromszáz kilométerre délre fekvő Dzsagbúb oázisból is át lehetett menni az onnan alig százhúsz kilométerre keletre levő egyiptomi Szivába, ám Kadhafi lezáratta azt az átkelőt, viszont a helyiek a családi kapcsolataik miatt a mai napig is illegálisan átlépik a határt terepjáróval. Arról is beszélgettünk, hogy akkoriban is érkeztek olajszállító hajók a város kikötőjébe, néhányan pedig árut is hoztak, de vámot persze nem kellett fizetniük az államszervezet kialakulatlansága miatt. Talán majd a polgárháború után megint felállnak a hatóságok.
 Az ég felé álló géppuskacső egy ellenőrzőpontnál |
Másnap reggel még tettem egy kört Tobruk belvárosában, lefényképeztem a bezárt olasz katolikus templomot, és megkerestem Erwin Rommel második világháborús német tábornok egykori bunkerét, amiről még Latif mesélt nekem Manszórában. A bejárata mellett ki volt állítva néhány világháborús emlék, egy lezuhant angolszász bombázó roncsai, egy kicsi, egy-, vagy kétszemélyes, sufnituning kinézetű olasz tank és pár ágyú, lent a föld alatti részben pedig néhány fényképet és egyenruhákat bemutató próbababát helyeztek el egy kicsi múzeumban. Fönt, a roncsok között a jelenkor harcosai készülődtek az éppen aktuális háborúra, vállról indítható rakétavetőket szereltek, és mellettük a 2011-es líbiai polgárháború elmaradhatatlan kellékei, a gépágyúval felszerelt Toyota terepjárók álltak. A lázadók barátságosan fogadtak, körbevezettek a múzeumban és fönt is készíthettem róluk képeket, bár a rakétavetősöknek azért nem nagyon tetszett a dolog, ám végül nem szóltak érte.
 Második világháborús löveg Tobrukban, Rommel bunkere előtt |
Még délelőtt volt, amikor kimentem a város szélére. Gondolkodtam rajta, hogy még aznap visszatérjek-e Egyiptomba, vagy előtte még ellátogassak a Líbiában mágikus helynek tartott, híres Dzsagbúb oázisba, amit Latif emlegetett. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, nem sejtve még, hogy újabb kalandok elé nézek majd emiatt, aminek az emlékét azóta is őrzöm a bal fülemben, de erről majd később írok...
Az oázis háromszáz kilométerre délre fekszik a Földközi-tengerparti Tobruk városától, a sivatagnak egy tengerszint alatti mélyedésében, úgy mínusz tíz méteres "magasságban", az odavezető út végig le van aszfaltozva és párhuzamosan halad az egyiptomi határral. A kisváros, vagy inkább nagyobb falu méretű Dzsagbúb arról nevezetes, hogy 1889-ben itt született meg Idrissz asz-Szenusszi, Líbia későbbi királya, aki 1951-től Kadhafi '69-ben végrehajtott puccsáig ült az ország trónján. A település korábban a Szenusszi-rendnek nevezett vallási és politikai mozgalom központjaként működött, ennek a leghíresebb tagja pedig az egykori uralkodó mellett Omár Mukhtár volt, az olasz gyarmatosítók elleni fegyveres népfelkelés vezéralakja, aki az akkoriban Dzsagbúbban működő Szenusszi Egyetemen tanulta a Koránt, majd 1912-ben kezdte meg harcát a megszállók ellen, miután egy olasz hadihajó három napig lőtte a líbiai fővárost, Tripolit, hogy ezzel kényszerítse távozásra a korábbi birodalom urait, az ottománokat. A harc kisebb-nagyobb megszakításokkal 1931-ig tartott, ennek során a líbiai törzsi harcosok gerillatámadásokat és rajtaütéseket hajtottak végre olasz katonai alakulatok és helyőrségek ellen.
 Világháborús angolszász bombázó roncsai Tobrukban |
A lázadók hátországát két terület képezte: a tengerparti Zöld-hegység lakossága, és a Szenusszi-mozgalom központja, ami akkoriban Egyiptomban, brit érdekeltségi területen működött, ahová nem ért el az itáliai gyarmatosítók keze. Bár Mukhtár a húszas évek végén megegyezett az olaszokkal, ám miután a gyarmati igazgatás egyre szorosabb ellenőrzés alá vonta Líbiát 1929-ben, újra fellángoltak a harcok. Az akkori olasz katonai parancsnok, Rodolfo Graziani azonban új módszerrel próbálkozott Mukhtár legyőzésére: 1930 után a Zöld-hegység mintegy százezer lakosát koncentrációs táborokba zárták, ahol egyes becslések szerint több ezren haltak meg éhezés és különböző betegségek következtében, a líbiai-egyiptomi határon pedig '31 áprilisa és szeptembere között egy háromszáz kilométer hosszú szögesdrótakadályt építettek a tengerparttól egészen Dzsagbúb oázisig, ahol már a Nagy Homoktengernek nevezett járhatatlan sivatag kezdődött, megfosztva ezzel a Mukhtár vezette felkelést az utánpótlásától. A taktika sikeresnek bizonyult, és a szabadságharcot elfojtották az olasz csapatok, a végső döfést pedig az adta, amikor 1931. szeptember 11-én maga Mukhtár is sebesülten a gyarmatosítók fogságába esett al-Baida mellett, majd egy Manszórában fogságban eltöltött éjszaka után hajóval Bengáziba szállították, és egy közeli koncentrációs táborban három nappal később nyilvánosan felakasztották. Ő ma nemzeti hősnek számít Líbiában, a Kadhafi-éra alatt is ő díszítette a tízdináros bankjegyet, az ezredes pedig az ő képét viselte egy olaszországi látogatása alkalmával, de a lázadók között is népszerű Omar, még az egyik forradalmi alakulatot is róla nevezték el.
 |
Szóval kiálltam Tobruk szélére, hogy elstoppoljak a nagy történelmi múlttal rendelkező Dzsagbúb oázisba. Kiszálltam egy, a várostól délre fekvő elágazásnál, majd jobbra kanyarodtam, a repülőtér irányába, innen indult ugyanis az oázisba vezető út. Eddig elég sok autó haladt el arra, amit lestoppolhattam, innen viszont egyenes, kihalt aszfaltút futott a sivatagban, egészen a látóhatárig. Úgy tízpercenként elment rajta egy-egy kocsi, és a barátságos sofőrök meg is álltak, ám a legtöbben csak pár kilométert vittek a következő faluig. Már vagy húsz perce álltam az út mellett, és azzal szórakoztattam magamat, hogy időzítőre állított géppel fotóztam, ahogy a sivatag szélén stoppolok, amikor feltűnt egy fehér Landcruiser. Gyorsan intettem neki, és nagyon megörültem, amikor a vezetője közölte, hogy ő is Dzsagbúbba megy. Az út nem tartott tovább két óránál, ugyanis a majdnem teljesen egyenes és kihalt kétsávos, jó állapotú aszfaltúton simán lehetett tartani a százötvenes átlagsebességet, csak pár helyen kellett lelassítani, ahol tevék legelték a sivatag gyér növényzetét, és félő volt, hogy az úttestre tévedve balesetet okoznak. Ezeken a helyeken egyébként piros szegélyű, háromszög alakú kresz-táblák figyelmeztetik a sofőröket egy középen elhelyezett, fekete színű, tevét ábrázoló szimbólummal. Ezt a táblát hiába keresnénk az európai utak mentén, Észak-Afrika országaiban viszont több helyen is láttam már ilyet, a legutóbb például Algériában.
Mivel az út az egyiptomi határ mentén, azzal párhuzamosan haladt dél felé, sokszor mindössze tíz-húsz kilométernyi távolságra a két országot elválasztó vonaltól, ezért több, a forradalom alatt elhagyott, üres határőrposzt mellett is elhaladtunk, ezek szerint a líbiai oldalt egyáltalán nem őrizték abban az időben. Több helyen is feltűnt az úttest keleti, a határ felőli oldalával párhuzamosan futó, régi, rozsdás szögesdrótakadály, amit még az olaszok építettek 1931-ben, hogy az Omár Mukhtár-féle felkelést elvágják az Egyiptomból érkező utánpótlástól, a kerítés legnagyobb része még a mai napig is áll, készítettem is néhány fényképet a végtelen sivatagban eltűnő, barna, rozsdás akadályról, ugyanis a sofőröm volt annyira segítőkész, hogy többször is megállt a kérésemre, hogy fotózhassak.
 Omár Mukhtár képe Sáhátban |
Megérkezve Dzsagbúbba áthaladtunk egy forradalmi zászlókkal díszített ellenőrzőponton, ahol épp csak mosolyogva bekukkantottak az autóba, és váltottak pár szót a sofőrrel, majd átengedtek minket. Nem sokkal később egy régi erőd tárult a szemem elé, ezért megkértem a vezetőt, hogy tegyen ki ott, majd megköszöntem a segítségét, és elbúcsúztam tőle. A vár nem volt túl nagy, és belül teljesen üres volt, bár az egyik bástyáról csináltam néhány szép képet a pálmafákról és az épületekről. Amint kiléptem a kapun, egy fehér autó kanyarodott mellém a kihalt utcán, kiszállt belőle egy harmincas férfi és intett, hogy kövessem. Visszavitt az ellenőrzőponthoz, ahol fél órával azelőtt engedtek át, majd angol-arab kevert nyelven kérdezgetni kezdtek, hogy mit csinálok az országukban. Itt a turistás dumát adtam elő, amit el is fogadtak, bár először nem akartak elengedni, de miután elmagyaráztam nekik, hogy mennyire szeretném megnézni a városukat, újra beültettek a fehér autóba, és a lázadó katona, aki az erődnél felszedett, körbevitt Dzsagbúbban. Nem messze onnan, romosan állt a Szenusszi-rend egykori palotája, a régi árkádok és szobák között most is látszanak még az olasz megszállók által festett feliratok. Az "idegenvezetőm" elmondta, hogy az oázis eredetileg a nyugat-líbiai, most Tunézia, Algéria és Líbia találkozásához közel fekvő Gádámesz városából induló és onnan kelet felé tartó karavánok egyik állomása volt, ugyanis korábban így jutott el az áru Fekete-Afrikából a kikötőkbe és onnan Európába, valamint Arábiába, a különféle termékeket a Szahara déli szélén, a Száhel-övezetben fekvő kereskedővárosokból, például Timbuktuból, Dzsennéből, Moptiból és Gaoból hozták.
Felmentünk egy sziklás dombra is, ahonnan egész Dzsagbúbot be lehetett látni, egyébként több ilyen nagy, erodálódó "hegy" is található a környéken. Kis házak álltak a sivatagban, közöttük pálmafákkal, volt olyan városrész is, amelyik egy ilyen nagy szikla köré épült. Több új épület, sőt, félkész házak is voltak az oázisvároskában, a legtöbbjük kőből, vagy betontéglákból épült. Pár perc múlva vendégeink érkeztek, mint kiderült a helyi medzslisz, azaz a települést irányító tanács vezetője is értesült róla, hogy idegen jár a városban, és eljött, hogy beszéljen velem. Érdekes és kedves mentalitásuk van a líbiai embereknek, Európában például elképzelhetetlennek tartom, hogy a polgármester személyesen keressen fel egy turistát, hogy megtudakolja, mit csinál a városban. Mosolyogva érdeklődött róla, hogy miért jöttem el Dzsagbúbba, majd közölte, hogy a mellette álló huszonéves srác, a helyi fogorvos házában fogok lakni. Érdekes különbség a muzulmán világ és különösen annak nem "turistás" országai, mint például Líbia, vagy Algéria, valamint a nyugati világ között, hogy amíg Európában a legtöbb ember magától nem szól hozzád, ha nincs rá különösebb oka, addig Líbiában gyakorlatilag lehetetlen volt helyi kíséret nélkül mozogni, ők keresték a kontaktust velem, a legtöbbször külön kérés nélkül is megszervezték, hol szállok majd meg, etettek, itattak és körbevezettek a városukban. Tényleg magával ragadó az a szívélyesség, amivel itt, Észak-Afrikának ezen az elzárt részén fogadják az idegent, ám - ahogy már korábban is írtam - sokszor fárasztónak, vagy bosszantónak találtam, hogy a vendéglátóim direkt utasításokkal próbáltak irányítani, megszabva, hogy mit csináljak, ugyanis ők abból indulnak ki, hogy jobban ismerik az országukat nálam, persze tudom, hogy ezt jóindulatból tették, ám sokszor akkor is zavart a dolog.
 Lázadók vállról indítható rakétavetőt szerelnek Tobrukban |
A fogorvosnak külön szolgálati lakása volt a helyi kórház területén, igen, még saját kórháza is volt az alig háromezer főt számláló sivatagi városkának, ugyanis a legközelebbi város, Tobruk háromszáz kilométernyi távolságra volt innen, így órákig tartott volna, amíg a mentő megjárja az utat. A vendéglátóm a bekerített, modern betonépületekből álló komplexum területén élt egy párszobás családi házban, ami európai módon volt berendezve, arab szokás szerint egy kicsit kevesebb bútorral, mint nálunk. Mivel már esteledett, ezért lefürödtem, majd felöltöztem és elkezdtem keresni a vendéglátómat, akit a teraszon találtam meg, miközben az egyik barátjával egy házi készítésű, befőttes üvegből eszkábált vízipipából hasist szívtak. Elég elterjedt szokás ez az iszlám világban, ugyanis itt a többség nem iszik alkoholt, sőt, a piálás néhány országban büntetendő dolognak számít, azonban a többség még ott sem iszik, ahol legális az alkoholfogyasztás. Különösen érdekes ez Afganisztánban, ahol az ivást szigorúan büntetik, a tálib időkben volt, akit kivégeztek érte, míg a kannabisz, sőt az ópiumfogyasztás is bevett dolognak számít, ami fölött a hatóságok szemet hunynak, ugyanis ez utóbbiakat nem tiltja a Korán. Az újdonsült vendéglátóm azért cinkos mosollyal az arcán arra kért, hogy ne beszéljek erről a városban, ugyanis ez tabu témának, nagyon magánjellegű dolognak számít annak ellenére, hogy köztudomásúan sok férfi él ezzel a szerrel. (Egy nő számára viszont még az is borzasztóan illetlen dolognak számít errefelé, ha dohányzik, hát még a hasisszívás, a férfiaknak viszont legalább a kilencven százaléka cigarettázik és ha nem is a többségük, de azért nem kevesen használnak kannabiszt is... )
Bementünk a szobába, majd átjöttek a vendéglátóm barátai, és megkezdődött az arab világban szokásos vidám esti beszélgetés, amin csak férfiak vehetnek részt, a nők külön találkoznak, már ha a családjuk egyáltalán megengedi nekik. Egy-két óra elteltével kopogtak az ajtón, és egy kék egyenkabátot viselő, fekete férfi lépett a házba. Mindenki mosolyogva üdvözölte, ő volt ugyanis a helyi rendőr, aki engem keresett, minden bizonnyal a medzslisz vezetőjétől értesült róla, hogy a fogorvosnál vagyok. Elkérte az útlevelemet, ám amikor átadtam neki, hiányolta az adataim arab fordítását tartalmazó mellékletet, ami nélkül a Kadhafi-érában egyetlen nyugati állampolgár sem kaphatott líbiai vízumot, ez segítette ugyanis az angolul nem értő és esetleg a latin betűket sem ismerő líbiai hatóságokat, hogy el tudják olvasni az adatokat, azonban, miután elmondtam neki, hogy ez a forradalom után már nem kötelező többé, felírta a nevemet, majd elköszönt és távozott. A vendéglátóm elmondta, hogy a fővárosból, Tripoliból való, és az egyetem után azért jött erre a kihalt vidékre, mert a Kadhafi-kormány többet fizetett a távoli, sivatagi falvakban dolgozó orvosoknak, mint a nagyvárosi kollégáiknak, vonzóbbá téve így a félreeső, kihalt településeket, ahová valószínűleg nem tolongtak a jelentkezők, hogy ott se legyen orvoshiány. Ha jól emlékszem, forintra átszámítva úgy kétszázezer körül keresett a dzsagbúbi fogász.
 Csókos teveszáj útban Dzsagbúb felé |
Kadhafiról azt tartotta, hogy "azért nem volt ám minden annyira rossz, amit csinált", bár a forradalmárokat is dicsérte. Azon kevesek egyike ő, aki nem volt teljesen rossz véleménnyel az ezredesről. Miután megvacsoráztunk, mosolyogva, udvariasan közölte, hogy másnap nekem kell meghívnom őt és az összes barátját ebédre. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert egyik korábbi vendéglátóm sem szólított fel anyagi ellenszolgáltatásra, pláne nem ennyire direkt módon, ráadásul pont tőle nem számítottam erre, hiszen jól keresett, de nem utasítottam el a dolgot. Később elkérte a fényképezőgépemet, és elkezdte nézegetni a fotóimat, persze én direkt a "tiszta" memóriakártyámat raktam be, amin csak "turistás" képek voltak. Nem örültem a dolognak, mert féltem, hogy véletlenül kitöröl valamit, de udvariatlanságnak tartottam volna visszautasítani a vendéglátóm kérését, ezért inkább melléültem, és figyeltem, hogy mit csinál. Annyira tetszettek neki fotóim, hogy megkérdezte, lemásolhatja-e őket a számítógépére, amit megengedtem neki, ám miután visszatettem a kártyát a fényképezőgépbe, észrevettem, hogy az teljesen üres! Elmondtam ezt a fogorvosnak, aki elnézést kért, ugyanis véletlenül nem lemásolta, hanem átrakta a fájlokat a gépére, de most visszamásolta őket a kártyámra, azonban ezután a fényképezőgép már nem volt képes megnyitni őket, csak a kártyát a számítógéphez csatlakoztatva tudtam megnézni a képeimet. Ez egy kicsit idegesített, ugyanis így "elveszítettem" a "tiszta" kártyámat, mert tudtam, hogy a jövőben nem mutathatom majd meg a turistás képeimet a hatóságoknak, ha esetleg látni szeretnék a fotókat, ugyanis a fényképezőmön már nem lehetett megnézni őket. Emiatt egy kicsit összekülönböztem a vendéglátómmal, bár ezt inkább csak hangulatromlásnak nevezném, mert veszekedés azért nem volt köztünk.
Miközben beszélgettünk, be volt kapcsolva a tévé, és az egyik srác mondta nekem, hogy az al-Dzsazírán bemondták, hogy Kadhafi csapatai körbevették a Bengázitól mintegy százötven kilométerre délre fekvő Azsdábiát. Akkoriban történt egyébként a fukusimai atomkatasztrófa Japánban, ami alaposan elvonta a média figyelmét a líbiai polgárháborúról, így azokban a napokban a BBC és a CNN már szinte egyáltalán nem közvetített híreket a front állásáról, mindig csak Japánról volt szó, amikor odakapcsoltam, az al-Arabíja és az al-Dzsazíra arab hírcsatornáknál viszont továbbra is Líbia maradt a fókuszban, így csak onnan tudtunk tájékozódni. A vendéglátóim nem tartották jelentős fejleménynek a hírt, csak mintegy mellékesen említették, ám én, mielőtt még elindultam volna Líbiába, megnéztem a térképet, ahol találtam egy sivatagi utat Azsdábiából közvetlenül Tobrukba, ami elkerüli a tengerpart közelében, a főúton fekvő városokat, például Bengázit, al-Baidát és Dernát, és a sivatagot átszelve a Tobrukból az egyiptomi határ felé futó útba csatlakozik be, ezen keresztül tehát Kadhafi csapatai közvetlenül tudták volna támadni Tobrukot, anélkül, hogy előtte elfoglalnák a lázadók többi, előbb felsorolt keleti erősségét, elvágva így Kelet-Líbiát az egyetlen külföldre vezető kijáratától, az Ámszád és Szállúm városok között fekvő, Egyiptomba vezető határátkelőtől. Így már az indulás előtt elhatároztam, hogy ha Kadhafi csapatai ostrom alá veszik Azsdábiát, elhagyom az országot, még mielőtt elvágják az egyetlen kijutási lehetőségemet Egyiptom felé. Hogy miért féltem attól, hogy a rezsim csapatai elfognak? Moammer Kadhafi ezredes még a háború elején, amikor elveszítette az ellenőrzést az egyiptomi határ - és egész Kelet-Líbia - fölött, deklarálta, hogy ellenségként és az al-Kaida szövetségeseként kezelnek majd minden külföldit, aki vízum nélkül lép be Líbia területére a lázadók által ellenőrzött határon. Amikor meghallottam a hírt, rögtön mondtam a vendéglátómnak, hogy nekem a legsürgősebben el kell hagynom az országot, tehát már másnap reggel visszamegyek Tobrukba és onnan Egyiptomba.
 Az olaszok által a líbiai-egyiptomi határon 1931-ben emelt szögesdrótakadály, ami elvágta az Omár Mukhtár-féle felkelést az utánpótlásától |
Ők azonban teljesen nyugodtak voltak, szerintük az ezredes csapatai még messze járnak, az Azsdábia és Tobruk közötti sivatagi út - amiről azt mondták, hogy még Erwin Rommel német tábornok építtette a második világháborúban - pedig majdnem négyszáz kilométer hosszú, így nem valószínű, hogy Kadhafi zöld zászlós csapatai hamar odaérnek, ám engem nem győzött meg ez az érvelés, mert igaz, hogy hosszú az út, de gyakorlatilag nincs rajta egyetlen település vagy természetes akadály sem, ahol a lázadók feltartóztathatnák a rezsim katonáit, emiatt úgy döntöttem, hogy másnap mindenképp távozom. Szóba került még az is, hogy végső esetben illegálisan, a sivatagon keresztül átmehetnék az egyiptomi Sziva-oázisba is, ami egyébként nincs messzebb úgy százhúsz kilométernél Dzsagbúbtól, és a két településen élő berberek rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat is ápolnak egymással, emiatt naponta több Landcruiser terepjáró is átlépi a határt, persze teljesen törvénytelenül, ugyanis a legközelebbi - és egyben az egyetlen - határátkelő Líbia és Egyiptom között Szállúmnál van, oda négyszáz kilométerre északra, így, ha legálisan mennének át a gyönyörű Szivába, az összesen több, mint kilencszáz kilométeres kerülőutat jelentene, a sivatagon át viszont alig több mint százhúsz kilométeres autózással is el lehet jutni oda, észak felől kerülve meg az átjárhatatlan Nagy Homoktengert. Két évvel korábban már volt szerencsém hazafelé tartó fekete-afrikai illegális bevándorlókat szállító tuareg embercsempészekkel két teljes napig utazni egy Toyota terepjáró platóján a dél-algériai Tamanrasset-ből a mali Gaoba, így tudtam, hogy ha helyi emberek mutatnak be nekik, akkor nem rabolják el a törzsük tagjának a vendégét, ezt azonban csak utolsó lehetőségként vettem számításba, ugyanis, ha illegálisan lépek be Egyiptomba, akkor nem kapok vízumot és belépő pecsétet, amivel biztosan gondjaim lettek volna, amikor később elhagyom az országot. Végül úgy döntöttem, hogy megvárom a másnapi fejleményeket, és majd ezeknek a tükrében határozok.
A srácok átkapcsoltak a Kadhafihoz hű tripoli adóra, ahol tankokat, egyéb harcjárműveket és katonákat mutattak, akik a sivatagban vonultak, és közben arab zene szólt, amiben többször is felismerhető volt a Khámisz név. A vendéglátóm elmondta, hogy ez a Khámisz-dandár propagandafilmje, ami Moammer Kadhafi egyik fiának a parancsnoksága alatt áll. Később utánanéztem és úgy tízezer főt számlálhatott ez az alakulat, ami a legelitebbnek számított a líbiai hadseregen belül, és a polgárháború végéig hűek maradtak az ezredeshez. A lázadók nemrég jelentették be, hogy augusztus végén egy csatában megölték Khámisz Kadhafit.
Úgy este tíz-tizenegy óra körül lövések dördültek a városközpont irányából, de hamarosan megtudtuk, hogy szerencsére csak örömtűzről van szó és a levegőbe lőnek - Dzsagbúbban egyébként a forradalom alatt sem voltak harci események -, azt ünneplik ugyanis a lázadók, hogy a forradalmárok elfoglalták Kadhafi szülővárosát, Szirtet. A hír persze nem volt igaz, a várost csak most, október huszadika körül sikerült ellenőrzése alá vonnia a lázadók Átmeneti Nemzeti Tanácsának, ám ez is azt bizonyítja, hogy az információáramlás nem volt a legtökéletesebb ebben az időben, így álhírek is szárnyra kaphattak. Kimentünk hát a főtérre, ahol két fehér Landcruiser száguldozott körbe-körbe, kézifékes kanyarokkal tarkítva a mutatványaikat, a kipörgő kerekeik homokkal szórták be a lelkesen ünneplő nézőközönséget. Megkérdeztem, hogyan lehetséges az, hogy miközben Kadhafi csapatai kelet felé nyomulva már körbevették Azsdábiát, addig a lázadók el tudták foglalni az onnan háromszázötven kilométerre nyugatra fekvő Szirtet. Azt a választ kaptam, hogy népfelkelés tört ki Kadhafi szülővárosában, és ők tűzték ki a forradalmi zászlót Szirtben, amiről csak pár nappal később tudtam meg, hogy álhír volt. Egy-két fiatal fiú Kalasnyikovval lövöldözött a levegőbe, körülöttük gyerekek kurjongattak örömükben, ünnepelve a meg sem történt szirti győzelmet. Odaléptem az egyikhez, hogy a fényképezőgépemmel videó felvételt készítsek róla, amint a levegőbe lő, ám pont akkor sült el a fegyvere, amikor már egészen közel értem hozzá és csak pár centire volt a cső torkolata a fülemtől. Nem tudom, hogy én hajoltam-e oda, vagy a srác "viccelt" meg így, de utána két hétig folyamatosan zúgott a bal fülem, alig hallottam rá és a mai napig is, ha erősebb zajhatás éri - mondjuk a metróban, vagy egy nagyobb forgalmú út mellett állva -, akkor sípolni kezd. Visszatérve a kórházba, ahol laktunk, a vendéglátóm két haverja még egy sörétes puskával is hülyéskedett, egymásra fogták, majd felemelt kézzel letérdeltek. Elég sok fegyver volt kint a lakosság kezén.
Másnap reggel megnéztem a híreket, és kiderült, hogy Kadhafi továbbra is Azsdábiát ostromolja, ezért a távozás mellett döntöttem. Tettem még egy kört a városkában, készítettem néhány fényképet az emberekről, köztük egy tíz év körüli fejkendős kislányról is, akinek az apja megengedte, hogy lefotózzam a lányát, majd visszatértem a kórházba. A vendéglátóm éppen rendelt, a fogorvosi szoba teljesen kulturáltnak és modernnek tűnt, olyan volt, mint nálunk Európában, és a kórtermekben is egy kis motor segítségével állítható, korszerű ágyak voltak, összességében nem egy harmadik világbeli kórházra emlékeztetett az épület. Az ott dolgozó orvosok - akiknek a jó része külföldi országokból, például Egyiptomból és Észak-Koreából érkezett - azt mondták, hogy az összes kezelés ingyenes Líbiában, a kormány áll minden költséget. Eszembe jutott, hogy két évvel azelőtt, amikor Tunéziában jártam, többen is mondták nekem, - az autópályán száguldozó rengeteg líbiai autóra mutatva - hogy sok líbiai polgár orvosi kezelésre utazik Tunéziába, mert ott jobb az ellátás, mint Líbiában és még annak ellenére is inkább ezt választják, hogy Tuniszban fizetniük kell érte. Nem tudom, mi az igazság.
 |
Nemsokára megérkezett a fekete bőrű, kék kabátos rendőr, aki az előző este felkeresett a fogorvos házában, és egy kék lámpával és szirénával is felszerelt rendőrségi terepjáróval kivitt a városszéli benzinkúthoz, ahonnan stoppolhattam Tobruk felé, nyilván a fogorvos, vagy a medzslisztől valaki szólt neki, hogy elutazom. Ő sajnos nem engedte meg, hogy lefotózzam. A dzsagbúbi töltőállomás forgalma nem hasonlítható a budapesti M1-M7 kivezető szakaszánál lévő ÖMV kútéhoz, ahol gyakran szoktam stoppolni, magyarán szólva alig volt forgalom, úgy félóránként jött be egy-egy kocsi, de ezek többsége is csak ott mozgott a városon belül, nem mentek Tobrukba. Állt ott két terepjáró is, amik viszont oda tartottak és a sofőrök külön kérés nélkül is felajánlották, hogy magukkal visznek, azonban nem nagyon akaródzott nekik elindulni, igazi arabos tempóban készülődtek, a kút kicsi épületében teáztak, kávéztak, főzőcskéztek és vidáman trécseltek a kutassal. Eltelt így vagy másfél óra, és én egyre idegesebb lettem, féltem, hogy Kadhafi csapatai megelőznek, és elvágják előlem a visszautat, de nem volt más választásom, mint várni. Annyi hasznom azért volt a dologból, hogy a sofőrök meghívtak ebédre, és a kútkezelőtől elkértem egy Kadhafi idejéből származó, a líbiai címersast ábrázoló rendőrségi sapkajelvényt, amit nekem is adott.
Közben bejött egy újabb terepjáró és a berber népviseletbe öltözött vezető, egy negyvenes férfi meghívott a dzsagbúbi házába, ám én pont a másik irányba tartottam, Tobruk felé, ezért nem fogadtam el a barátságos ajánlatot. Szerencsémre hamarosan befutott egy személyautó, benne két terepruhás lázadó katonával, akik rögtön felajánlották, hogy elvisznek Tobrukba. Hamarosan megint százötven kilométer per órás sebességgel száguldottunk az egyenes, kihalt aszfaltcsíkon, a sofőr taposta a gázt, az egyik kezével kitámasztotta a kormányt, a másikkal pedig a vízipipát tartotta, amiből a társával együtt hasist szívtak, közben pedig ritmusos líbiai zene szólt a cd-lejátszóból. Érdekes, hogy a kannabiszt sosem szívták olyan díszes fémpipából, mint a különféle gyümölcsízű dohányokat, hanem befőttes üvegből házilag készítették az ehhez való eszközt. Én meg útközben a hátsó ülésen azon filóztam, hogy vajon nem fogok-e majd lebukni a határon, hogy beszöktem az országba, ugyanis amikor egy héttel azelőtt beléptem, a líbiai lázadók visszaküldtek Egyiptomba, mert nem volt újságíró igazolványom, de én a határőr bódéjából kilépve nem balra, Egyiptom felé, hanem jobbra, Líbia irányába fordultam, és engedély nélkül bementem az országba. Az útlevelemből persze mindez nem látszott, ugyanis a líbiai lázadók senkinek sem adtak belépőpecsétet, az egyiptomi kilépőm pedig rendben volt, azonban tartottam tőle, hogy felismernek a határőrök, vagy felfedezik, hogy nem regisztráltak a belépők között, ugyanis a lázadók mindenkit beírtak egy könyvbe, akit beengedtek Líbiába. Tisztában voltam vele, hogy a nagy forgalmú, kaotikus határon kicsi az esély a lebukásra, de azért idegesített a dolog. Nem is sejtettem még ekkor, hogy más megpróbáltatások is állnak még előttem.
 Épülő házak Dzsagbúb oázisvárosban |
Úgy két órás autózás után Tobruktól pár kilométerrel délre értük el az Egyiptom felé vezető utat, itt jó stoppolási lehetőség kínálkozott a határ irányába, sokkal jobb, mint a városközpontból, ezért szóltam a sofőrnek, hogy ki szeretnék szállni, ám a két lázadó csak arabul értett és én a szegényes nyelvtudásommal nem bírtam nekik elmagyarázni, hogy nem taxival szeretnék továbbutazni - ami valóban a város belsejéből indult - hanem inkább stoppolnék, ugyanis errefelé nem ismerik ezt az utazási formát, bár - ahogy már sokszor írtam - ennek ellenére szívesen megállnak a stopposoknak. Szóval balra fordultunk, Tobruk felé, pont az ellenkező irányba, mint amerre menni akartam. Ezen az úton már elég nagy volt a forgalom, és azóta sem tudom, hogyan történt, de pár perc múlva lehúzódtunk az útpadkára, egy nagy, fekete kocsi mellé és a sofőröm kiszállt, majd beszélt pár szót a másik autóban ülő férfival, ezután a fekete autó elindult előttünk és mi követni kezdtük. Nem értettem, hogy miről van szó, de a két lázadó, akik hoztak, kézzel-lábbal meg arab szavakkal elmagyarázták, hogy ez valami főnök és vele kell mennünk. Még most sem tudom, hogy az én sofőröm állt meg, hogy útbaigazítást kérjen a fekete autó vezetőjétől, vagy pedig ő intett nekünk, hogy húzódjunk félre, ugyanis nekem csak akkor tűnt fel az egész, amikor már az út szélén álltunk. Hamarosan már a belvárosi forgalomban hajtottunk a félsziget csúcsa irányába - Tobruk ugyanis egy földnyelvre épült - és nemsokára megálltunk egy laktanyának kinéző épületegyüttes kapujánál, ahol a lázadókból álló őrség bebocsátott minket, miután a fekete autót vezető férfi mondott nekik valamit.
Addigra már a plafont verte az adrenalinszintem, mert tudtam, hogy Kadhafi csapatai bármikor megindulhatnak errefelé, és ha ott tartanak a felkelők, és az ezredes beveszi Tobrukot, akkor Kadhafiék fogságába eshetek. Egy nagy, többszintes épület előtt álltunk meg, és a katonák bekísértek az ajtón, ide már nem követett a két férfi, akikkel Dzsagbúbból jöttem. Tágas előtérbe érkeztünk, ahol vagy tíz-tizenöt terepruhás lázadó állt, és egyikük, egy barátságtalanul és idegesen viselkedő alacsony, harmincas katona intett, hogy kövessem, majd leültetett egy folyosó elején egy székre és idegesen, már-már agresszívan kérdezgetni kezdett pár angol szóval kevert arab nyelven, hogy mit csinálok Líbiában, és miért mentem le Dzsagbúbba a Szaharába háború idején. Én kézzel-lábbal és a párszavas arab tudásommal próbáltam megértetni vele, hogy szabadúszó újságíró vagyok, és a forradalmat jöttem fotózni és az élményeimet megírni, de ő továbbra is határozottan gyanakvóan viselkedett velem. Elkérte az útlevelemet, és még azt sem engedte meg, hogy felálljak a székről, gondolom, úgy gondolta, hogy ülő pozícióból nehezebben tudnék rátámadni. Sosem viselkedtek még velem ennyire agresszívan és ellenségesen a lázadók, amióta beléptem Líbiába, még akkor is vendégként kezeltek, amikor le voltam tartóztatva, bár most biztosan ők is idegesebbek voltak Kadhafi előretörése miatt. Pont ez aggasztott engem is. Pár perc múlva egy kis csoport katona érkezett a földszinti előtérbe az emeletről, köztük egy ötven év körüli, középtermetű, bajuszos, tábornoki egyenruhát viselő férfival, aki hozzám lépett, és kezet nyújtott nekem.
Felálltam, hogy fogadjam az üdvözlését, de a kis gyanakvó ember, aki addig kérdezgetett, hátrébb tolt, hogy ne léphessek a tábornok közelébe, ám a generális pár szóval leállította az ellenségesen viselkedő lázadó katonát, és barátságos hangnemben, jó angolsággal beszélgetni kezdett velem. Ő is megkérdezte, hogy mit csinálok ott, és miért mentem le a sivatagba, majd közölte, hogy, mint egykori elhárítótiszt, nem hisz nekem, de, mert vendég vagyok az országukban ezért elenged. Nagy kő esett le a szívemről, amikor ezt meghallottam. Ezután arról kezdett beszélni, hogy nagy tisztelője Erwin Rommel második világháborús német tábornoknak, a "Sivatagi Rókának", aki Tobruk környékén is harcolt - én is láttam a bunkerét korábban a városban -, és egy könyvet is írt róla arabul, majd arra is kitért, hogy mekkora problémát jelent Izrael az arabok számára. Ezután azt hozta szóba, hogy egyes nyugati újságírók teljesen felelőtlenül viselkednek Líbiában, egy német nő például pár nappal azelőtt engedélyt kért tőle, hogy a front közelébe mehessen, túl azon a vonalon, ameddig az újságírókat engedték, ám ő biztonsági okokból nem járult ehhez hozzá, erre a nő a líbiai sofőrjével egy terepjáróval megkerülte a lázadók állásait, de túl közel ment az ellenséges vonalakhoz, és Kadhafiék kilőtték a kocsiját, a nőnek nem lett komoly baja a sofőr viszont meghalt. Pár percnyi beszélgetés után azzal bocsátott el, hogy menjek vissza Egyiptomba, és ha bárki akadékoskodna valamelyik ellenőrzőpontnál, akkor hivatkozzak rá, Szulejmán Mahmúd tábornokra. Később hallottam, hogy Abdel Fatah Júnisznak, a lázadók katonai parancsnokának a július végi meggyilkolása után Mahmúd lépett a helyére, és hivatalosan ma ő egész Líbia katonai főparancsnoka, bár kétséges, hogy jó viszonyt ápol-e a korábbi iszlamista harcossal, Abdelhakim Belhadzzsal, a másik tripoli katonai vezetővel, akiről már korábban is írtam. Abban az időben, amikor találkoztam vele, Mahmúd körülbelül a lázadó csapatok felével rendelkezett, a Kadhafi-rezsim idején pedig a tobruki körzet parancsnoki tisztét töltötte be és az elsők között volt, akik a forradalom oldalára álltak, és lehet, hogy ebben a döntésében a származása is közrejátszott, ugyanis a felkelést támogató al-Obeidi törzshöz tartozik, ami az egyik legnagyobb Kelet-Líbiában.
Mahmúd tábornok adott mellém egy katonát, aki kocsival kivitt a tobruki taxiállomásra, mivel a buszok akkoriban egyáltalán nem jártak Kelet-Líbiában. Én persze stoppolni akartam, de a katona azt mondta, hogy neki ellenőriznie kell engem, hogy beszállok egy taxiba, és semmi mással nem utazhatok, mert a tábornok ezt az utasítást adta neki. Nem erőltettem tovább a dolgot, örültem, hogy végre elszabadultam, és beültem egy kocsiba, ahol én voltam az egyedüli utas, ám amikor a sofőr közölte velem a húsz dináros - kábé tizenkét eurós - igényét, inkább átszálltam egy olyan autóba, ahol még négyen ültek rajtam kívül, így csak öt dinárba került volna a fuvar, már ha lett volna nálam egyáltalán líbiai pénz, mert - most kapaszkodjanak meg a tiszelt olvasók - egyáltalán nem váltottam pénzt Líbiában az ottlétem alatt, ugyanis mindig meghívtak a helyi emberek, így egészen addig semmiért sem kellett fizetnem. Dinár híján végül adtam a taxisnak egy öteuróst, ami nyolc dinárt ért, a sofőr pedig érdeklődve nézegette a bankjegyet, ugyanis sosem látott még ilyet, a nemzetközi valuták közül csak a dollárt ismerte, ám az anyósülésen ülő egyik utas megnyugtatta, hogy ez az összeg elég lesz a fuvardíjra. Egyáltalán nem volt drága a taxi, ugyanis ötödik utasként még kilencszáz forintba sem került volna, ha dinárban fizetek, és ha egyedül ülök az autóban akkor is csak háromezer-ötszáz forintot kellett volna fizetnem a határvárosig tartó százhúsz-százharminc kilométeres útért. A katona, aki kihozott, még végignézte, ahogy elindul velem a taxi, és pár perc múlva már az országúton robogtunk. Útközben még megálltunk néhány faluban, ahol kiszállt pár ember, és alig több mint egy óra múlva megérkeztünk Ámszádba, ami már csak pár kilométerre fekszik a határtól.
 Sörétes puskával hülyéskedő srácok Dzsagbúbban |
Mivel a taxi nem ment ki az átkelőhöz, ezért kiálltam stoppolni és az eddigi tapasztalataimnak megfelelően pár perc múlva felvett egy kocsi, ami Egyiptomba tartott. Itt már volt egyiptomi térerő, így felhívtam egy újságíró ismerősömet, aki nemrég hagyta el Líbiát, és megkérdeztem tőle, hogy milyen volt az ellenőrzés a kilépésnél, ugyanis még mindig tartottam a lebukástól, hogy a lázadók rájönnek, hogy illegálisan tartózkodom Líbiában, de a srác megnyugtatott, hogy laza volt a dolog. Persze ő egy tévéstáb autójában ült, így kevésbé volt gyanús, mint én a szakadt hátizsákommal, amit még Kairóban vettem pár nappal azelőtt, hogy átjöttem Líbiába, miután a Tahrír téren a tüntetők között kitört tömegverekedés alatt elvitték az egész holmimat, amit még Budapestről hoztam magammal.
Amikor megérkeztem a líbiai ellenőrzőponthoz egy lázadó katona már messziről kiabálva integetett, hogy menjek oda hozzá, ezután kivette a kezemből az útlevelemet, és bevitte egy kis épületbe, majd pár perc múlva már vissza is hozta, és intett, hogy mehetek tovább Egyiptomba. Hát, ismét nagy kő esett le a szívemről, aznap immár másodszorra, bár szívózás esetén még mindig hivatkozhattam volna Szulejmán Mahmúd tábornokra, útközben még eszembe is jutott, hogy talán célszerű lett volna megkérnem, hogy csináljunk egy közös fotót, az biztos "útlevél" lett volna számomra a határon, de hát a nagy stressz miatt akkor nem jutott eszembe a dolog, csak utólag, amikor már a taxiban ültem. Emlékeztem rá, hogy mennyire szívélyesen fogadtak a lázadók, amikor megérkeztem - leszámítva persze azt a katonát, aki vissza akart fordítani - és nagy örömködés közepette kértek meg, hogy csináljak róluk fényképeket, most meg, amikor Kadhafi kelet felé nyomult, mindenki mennyire megváltozott és ideges, stresszes lett, ami persze teljesen érthető dolog.
Átléptem egy nagy kapun, és máris Egyiptom földjén jártam. A két határterminál között úgy százötven méternyi távolság van, és miközben a falakkal körülvett úton gyalogoltam, ahol még nem láttak rám az egyiptomi rendőrök, odalépett hozzám egy huszonéves fiú, és elém állt, majd agresszív módon vissza akart tartani, valószínűleg pénzt szeretett volna, én azonban határozottan kiléptem oldalra, megkerültem a srácot, és gyors léptekkel haladtam tovább, bár azért még gyorsan magam mögé néztem, mert a korábbi közel-keleti tapasztalataimból tudtam, hogy ilyenkor a felsült követelőző hajalmos rá, hogy megpróbáljon kővel fejbe dobni, ám itt szerencsére nem történt ilyen. Ezek szerint azóta sem lett biztonságosabb a határ, amióta itt jártam, hiába volt ott vagy száz egyiptomi katona és rendőr tankokkal és egyéb páncéljárművekkel, ugyanis még így is mindegyikükre több menekült is jutott, akik zömmel fekete, valamint filippínó és bangladesi vendégmunkások voltak, akik a háború miatt hagyták el Líbiát, és most az irataikra és a továbbszállításra vártak több százan a határ egyiptomi oldalán. Amikor egy héttel azelőtt az ellenkező irányba mentem, még azt is láttam, hogy két, feketékből álló banda ordítozott, és kövekkel dobálta egymást a határterminál területén, az egyiptomi hatóságok pedig még csak meg sem kíséreltek beavatkozni, valószínűleg elég mindennapos jelenség lehetett ez akkoriban.
Már esteledett, és nem éreztem magamat biztonságban, így gyorsan besiettem az egyik nagy épületbe, amit szintén átmeneti menekülttáborrá alakítottak az elmúlt hetek során és most az útlevélkezelő kabinok előtt, mögött, sőt még bennük is egész családok álltak, ültek, vagy éppen feküdtek, a földön a hatalmas csomagjaikkal. Odaléptem egy rendőrhöz, és megkérdeztem tőle, hogy hol tudok belépő pecsétet kérni, mire ő végigvezetett egy menekültekkel zsúfolt folyosón, és bevitt egy irodába, ahol egy asztal mögött egy tisztviselő ült, előtte nagy halom kartonlap - a szudáni nagykövetség által a Líbiából elmenekült polgáraik részére kiállított "emergency travel document" - feküdt. Átvette az útlevelemet, majd miután kitöltöttem egy belépőkártyát, lepecsételte az útiokmányomat, de a bélyegző mellé írt egy olyan megjegyzést, hogy az országból történő kilépésnél majd kell vennem egy tizenöt dolláros vízummatricát, amit egyébként a repülőtéren, néhány kikötőben és szárazföldi határon is árusítanak, de itt, a líbiai határon nem, viszont a háború miatt senkit sem fordítanak most vissza, még az is megvárhatja itt, amíg megérkeznek az okmányai, aki útlevél nélkül kényszerült elhagyni Líbiát, mint például a szudáni kartonlapok tulajdonosai, valamint a nyugatiakat is beengedik vízum nélkül, ám a kilépéskor majd meg kell azt venniük.
A formaságok után visszamentem a csarnokba, ahol a menekültek voltak elszállásolva, és már épp a kijárat felé tartottam, amikor hozzám lépett egy huszonöt év körüli szőke német srác, és megkérdezte, hogy én is hátizsákos utazó vagyok-e. Leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is csak az élményszerzés kedvéért jött Líbiába két héttel azelőtt, és érdekes módon a térképre nézve neki is ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem, tehát, hogy Azsdábiából kiindulva Kadhafi a sivatagi úton keresztül elvághatja az Egyiptomba vezető utat, és emiatt ő is a távozás mellett döntött. Hamarosan beszédbe elegyedtünk több nyugati újságíróval is, akik mind ott tolongtak aznap a határon, mert mindegyikük ugyanattól tartott, amitől én, ezért elhagyták Líbiát. Volt ott egy francia férfi is, akinek a nővére újságíróként dolgozott Bengáziban, és ő csak hozott neki valamit Franciaországból, amit a határon adott át neki, és azután a nő, nem törődve a veszéllyel, visszament Líbiába. A német srác elmesélte, hogy az egyiptomi forradalom alatt végig ott táborozott ő is a kairói Tahrír téren a forradalmárokkal együtt, vagy egy hónapig, és amikor meghallotta, hogy Líbiában is áll a bál, akkor újra vett egy repjegyet Egyiptomba, és szárazföldön átment Bengáziba. Neki még szerencséje volt, mert a forradalom kezdetén a lázadók még szinte egyáltalán nem ellenőrizték a határ líbiai oldalát, így mindenki bemehetett, őt nem akarták visszafordítani a sajtóigazolvány hiánya miatt, mint engem pár nappal később.
Ő is hasonlóan kellemes élményekről számolt be, mint amik engem is értek, végig stoppal utazott, és helyi családoknál szállt meg, bár őt egyszer sem tartóztatták le, valószínűleg azért, mert a legtöbb időt Bengáziban töltötte, ahol a legnagyobb a nyugati jelenlét, így őt nem tartották gyanúsnak a sok európai újságíró között, ellentétben velem, én ugyanis kisebb helyeken mozogtam, ahol nem sok külföldi fordult meg abban az időben, ezért elég nagy feltűnést keltettem a felbukkanásommal. Nemsokára csatlakozott hozzánk egy bangaldesi menekült is, aki elmondta, hogy Bengáziban dolgozott, és amikor a forradalmárok elfoglalták a várost, az első pár napban átmenetileg senki sem volt képes fenntartani a rendet, így a rabok kiszabadultak a börtönből, és kifosztották a taxiállomáson éppen a távozásukat szervező bengáli vendégmunkásokat, elvették az értékeiket, bár az egyik rablót még rá tudta beszélni, hogy legalább a SIM-kártyáját adja vissza a mobiljából, amit a "nagylelkű" alibaba meg is tett neki. Odajött hozzánk egy csádi menekült is, aki megkért, hogy fotózzuk le a feleségét, majd kiderült, hogy ő azt hitte, hogy rögtön oda tudjuk adni neki a papírképet, ami az egyiptomi vízumához kellett volna, nem ismerte ugyanis a digitális technikát.
A terminálban egyébként a bangaldesi és a Fülöp-szigeteki nagykövetség külön képviseletet nyitott, hogy segítsék az állampolgáraikat a hazajutásban. Már késő éjjelre járt, amikor egy egyiptomi srác, aki önkéntesként dolgozott a "menekülttáborban", meghívott minket, hogy aludjunk nála az egyiptomi oldalon fekvő határvárosban, Szállúmban. Elfogadtam, bár eredetileg azt terveztem, hogy azoknál a beduinoknál fogok megszállni, akik az odaúton vendégül láttak éjszakára, a szállodaárakat ugyanis vagy a tízszeresére nyomták fel az ott megszálló ENSZ, és az egyéb nemzetközi és segélyszervezetek alkalmazottai, így egy éjszaka úgy tízezer forintba került volna ebben a sivatagi porfészekben. Szóval az egyiptomi önkéntes magával vitte a francia férfit és engem, majd beültünk az autójába, és elhajtottunk a kijárat felé. A német fiú inkább úgy döntött, hogy az egyik ingyen busszal utazik tovább, amiből naponta több is indult az alexandriai és a kairói repülőtérre, azokat a menekülteket szállították így a légikikötőbe, akiknek már rendben voltak a papírjaik. A kijáratnál a vendéglátóm azt mondta az útleveleinket ellenőrizni kívánó katonáknak, hogy az ENSZ alkalmazottai vagyunk, így nem kérték el a papírjainkat, persze az irataink teljesen rendben voltak, csak az arab srác maximálisan a kedvünkben akart járni. Nemsokára megérkeztünk a házba, ahol a vacsora után fáradtan dőltünk le aludni. Ezzel véget értek a líbiai kalandjaim, pár nappal azelőtt, hogy Kadhafi előrenyomulását megállították a NATO légicsapásai.
Hogy mi ragadott meg a legjobban ebből az intenzív élményhalmazból, ami egy hét alatt ért az észak-afrikai országban? Talán a lelkesedés, amit az emberek arcán láttam mindössze pár nappal azután, hogy a diktátoruk hatalmát megdöntve a saját kezükbe vették a sorsukat. Ahogy már írtam, nem először jártam konfliktusövezetben, ám ekkora felszabadultságot még soha, sehol sem tapasztaltam, mint itt, Kelet-Líbiában. Amikor pár héttel Hoszni Mubarak távozása után kimentem a Tahrír térre Kairóban, elégedetlen tüntetők fogadtak, akik azért maradtak ott, mert nem voltak biztosak benne, hogy az egyiptomi diktátor bukása után hatalomra került katonai kormányzat hajlandó lesz-e majd átadni a hatalmat egy demokratikusan megválasztott kormánynak, és rendszeresen összecsaptak a távozásukat követelő ellentüntetőkkel, majd később a hadsereggel is. Lázban égett persze Egyiptom is azokban a hetekben, az emberek az utcán, a járműveken és általában mindenhol állandóan csak a politikáról vitatkoztak, tüntettek, pártokat szerveztek, de elég nagy volt a bizalmatlanság, sokan érezték úgy, hogy csak félig sikerült még a "rendszerváltás". 2003-ban, amikor az amerikai invázió kezdete után hat hónappal Irakban jártam, a szunniták határozottan ellenségesen fogadták a megszállást és az új hatalmat - Szaddám Huszein is szunnita volt ugyanis - a síiták legtöbbjének pedig az volt a véleménye, hogy "köszönjük a felszabadítást az amerikaiaknak, de most már igazán elmehetnének innen a francba", egyedül a Szaddám által korábban üldözött és irtott kurdok ünnepelték lelkesen az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát. Afganisztánban pedig a délen élő pastuk - akik a tálibok hátországát adják - ellenségesek voltak, a hazarák és tádzsikok pedig örültek, hogy felszabadultak a tálibok uralma alól, akik ellen már évek óta harcoltak, azonban nem voltak túlzottan lelkesek a NATO jelenlététől, és egyedül csak itt, Kelet-Líbiában láttam ezt az őszinte felszabadultságérzést az emberek arcán. Már csak ezért is megérte ott lenni.
Ezzel az élménybeszámolóm végére értem, és remélem, hogy talán sikerült valami újat és érdekeset mondanom az olvasóknak.
T. Kristóf
(Kuruc.info)
