Az európai kolonizáció alól felszabadult Afrika egyik paradox vívmánya ugyanis éppen az, hogy véget vetett a legfiatalabbak „infantilizálásának”, vagyis annak a sajátságos európai civilizációs gyakorlatnak, amely szerint a gyerekeket életkoruknak megfelelően gyerekként kezelik.

Így aztán alighogy a fehér gyarmatosítók kihúzták lábukat a fekete kontinensről, a fekete kisfiúk ismét háborúba indultak, a fekete kislányok pedig ismét megerőszakoltatták magukat, mert Afrika ugyebár - mint az köztudott - egy olyan csodálatos kontinens, ahol tisztelik a tradíciókat, és ahol sohasem szakítanak hosszú ideig az ősi szokásokkal. Egyébként a Unicef által a gyermekkatonákra alkalmazott kifejezés nemcsak magukra a harcosokra, hanem a hordárokra, a kémekre, a hírnökökre is vonatkozik, ahogyan a rövidnadrágos harcosok szórakoztatására szánt szexrabszolgákra is.

Az afrikai gyermekkatonák átlagéletkora 13 év, ami azt jelenti, hogy egy részük már nyolc-tíz évesen fegyvert fog. Mindennek nagyon egyszerű az oka: az olyan országokban, amelyekben egy súlyos gazdasági-társadalmi válsághoz drasztikus népességrobbanás társul, a gyermek mennyiségileg többé már nem egy ritka és értékes termék. Éppen az ellenkezője az igaz, tehát a feláldozása és az „értéktelensége” a közösség maradékát óvja. Helyzetük biztosítása vagy javítása végett az afrikai diktátorok létrehozták tehát korszakunk leggazdaságosabb és leggyilkosabb harceszközét, a Kalasnyikovval felszerelt sihedert.

Gazdaságos, mert olcsó a táplálása, felszerelésként beéri egy kínai gyártmányú AK 47-essel (Ugandában egy csirke árába kerül) és a felnőttek levetett uniformisával, zsold gyanánt pedig aprópénzzel vagy kábítószerrel. A Laurent-Désiré Kabila milíciájában harcoló „kadogók” (szó szerint is: kiskatonák) mesélték, hogy Kinshasa bevétele (1997) után mindössze száz dollár ütötte a markukat, amelyet egyesek eldorbézoltak, alkoholra és nőkre költve azt, míg mások távirányítós autókat és játékokat vettek belőle maguknak. Közülük a legdörzsöltebbek viszont gyorsan megértették, hogy számukra a fosztogatás és a rablás jelenti az egyedüli sanszot arra, hogy kevésbé leégve hagyják el a sereget, mint ahogyan beléptek oda. Mert ezek a kölykök általában azért jelentkeztek önkéntesnek, hogy viszonylagos anyagi biztonságra tegyenek szert, hiszen Afrikában egy fegyver birtoklása egyet jelent a teli hassal és a család fenntartásával. A többieket, úgy tíz-húsz százalékukat viszont erővel zupálták be, egy véres és erőszakos, rendszerint szüleik megölésével, falujuk felégetésével, alkalmasint kannibalizmussal és csonkítással járó beavatási rítus során.

Ugyanakkor viszont a gyerekkatonák meglehetősen gyilkos harceszközt alkotnak, mert legtöbbjük már idejekorán hozzászokott a mindennapos erőszakhoz, így a háborút teljesen normális állapotnak, sőt puszta játéknak tartják. Afrikában az életnek nincs nagyobb fontossága, mint egy videojátékban vagy egy filmben, amelyek élvezetétől manapság már az afrikai gyerekek sincsenek megfosztva. „A halál mindenhol ott volt. Ölni (kellett), hogy ne haljunk meg, és szórakozásból is. A saját sorainkban is öltünk: azokat, akik nem bírták tovább a menetet, kimerültek vagy betegek voltak, egyszerűen fejbe lőttük. (...) Ha valaki felénk jött, golyót kapott. Akkor is, ha civil és különösen, ha fiatal volt...”, mesél „hőstetteikről” az egyik volt kadogo Jean-Stéphane Sauvaire „Johnny Mad Dog” (2008) c. filmjében.

Kegyetlenségüket még tovább fokozta a kábítószer. A Sierra Leone-i polgárháború legvéresebb éveit (1991-2002) jórészt olyan kiskorú szörnyetegek harcolták végig, akik vagy az ún. brown-brownnal (heroin és puskapor keverékével) vagy ginből, vízből és heroinból készített oldat befecskendezésével hozták magukat a szokásosnál is vérszomjasabb állapotba. Hadművelet közben a bedrogozott gyerekkatonák szinte gondolkodás nélkül engedelmeskednek vezérük parancsainak, aki vaskézzel tartja őket kordában. A dezertőröket, az engedetleneket és a gyávákat társaik kíméletlenül likvidálják, míg a legbátrabbak és legkegyetlenebbek többet rabolhatnak és erőszakoskodhatnak a többieknél. Vezérük a banda varázslója és dílere is egyben: „golyófogó” talizmánokkal és bátorságfokozó drogokkal látja el őket. Minderre valóban nagy szükségük van, mert a kiképzésük enyhén szólva is kívánnivalót hagy maga után. Halált megvető vakmerőségük miatt ezek a könnyű fegyverzetű, mozgékony és kegyetlen suhancok általában ugyan a frászt hozzák rá a kevéssé motivált ellenséges erőkre vagy a fegyvertelen civilekre, a jól kiképzett és felszerelt nyugati egységekkel szemben azonban fabatkát sem érnek, még ha az életkoruk komoly taktikai előnyt is jelent számukra, hiszen civilizációs beidegződésénél fogva egy európai vagy akár egy amerikai katona is nehezen vagy egyáltalán nem képes rálőni egy gyerekre.

Ebből ered a gyerekkatonák által okozott jogi probléma, hogy tudniillik áldozatnak vagy inkább hóhérnak kell-e tekinteni őket? Paradox módon ezek a kölykök, noha elrabolták, bedrogozták, fizikailag és erkölcsileg bántalmazták őket, mégsem játszhatják csupán a katalizátor szerepét a háborús univerzumtól már jó ideje elszokott európaiak érzékeny lelkületében. Erkölcsileg persze sajnálatra méltóak, amikor az általuk elszenvedett szörnyűségekről tanúskodnak, akik azonban vadállattá változnak, alighogy egy puskát nyomnak a kezükbe, és egy célpont kerül a szemük elé. Stratégiailag az aszimmetrikus háború ideális fegyverei, akiket kiskorúságuk miatt nem lehet sem törvényen, sem használaton kívül helyezni. Áldozati státuszukat kihasználva és a menekülttáborok menedékét élvezve ugrásra és bevetésre készen várják a soron következő lázadást, puccsot vagy felszabadító háborút.
A szudáni gyermekkatonák leszerelésében segédkező magyar ENSZ-békefenntartónak is nyilván ezzel a súlyos dilemmával kellett szembesülnie, mielőtt elrabolták. Fehér emberként úgy csöppent bele Afrika legfeketébb valóságába, mint Pilátus a krédóba. Kérdés, hogy kitalál-e belőle.

(Gazdag István - Antidogma)