Ez több mint egymillió egykori, főként magyar felvidéki földtulajdonost, illetve azok örököseit érinti mintegy 600 ezer hektár területen.

A Meciar-kormány ezen tulajdonjogilag érintetlenül élő hatalmas földvagyon létét (jogállamban kötelezően!) a tulajdonosok vagy örököseik birtokba-adási kötelezettsége helyett 1995-2005-ig titkolta és „trükközött”, még a hatályos szlovák Alkotmánnyal és vonatkozó törvényekkel ellentétben is, mert törvénytelen „törvényeivel” 2005. szeptember 1-jén – aki földjussát, tulajdonát „nem találta meg”, azt államosítani akarta. Vagyis hogy egy új polgári jogállami „szlovák” törvénnyel törvényesítsék utólag a benesi, majd a kommunista rablást! Ezen a banánköztársaságban sem elfogadható meciari (1995-ös) „törvényen” a Magyar Koalíció Pártja Koalíciós-alkujában a Dzurinda-kormány annyit változtatott, hogy a 2005-ös szeptemberi államosítás után 2006. január 1-jén újabb „törvénnyel” e földeket (amelyek valódi jogi helyzetéről továbbra sem tájékoztatták a közvéleményt, sem az érintetteket!) a területileg illetékes önkormányzatok tulajdonába adják. (Ezekben messzemenően érdekeltek az MKP önkormányzati aktivistái, polgármesterei és képviselői! – Itt van az a bizonyos „kutya” elásva...).

Ezért keltett fejvesztett zavart a tíz év múlva lenyúlható hatalmas földvagyon ügyének „felpiszkálása” e kampánnyal. Ugyanis a tervezett újabb – jogállamot sértő! – törvénnyel, MKP-támogatással az önkormányzati tulajdonba vétel után azok, akik eddig „haszonbérelték” (bérleti díj nélkül a mai napig!) e területeket, elővásárlási „jogukkal” élve megvásárolhatták volna.

„Volna” – ha nem lett volna az én nemkívánatos kampányom (a Fideszben is „megrótt” érte Orbán Viktor – Birtokomban az erről szóló levele!)

Csakhogy a kampány hatására európai nyilvánosságra került e tarthatatlan helyzet (a 2004-es EU-csatlakozás után vagyunk!) s a Dzurinda-kabinet kénytelen volt elismerni a tényeket (birtokomban van az erről szóló nyilatkozat!), melynek következményeként a Szlovák legfőbb ügyészség felfüggesztette mind az államosítás, mind az önkormányzati tulajdonba vétel „törvényeinek” végrehajtását, illetve a Szlovák Alkotmánybíróság megsemmisítette e „törvényeket” (lásd. a 2006. szeptember 2-i Magyar Nemzet cikkének fénymásolatát!).

Így ma is élnek (a jogállami törvények szerint örökké!) e hatalmas földvagyonban az eredeti tulajdonjogok!

Csakhogy azóta újra csend honol az ügyben. Hallgatnak ott és itthon. Kormánypártok és ellenzékiek egyaránt. Úgy gondolták, hogy én már nem vagyok az újabb rablószándékú „trükkjeik” útjába, mert az Orbán Viktort folyamatosan félretájékoztatók segítettek a szlovák „illetékeseknek” is félreállítani, de a máig feldolgozhatatlan eljárás (és „csatolt” részei) miatt, főként ezek következményeként 2008 januárjában elszenvedett agytrombózisból a Magyarok Istene életre keltett.

És élek folytatni az Igazság diadaláért a harcot ott, ahol kényszerűen 2006-ban abbahagyatták velem! Ezért hozom most mindezt újra nyilvánosságra.


Felhívás

Magyarok, szerte a nagyvilágban! Ki-ki, ahogy tudja, segítse e küzdelmet, hogy megrablóink semmilyen újabb „trükkel” ne lophassák el jogos tulajdonosaitól, illetve örököseitől mégis drága őseink, egykori parasztgazdáink vérrel, verítékkel, szorgos és takarékos munkával nemzedékről nemzedékre megszerzett földjeit! Hál’ Istennek, Patrubány Miklóst, a Magyarok Világszövetségének elnökét már harcostársamnak tekinthetem.

Faludi Sándor
gazdálkodó,
a Nemzeti Összefogás a Falvak és Gazdák
Védelméért (FALUGAZDA) Egyesület elnöke
(amelyet nyomban a FIDESZ-ből való kilépésem után alapítottam)
e-mail: falugazda@c2.hu

Budapest


Tisztelt Külügyminiszter Asszony!

A szlovák abnormális nacionalisták újra és újra, meg-megújuló gyűlölettel uszítanak az alapjában véve mindig békés, befogadó-természetű, vendégszerető, az egész Kárpát-medencében Államot alkotó magyarság ellen, igyekezvén az ugyancsak alapjában véve békés, szorgos, az államalkotásban hozzánk társult szlovákságot abnormálissá felheccelni.

Erre a sötét és rossz szándékú pártpolitikai haszonszerző célra (végső soron önző, egyéni kiváltságokat remélő és ezt gyakran meg is valósító!) akciósorozatra sajnos még most, a 21. században is találnak elvakultságra és demagógiára hajlamos emberformájú alakokat, amint erre eklatáns példa a legutóbbi magyar-szlovák (dunaszerdahelyi) futballmeccsen történt, elsősorban magyar áldozatokat követelő eset is.

Nagyon helyeselhető és kívánatos a magyar kormány higgadt, tárgyilagos, de határozott és következetes álláspontja az eset kivizsgálására, követelve a szlovák kormánytól a szükséges, az európai normáknak megfelelő következtetések tettekben történő levonását.

Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha megállapítom: egyes szlovák pártpolitikusok – akik egyben mai kormánytényezők is! – a hangadói, ösztönzői ezeknek az ismétlődő atrocitásoknak. Részint azzal, hogy áltudományos történelemhamisító nézeteket hirdetnek az adott kérdésekben tájékozatlan legszélesebb társadalmi csoportok számára, másrészt azzal, hogy a magyargyűlöletet gyakran a hivatalos kormánypolitika szintjére emelik. Ezt mindig azzal próbálják elérni, hogy az adott kérdés valódiságát eltitkolják, amelyhez mindig alázatos partnert találnak a szolgalelkű bértollnokként működő média írott és elektronikus lakájaiban.

Így maradt tájékozatlanságban – immár lassan másfél évtizede! – az a milliós nagyságrendeket kitevő érintett és érdekelt, akiknek ősei az egykori magyar Felvidéken, a mai Dél-Szlovákiában tulajdonosa annak a közel 600 ezer hektár szántónak, rétnek, legelőnek és erdőnek, amelynek egy kisebb részét talán már tulajdonjogilag is lenyúlták azok a rablók, akik soha nem verejtékes munkával, hanem agyafúrtabbnál agyafúrtabb „trükkök százaival” tudtak és tudnak vagyont és javakat szerezni a mások kárára.

Tisztelt Külügyminiszter Asszony!

Ugyan nem minden tanulság nélküli történet („korkép”) lenne azt elbeszélni, hogy egy nagykunsági, Hortobágy-melléki egykori református gazdálkodó ősök leszármazottja – akit a Rákosi-korszak vad bolsevik gyűlölete „osztályidegenként” meggátolt a továbbtanulás szokványos útján –, hogyan kényszerült életpályát kezdeni hét éven át bányászként, eljutva mégis egy egyetemi bölcsészdiplomáig, majd a „rendszerváltásnak” elkeresztelt elmúlt két évtizedben euforikus lelkesedéssel (amint 17 évesen az 56-os forradalmat is!) megélni, részese lenni a Kisgazda Párt újjászervezésének, „feljutva” a vezérkarba, majd az Ellenzéki Kerekasztal alapítói szerény kisebbségének kálváriáján át visszahullani a teljes kiábrándultságba, ahol a vigaszt, a hitet és a küzdelmes megélhetést az ősök elrabolt vagyona alapján „visszalicitált” termőföldön való gazdálkodás lehetősége adott és ad ma is a számára.

Talán tanulságos lenne az is, hogy mindezek után hogyan emelhették újra a „rendszerváltás” euforikus hangulatába 2002–2005 között, előbb az Orbán Viktor polgári körébe, majd a FIDESZ „néppárttá” szervezése után, annak gazdatagozata alapító elnökeként vállalt gigantikus feladatok, amelyek egyik legfontosabbikának éppen annak a felvidéki 600 ezer hektár „nevesítetlen”-nek nevezett, ma is rendezetlen jogállású termőföld ügyét tekintettem, noha abban sem közvetlen, sem közvetett személyes érdekeltségem nem volt és nincs.

Igen, mindez tanulságos lenne, ha ennél nem volna ma is sokszorosan fontosabb, éppen ennek a – ahogy a jog nyelvén megfogalmazható – jogcím nélkül használt hatalmas földvagyonnak a mindenáron való „lenyúlási” szándéka elleni újbóli fellépés.

Magam és az egykor volt gazdatagozat tagjainak többsége is abban a szent meggyőződésben kezdtünk közéleti munkához (többségünk soha fel nem adva gazdálkodói, kenyérkereső munkáját!), hogy rendezett, illetve rendezendő jogviszonyok mellett, elsősorban egy Kárpát-medencei együttműködésre alapozva leszünk, lehetünk a szuverén államokat összefogó, azokat elsősorban gazdaságilag koordináló, egymást segítő, egyenrangú európai népek uniója. Olyan Európai Uniót akartunk (én ma is csak ilyet tartok elfogadhatónak!), amelynek keretei között elhalványulnak, „légiessé” válnak az államhatárok, felszámoljuk az utódállamokra szétesett Kárpát-medencei népek közötti „valakik” által mesterségesen keltett évszázados gyűlöletet. Vagyis rendezzük közös dolgainkat és kigubancoljuk a történelemhamisításokkal összecsombékolt, egymástól elválasztó, a békés együttélést és fejlődést gátló lelki traumát és a téveszmék által keltett gordiuszi csomókat.

Ezek egyike ma is a 21. században a Benes-dekrétumok életben tartásának tarthatatlansága. Különösen egy olyan hatalmas földvagyon újkori „jogállami” elrablása eredeti tulajdonosaitól, illetve azok örököseitől, amelyiket (hál’Istennek trehány adminisztrációnak köszönhetően!) Benes életében nem konfiskált el, ám egyesek önző, rabló módon, mintegy halálából életre keltve Benest, „helyre akarják hozni” ezt az egykori adminisztrációs trehányságot ahelyett, hogy a hírhedt dekrétumok alapján „jogszerűen” elkövetett törvénysértéseket is megsemmisítenék egy 21. századi európai uniós jogállamban!

A FIDESZ elnökségében gazdatagozati elnökként szlovákiai magyar barátainktól értesültem erről a „nevesítetlen” földügyről, s tagozati célkitűzéseinket követve illetékesnek éreztem magam az ügy alapos tanulmányozására, majd megértve annak lényegét, 2004 nyarának politikai uborkaszezonját arra használtam fel, hogy széleskörű felvilágosító szándékú sajtókampányba kezdtem, amely a média nagy érdeklődésének köszönhetően olyan „hangosra” sikerült, hogy kihallatszott az európai nyilvánosságba, sőt a Duna TV segítségével azon túlra is.

Polemizáltam az Ön egyik „híres” jogelődjével, Kovács László akkori pártelnök-külügyérrel is, aki „segíteni” akart szlovák elvtársainak az érintett nagyszámú ottani és Magyarországra vagonokban átzsuppolt testvéreink ellenében. Össze akarta mosni az egykori Csorba-tói kommunista csehszlovák-magyar államközi egyezményre hivatkozva, a Benes által jogi értelemben soha el nem konfiskált ingatlanvagyonok ügyét a későbbi kommunista években törvénytelenül elvett tulajdonok ügyével…

Tudtuk és tudtam, hogy azokra a szlovák restitúciós törvény vonatkozik, s azt is, hogy annak alapján csak a ma is a Szlovák Köztársaságban állampolgárként ott élő törvénytelenül vagyont vesztettek adhatnak be kérelmet a visszaszerzésre.

A sokszoros és következetes médiaszereplés előbb itthon söpörte el Kovács László eléggé el nem ítélhető álláspontját, melynek következtében – a „bevált” bolsi módszert követve (ha nem mehetsz egy meggyőző érveléssel szemben, állj az élére!) – az akkor még működő Határon Túli Magyarok Hivatala is feladott egy érveim igazságát hirdető közleményt, hogy siessenek jelentkezni felvilágosításért a Hivatal elérhetőségein azok a Magyarországon élő, egykori ingatlan- ill. termőföld-tulajdonosok, vagy azok örökösei, akiknek „nevesítetlenül” ma is élnek a tulajdonosi jogaik, mert 2005. szeptember 1-je után – aki nem jelentkezik, annak államosítják a tulajdonát vagy örökségét.

(„Természetesen” ezt a „segítő szándékot” nem kapcsolták össze az én kampányommal, s „igyekeztek” szűkszavúak maradni, hogy minél kevesebb érintett értsen azokból minél kevesebbet…!)
Orbán Viktor az első médiacsatazajra azt mondta nekem, hogy ugyan jól beletenyereltem a Felvidéken a lecsóba, de biztatott, hogy folytassam. Majd amikor egy informális és egy formális, ezzel kapcsolatos személyes tárgyalás után, amelyet az akkori Dzurinda-kormány magyar származású agrárminiszterével folytattam, előbb 22 ezer, majd 400 ezer érintett nevét tették fel a Szlovák Nemzeti Földalap Honlapjára, nagy fejvesztett zavar támadt a FIDESZ-ben is az ügy, illetve személyem körül. Orbán Viktort is sikerült ezúttal is félrevezetni a külügyi, határon túli kérdésekben illetékes „tanácsadóknak”, melynek hatására egy elnöki levélben keményen megrótt, hogy ezt a felvidéki földügyi kampányt azonnal állítsam le. (Egyik akkori elnökségi ülésen egyebek közt azt mondta, hogy a Magyar Koalíció Pártjának akkori elnöke – Bugár Béla – naponta telefonál, hogy álljunk le ezzel…! – Azóta eléggé jól körvonalazódik előttem, hogy miért „zavarta” ez Bugár Bélát…!)

Hál’Istennek már késő volt leállítani a felvilágosító kampányt, amelynek fő érve az volt: minden józan képzeletet felülmúl az államosítást elrendelő törvény egyáltalán, s főleg arra való hivatkozással, hogy akik tíz év alatt (1995-2005) „nem találják meg” a jogilag ma is tulajdonukat képező föld- és egyéb ingatlanvagyonukat, azok előtt bezárul a kapu 2005. szeptember 1-jén a birtokbavételi, ill. az örökösödési eljárás megindítására. (Miközben az ügyben inkább titkolózás és félrevezető tájékoztatás folyt tíz évig, leszámítva néhány erőtlen, Duray Miklóshoz köthető próbálkozást.)

A Mechiar után színre lépő Dzurinda kormány mindössze annyit módosított e rémálmon, hogy az államosítás után a tulajdonosok által meg nem talált földeket a területileg illetékes önkormányzatok tulajdonába kell adni, amelyeket (azokat bérleti díj nélkül!) „haszonbérlők” (vagyis a jelenleg is jogcím nélkül használók!) 10 év múlva elővásárlási jogukkal élve megvásárolhatják…

Ám időközben Jan Mrova úr, az akkori szlovák miniszterelnök egyik földjogi szakértője egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy a FIDESZ-nek igaza lehet a nevesítetlen 600 ezer hektár államosítását és önkormányzati tulajdonba vételét ellenző érvelésében, mert az valóban szembe megy a szlovák alkotmánnyal és a hatályos tulajdonjogi törvényekkel egyaránt. (Természetesen ezt a szlovák jogállami megvilágosodást én azonnal üdvözöltem, kifejtve, hogy el sem képzelhető más álláspont egy immár EU tagállam jogrendjében.)

Illesse elismerés utólag is a Szlovák Legfőbb Ügyészt, aki előbb felfüggesztette e törvényt és jogállamiságot sértő újkori szlovák „törvények” végrehajtását, majd 2006-ban a szlovák alkotmánybíróság megsemmisítette azokat.

(Erről a Magyar Nemzet, 2006- szeptember 2-i egyik írása terjedelmes cikkben be is számolt. „Természetesen” sehol semmilyen összefüggésbe nem hozva mindezt az én kampányommal, hiszen – egyéb nyomós okok miatt is – egyre tarthatatlanabbá vált a helyzetem a párt vezető testületeiben. Ennek fő okát meg is fogalmaztam egy Orbán Viktornak írt nyílt levelemben 2006. augusztus 20-án, amikor bejelentettem, hogy visszaadok minden párttisztségemet és egyben kérem párttagságom törlését is. A felvidéki földügyet ugyan nem említettem, ebben a médiákban akkor kisebb vihart kavaró döntésem okai között, de tudtam és azóta különösen tudom, hogy az irántam fogyó bizalomban ez a „vétkem” is közrejátszott…)

E személyes vonatkozású motiváció is tanulságos ugyan, de ahhoz képest aligha lényeges, hogy a tervezett újkori rablás forgatókönyvét – amely a fentebb körvonalazott módon „törvények útján” következett volna be – két éve szétzúzta a dicséretes szlovák alkotmánybírósági döntés, ám sajnos az „Ügyben” azóta is méla csend honol. Vagyis máig több százezren nem tudják sem Szlovákiában, sem Magyarországon, sem szerte a világban szétszóródott egykori tulajdonosok és örököseik, hogy van, megmaradt a föld és egyéb ingatlanvagyonuk, mert a korábbi évtizedes érthetetlen titkolózás ott is és itthon is azóta is tart. Kormányok és ellenzékük köreiben egyaránt.

Avagy nagyon is érthető a további titkolózás? A rablók új forgatókönyveken „dolgoznak”, hogy mégis lenyúlhassák e hatalmas földvagyont?

Tisztelt Külügyminiszter Asszony!

Kérem, szíveskedjen a nyilvánosság előtt a kormány, ill. a Külügyminisztérium „legújabb” (gyurcsányi) álláspontját erről a konkrét ügyről konkrétan ismertetni.

Egyidejűleg az a szerény javaslatom egyesületünk elnökségének teljes egyetértésével, hogy a magyar-szlovák kapcsolatok kérdésében inkább erről a sok tanulságot magába foglaló ügyről és hasonló, az érintett szlovák és magyar kisemberek millióit, százezreit érintő konkrét kérdésekről folytassanak érdemi és higgadt tárgyalásokat. Továbbá mind itthon, mind Szlovákiában – a két nép évezredes békés együttélésének példájához hasonlatosan – a kölcsönösen előnyös testvéri (európai stílusú) együttműködésre koncentráljanak, hogy végre begyógyuljanak a kommunizmus szép eszméit hirdető, de az alávaló rablásokat és erkölcsi károkat okozó bolsevista gyakorlat által ejtett sebek ott is és itthon is.

Szíves tájékoztatására közlöm, hogy erről a „felvidéki földügy” csöndjéről 2008. november 17-én a Magyarok Világszövetsége székházában sajtótájékoztatót tartok.

Eger, 2008. november 14.

Tisztelettel: