A fent említett kérdésre válaszom mindig ugyanaz: toporgok egy helyben, ahogy nemzetem teszi. Sokat elmélkedem, töprengek (környezetemben lévők szerint butaságokon, így már nem is osztom meg velük mélyebb gondolataimat), főleg 1-1 cikketek után, vagy egy Világ-panoráma rész után. Szerintem sokakban felmerül a kérdés, hogy mégis merre tartunk?

Bevallom, lassanként húsz éves fejjel nem látok mást, csak a káoszt. Csak azt, hogy nagyjából átlátom, mi történik a nagyvilágban. A média ural mindent, a médiát pedig az, akinek sok pénze van. És akinek meg sok pénze van? Az meg mindent ural, csak épp lelke nincs.

Lassanként az OKJ-m második évét taposom... Semmi kedvem visszaülni a sulipadba. Hogy miért? Tanuláshoz rengeteg kedvem lenne. Mindig olvasok, tájékozódom, és roppant mód nyitott vagyok a nagyvilágra. Ami elveszi a kedvem, az az, hogy a tanáraim arra buzdítanak, hogy magoljam be a könyvben leírtakat, hogy ne gondolkozzak, és ha esetleg valami butaságot mondanak (volt már rá példa, hogy kijavítottam a tanáromat), akkor pedig elvárják, hogy szemet hunyva a dolog felett, csendben kuksoljak tovább a padban.

Fáj. Fáj, hogy ezt tanítják: "Azt tanuld meg, ami le van írva! Higgy el mindent, mert le van írva! Ne gondolkozz! Fogadd el, hajts fejet előtte!"

Azt hittem, csak az utánam következőknél fog bekövetkezni a "droidképzés", de sajnos már a saját bőrömön is tapasztalom. Ami még jobban elkeserít, hogy mindezt meg is eszik a diákok. Vagy csak én vagyok ilyen lázadó szellemű? Van még visszaút ebből az elkorcsosodott világból? A magyaroknak van még jövője?

Csak a romló világot látom magam körül. A magyarok pesszimizmusát, amit kezdek népbetegségnek vélni. Az "éppen ki nem látszik a fenekem a szoknya alól" ruhákat hordó kislányokat, akik csodálkoznak, ha valaki kap a lehetőségen, és még sorolhatnám a politikától és minden más egyébtől elvonatkoztatható, viselkedésben megnyilvánuló problémákat.

Szívem szerint visszaállítanám a sorkatonaságot, hiszen akkor férfiak járnának az utcán, és a lányok férfit látván nővé és nem pedig más fajba tartozó egyeddé szeretnének cseperedni. Most őszintén, csak én vagyok rosszul a csőnadrágban járkáló, jólfésült kisfiúktól? Hol vannak a férfiak? Aggodalommal töltenek el ezek a kérdések és azok is, hogy lesz-e még hol felnőnie a gyerekemnek, az unokámnak, és az unokám unokáinak?!

A kérdés, ami jobban foglalkoztat (eddig nem vettem észre, de most komolyan megijedtem): a hetekben megosztottam egy Kuruc.info-cikket. Semmi politikai tartalom. Csupán tényfeltárás egy újabb történelemhamisításról. Átlinkeltem egy kedves barátnak, akiről tudom (vagyis mindeddig úgy tudtam), hogy hasonló nézeteket vall, mint én, megegyezik a véleményünk sok mindenről. A válasza azonban az volt, hogy: biztos jó ötlet volt ezt kilinkelni? Nem tagadom, ijedten meredtem a monitorra. Pár másodperc múlva feleszméltem: miért is? Holnap rám törik a ház ajtaját, hogy hogy merészeltem ilyet kilinkelni? A beszélgetés ezek után átcsapott egy kisebb vitába, és nyugtáztam magamban: íme, az agymosás újabb áldozata.

Sajnos egyre több emberen tapasztalom ezt, és hasonló tünetet a környezetemben. Minden egyes alkalommal rádöbbenek, hogy valójában két fajta magyar létezik: a nagyon okos, aki fuldoklik a népbutítástól és elmenekül az országból - így végülis nevezhető butának... Valamint a tényleg buta magyar, aki fejet hajt, behódol, tűr és elvisel, de nem utolsó sorban hagyja, hogy elvakítsák.

Vagy ezt csak én gondolom így?

A másik nagy társadalmi probléma, amit már előttem is felvetettek páran, pontosan a "droidképzés". A legyünk egyformák, ne legyen véleményetek című kiselőadás. Kérdem én: miért nem harcol a magyar? Ha jól tudom, dacolásban nagyon jók vagyunk. Miért hagyjuk magunkat? Miért engedjük a zsenijeinket, hogy számtalan találmányt külföldön valósítsanak meg, aztán drága pénzért pedig megvegyük, hogy nekünk is legyen ilyen?

Azon kívül, hogy nem állok be a sorba, továbbra is dacolok a "hatalommal", nem hagyom magam elbutítani, az értékeket és az értékes embereket gyűjtöm magam köré, továbbra is tájékozódom, és próbálok pozitívan hatni a világomban élőkre, miként tudnék még tenni kis hazámért? Milyen módja, útja lehetne annak, hogy tegyek a nemzetem, hazám érdekében? Hogy valamilyen úton-módon segítsem nemzetem felrázását és hazám fejlődését?

Egy kedves barátom említette a hetekben, egy komolyabb hangvételű beszélgetésünk során, hogy: "Kicsi neked ez az akvárium, menj és kezdj új életet az óceánban!" Fontolóra vettem mondanivalójának tényleges tartalmát, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem akarok az óceánban úszni. Azt akarom, hogy az akváriumomból legyen óceán!

Aggodalmaimról még több száz oldalas regényt tudnék írni. Bár úgy vélem, ezzel nem vagyok egyedül. Bízom benne, hogy egyre több ember fog feleszmélni, megszólalni, hangot adni az akaratának, véleményének, és hogy lesz még magyar föld pár ezer évig.

Remélem, hogy aggodalmam hamarosan alább fog hagyni a pozitív változás következtében, és hogy a fiatalok hozzám hasonlóan elkezdenek gondolkodni, és lehetőségeik szerint ellen fognak állni.

Lehet, bizalmam csak a még bennem élő naivitásnak köszönhető, de attól még bízom!

Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthattam veletek!

Egy 19 éves leányzó,
aki bízik a magyarságban

Kapcsolódó: Agymosoda vs. nemzet - Egy 19 éves fiú billentyűzetéből

A fenti levél kapcsán szeretnék - mintegy válaszként - szólni a levelet író kis hölgyhöz és minden olyan tiszta lelkű honfitársunkhoz, akit hasonló gondolatok foglalkoztatnak. És ha érdemesnek vélik rá, az Önök fórumán keresztül.

Hiszem: mint ahogyan az árnyékunkra sem tiporhatunk, visszaút sem létezik ebből az elkorcsosult világból. Az utunk előre vezet, tűzön-vízen át. Legyen az az út bármilyen göröngyös is, és vezessen bármilyen bizonytalan (esetleg kilátástalannak tűnő) jövő felé. A kérdés, hogy "mégis merre tartunk?" logikusnak tűnik, de szerintem nem eléggé ragadja meg a lényeget. Igazából sorsdöntőnek azt látom, hogy ki-ki egyénileg hogyan és mit tesz, itt és most azért a bizonyos jövőért, legyen az bármi is. Azon egyszerű oknál fogva, miszerint a jövőre lehet akár egyetlen ember is jelentős hatással, de előre kiókumlálni azt, hogy a jövőnk hogyan alakul (ha nem is lehetetlen, de) módfelett nagy ismeretet és tudást követel (és valószínűleg sok-sok lehetséges eredményt hoz). Ráadásul akár ilyen, akár olyan is lesz az a jövő, annak, aki megéli (megéri) ott és abban kell helyt állnia, legyen az bármilyen babaálom vagy vérzivatar.
Mindenki egy szebb jövőről álmodik, a saját szemszögéből így vagy úgy. És ha ez jut valóban nekünk, biztos lehetsz benne, pokolra köll menni érte, és csak azért jön el, mert sokan, nagyon sokan a saját és mások szebb jövőjéért "odateszik magukat", másokkal közösen, vagy magukra hagyatva. És ha mégsem sikerül, akkor már csak az számít, hogy sivalkodva, egymásra tiporva, mint a patkányok, vagy egyenes gerinccel, egymást támogatva szállunk e pokolra.

Bevallom őszintén és férfiasan, hogy 54 tavaszt láttam már, de én sem látok még mindig mást, csak a káoszt. És azt hiszem, ez nem véletlen és nem teljesen írható a tudatlanságom rovására. Az, hogy Te 19 év tapasztalatával erre fölfigyeltél, igencsak tiszta, független gondolkodásra vall, ami mainapság ritka madár ebben a kialakulófélben lévő trendi társadalomban (ahol az az egyéni gondolkodás, ha valaki divatos).

Mert volt vala anno a titok, amit titkoltak a titokgazdák, és kiszivárgott (mert a titkoknak ez a dolguk), és többé már nem voltak titkok, és lett belőlük megannyi botrány, és megannyi fejes feje hullott a porba, és jöve helyükre más fejes. Aztán föltalálták vala a dezinformációt, mely hivatott volt félrevezetni mindenkit addig, amíg el nem évül a titok. Szóval amíg botrányt kavarhat és fejeket hullathat. Végül nagyot lépett előre a technikai fejlődés, és egy evolúciós ugrással olyan technika birtokába jutottak a fejek, mellyel tökéletesen megvalósítható az ezeréves nagy álom. Ezzel a technikai háttérrel a titokvédelem nagyságrendekkel hatékonyabbá vált. Végtelen mennyiségű neutrális, és/vagy elterelő és/vagy dezinformatív információt juttatnak el szinte a világ összes polgárához a nap 24 órájának minden percében. Így erkölcsileg túlterhelik az egyéneket, akik képtelenek bizonyossággal megállapítani, hogy az információ, ami éppen most eljut hozzájuk, egyáltalán lényeges-e vagy sem, nem hogy megbízható a forrása, vagy sem. Tehát az, hogy igaz-e vagy hamis az a konkrét (bármilyen) információ, már az érzékelési láthatár alá esik a statisztikai többség esetében. Ezt a technikai újítást a köznyelvben médiának hívják a nem teljesen fölvilágosult polgárok. A fölvilágosultabb polgárok statisztikailag egy elenyésző kisebbség a tömegben. (Érdemes megnézni, hogy kik és miért kaptak matematikai Nobel-díjat, mondjuk az utóbbi fél évszázadban. Káoszelmélet és kvantummechanika, egyenletekkel leírható prognózisok a gazdaság, a statisztika és a társadalom tudományok területén.)

Szóval nincs mit csodálkozni a médiából ránk zúduló káoszon. Aki kapisgál valamit, az egyedül van, mert a szomszédok a ValóVilágot nézik, és ha egyáltalán valaki hajlandó a mondanivalóját meghallgatni, és nem nézi zsigerből összeesküvéselmélet-hívőnek, vagy, ami rosszabb, felforgató, hazafiatlan terroristának, akkor az egy ugyanolyan magafajta, akinek nem kell különösebben magyarázni a dolgokat. Egy biztos; a média nem fog a véleményének teret adni, úgyhogy a hangja úgy elvész, mint... sóhaj az orkánban. Lehet internetezni, és slusz. Még. Aztán itt is csönd. "Nagy Testvér figyel téged."

A demokrácia hazájában chip van minden egyes polgár útlevelében (egyenlőre "csak" az útlevelében, de a személyi, bőr alá ültetett jeladók reklámja is igen nagy arrafelé). Úgyhogy a kormány minden egyes kedves polgárának (polgára útlevelének) méterpontosan meg tudja határozni a föllelhetőségét percek alatt, bárhol a bolygó felületén. Úgyhogy emigrálni és a fejeket a homokba dugdosni maximum a Holdon érdemes.

Tanulás... Halovány emlékeim szerint mindig is arra tanították az embereket, hogy ne legyen véleményük és kussoljanak, vagy ha mégis van, akkor is kussoljanak. És egyáltalán, ha nincs, ha van, kussoljanak, mert jobb, ha kussolnak, akár demokrácia, akár népi. Emlékezz:
Akííí nem lép eccerre, / Nem kap rétest estére.

Apám viszont azt mondta; - Hülyegyerek! (ez én vagyok) Magadnak tanulsz, azt senki ki nem kaparhatja ki az agyadból! - Tudniillik nem igazán értettem, hogy ezt a nevetséges szlogent miért akarja az öregem az agyamba verni. Évek múltán rájöttem önerőből (ez van... a saját káromon is lassan tanulok).

Ha "látsz", azt mások nehezen viselik. Tudod, mennyi energiát, pénzt, időt, fáradságot tettek bele abba a projektbe, hogy a sz@rt a szőnyeg alá tuszkolják? Te meg néhány kéretlen mondattal ki akarod onnan cibálni, hófehér ruhában? Nagyon utálják. Tudni (tanulni) - legalábbis az én fölfogásom szerint - azért kell, hogy mindezt stílusosan, szépen, kíméletesen tudd tenni, szóval hogy ne utáljanak annyira érte. Annyira, mint engem, aki mindezt még 54 éves fejjel is csak úgy tudja csinálni lábujjhegyen, hogy leesik a csillár és törik a családi porcelán. Mert kussolni Te sem bírsz, ugye? Megértelek, nekem sem ment soha. (Egy-két ritka kivételtől eltekintve, amit titokban, férfiasan megbántam, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett.)

Ha okos vagy és művelt, ha használod az agyadat, jobban boldogulsz az életben. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy akkor majd több jut Neked, hanem arról, hogy minél tágabb a látóköröd, minél okosabb vagy, annál több disznóságot veszel észre, és annál magasabb lesz az az erkölcsi korlát, melyet Te magad vonsz, magad köré. Ezzel Te magad zárod el saját magadat olyan gondolatoktól, eszközöktől, melyeket hatékonyságuk okán mások gátlástalanul alkalmaznak minden nap a boldogulás érdekében. Ha nem vagy elég okos, vagy meghasonulsz a nélkülözésben, vagy nem leled meg az élet hozta konfliktusokban azt az utat, mely a célodhoz vezet anélkül, hogy áthágnád érte azokat az erkölcsi korlátokat, melyeket Te magad építettél, melyeket helyesnek tartasz. Ha nem vagy elég okos, átgázolnak rajtad, mint vadmalac a selyempapíron. Ha viszont okos vagy és művelt, individuum (ami még véletlenül sem öntörvényű embert jelent, mint azt a nagy magyarológusok állítják), nem lehet megmalmozni. Hiába mondják a feketére, hogy fehér, és hiába érvelnek mellette "neves kutatók", és hiába mondják majd; milliók hisznek benne, Te tudni fogod, hogy "tévednek". És akár hangot adsz neki, akár nem, névtelenül, ismeretlenül is félnek majd Tőled. Mert rád nem hat a parasztvakítás.

A papír, a végzettség pedig azért kell (bármilyen herótos is az oskola, a The Wallból ismert jó tanárok és az okos kis diáktársak), hogy tudjál enni adni a gyermekednek nagyobb eséllyel, mint akinek nincs papírja, de bármit megtenne a boldogulása érdekében, hogy ő lehessen azon a helyen, ahonnan Te eteted a családodat. Virág elvtárs szavaival élve: "Az élet nem habostorta". Így meg sem kísérlem az ellenkezőjét állítani. Véleményem szerint itt is minden azon áll, vagy bukik, hogy hogyan csinálja az emberfia (lánya). Szépen, okosan, ügyesen, becsülettel, stílusosan, esetleg (ne adj' Isten) könnyeden, vagy ahogyan a csövön kifér; a cél a lényeg, nem az eszköz.

A romló világ és a magyarok pesszimizmusa... nem emlékszem olyanra, hogy valaki ne ezt mondta volna. Mármint, hogy a világ romlik. Ez tény és banalitás egyszerre. Mutatja is rendesen a világtörténelem. Soha sem látott véres háborúk, gazdasági, politikai világválságok rotyognak a fazékban. És a magyarok tényleg pesszimisták. Nincsen még egy talpalatnyi föld ezen a sártekén, melyet ilyen gazdagon öntöztek a vérükkel és az idegen hódítók vérével a gyermekei, mint Mária országát. Mitől is lennénk idealisták, optimisták? A történelmünk büszkeségre igen, de optimizmusra nem igazán ad okot. Pedig mostanában pont az ellenkezőjét "sugallják". Nagyon utálják egyes fiatal nemzetek, hogy a magyar büszke fajta. Inkább állva döglik meg, minthogy sem térden csúszva éljen. Pesszimista. Szépen, pejoratívan. Bűnös nemzet, mely képtelen szembe nézni dicstelen múltjával. Hát nehéz dió ez nekik. Nem hódoltunk be soha. Tapasztalatainkat több száz év idegen elnyomás alatt szereztük. Idegen, ázsiai népként, Európa szívében, 1100 év véres harcaival, a szlávok, germánok tengerében. Mi, a hunok. Akik a demokrácia hazájának lakói szerint asszonyokat és gyermekeket gyilkolnak (ld. itt vagy itt).

Mitől kellene optimistának lennünk? Ha ez alatt a röpke 1100 év alatt hagytak volna levegőt venni, akkor talán. Gondolj csak bele, ha Atilla fejedelem meghódítja Európát úgy, ahogyan nem tette, és 1100 évig tapossa a népek nyakát, hogy ez alatt többször jutnak a kipusztulás szélére pusztán csak a népességfogyás okán, akkor most ők mennyire lennének optimisták, és mennyire lendítene a közhangulaton, hogy a magyar média Európa- és világszerte az európai népek lesújtó és minden bizonnyal indokolatlan pesszimizmusán ömlengene. Megtoldva mondjuk egy olyan mellékvágással, hogy jobb lenne e helyett, ha szembenéznének és megbékélnének dicstelen múltjukkal. Elvégre itt 1222-ben a világon elsőként lepecsételték az Aranybullát, a Harz hegységben meg még 300 esztendeje is, vígan embert ettek, és azok bizony nem a hunok voltak. Pardony... megint elsült az agyam. (Ezért jó, ha nem vagy olyan tuskó, mint én, és okosabban, szebben el tudod mondani az igazságot arról, amit mindenki tud, és senki sem mer.)

Hol vannak a férfiak?... elmentek a ratyibárba mulatni. A férfi - maszkulin vonásokkal - egyesek szerint harcos. Így olyan divatőrületet gerjesztenek, amely megfosztja a férfiakat ettől a nem kívánt harciasságtól. Jobb, ha kis nőiesek. Az olyan... hercig. Így divat a nőknél (és férfiaknál) pl. a szőrtelenség, amely csöppet sem az érett szexualitásra, hanem a gyermeki testre emlékeztet. Így már nem annyira taszító megrontani egy éretlen gyermeket sem. Egy lépéssel beljebb. Ha egy férfi festi a szemét, lakkozza a körmét, borotválja a stanyeclit, (mert az "szép" és "egészséges"), még akkor is nehezebben vesz a kezébe fegyvert, ha egyébként abszolúte heteró. Nem megy a trendi stílushoz. Olyan, mint tehénen a pisztolytáska. És ez nagyon jól jön, ha valaki le akar igázni egy népet. Főleg egy annyira szabadságszerető népet, amely ötször annyi ideje harcol a szabadságáért, mint amióta föltalálták saját magukat és a spanyolviaszt. Ja, és ha hirtelen katona is akarna lenni a sok kis kakas, hát nem lenne hová mennie. Nem tudom, tudtad-e, de itt már nincsen katonaság. Leépítették. Van egy maroknyi megtévesztett, agymosott hősjelöltünk, akiket szemétszedőnek használnak egy világméretű sakkjátszmában, ahol ködös érdekek mentén, a szabadságszerető magyarok képviseletében, idegen földön segédkeznek a modern konkvisztádoroknak leigázni, egyetemlegesen, pusztán a vallásuk okán terroristának bélyegzett népeket. A Don-kanyarban sem volt sok keresnivalónk, de legalább nem festett annyira rosszul a tábla: "Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg. Nektek keresztet, földet visszaadott." Most vajon mit írhatnának a táblára? Afgánok! Itt járt a hajdan volt magyar hadsereg. Elhozta nektek a pax americanát?!
Meg aztán a hadsereg - főleg háború idején - nem vidám gandzsa buli. Szóval vagy metamorfózison megy át a metrószexuális fiatal, vagy a saját társa fogja szétkenyni az öntudatos kis trendi agyát. Vagy ha nem, ott pusztulnak mind. Ennyi. Ezek magától értetődő realitások. Ezt még a médiapropagandával sem lehet megszépíteni.

Egy hadsereget fönntartani igen drága mulatság. A legdrágább mulatság ezen a nyomorult világon. Viszont megéri. Babra munka, de megéri. Főleg jól jön, ha az országot megtámadják. Persze hódításhoz is jól jön, ha van, de ízlés dolga. Ezért mindenkinek van, aki él és mozog. Még akkor is, ha drága és pacifista az ország. Mert egy pacifista, de védelem nélküli országot csak az nem igáz le, aki éppen nem ér rá ebben az évadban. Erről szól az emberiség gyászos története. Ilyenek vagyunk, és kész. De hazánk annyira pacifista, hogy a mesés keleten terjeszti a demokráciát, viszont nincsen szüksége olyan erőre, amely legalább 12 órán át föl tudja tartani az esetleges agresszort, amíg felvonul ellene az esetleges szövetséges az anyaföldön. És ezt az idiotizmust van aki nagykanállal kajolja. Azért írtam "esetleges" szövetségest, mert már (kevesen tudják) régen fölállt az összeurópai "intervenciós haderő". (Igen, ez a neve: intervenciós.) Amit még kevesebben tudnak; összhaderőnemi hadsereg. Ez annyit tesz, hogy minden létező fegyvernem be van tagozva, ezért mindenféle feladat végrehajtására alkalmas, a szárazföldi, tengeri, légi hadműveleteket, különleges operatív műveleteket is beleértve, saját, logisztikai háttérrel. Ami ennél is beszédesebb azoknak, akiknek ez idáig csak bla-bla volt; saját titkosszolgálati háttérrel, saját felderítő szolgálattal, és saját belügyi egységekkel rendelkezik. Rendelkezik még egy olyan jogosítvánnyal is mely egyedülálló a világtörténelemben. Legalábbis még senkinek sem volt pofája leírni előre. Még Sztálinnak, még Hitlernek sem, bár náluk ez evidens volt. Fönnforgás estén (persze ha az illető kormány hazaárulói hozzájuk fordulnak) ez a hadsereg elfoglalhat bármilyen területet az Unióban. Szó szerint okkupálhatja, lezárhatja, belügyi szerveivel irányíthatja és ellenőrizheti, titkosszolgálatával földerítheti, akár rendkívüli állapotot, statáriumot vezethet be tetszése szerint, ahol az adott ország törvényei nem érvényesek, sőt az Unió törvényeit is az intervenciós hadsereg rendkívüli törvényei váltják fel, ahol az igazságszolgáltatást teljes mértékig kiveszik az ottani kormányszervek kezéből. Lisszaboni egyezmény alapján. Aláírta minden hazaáruló kormány a gyönyörű Európában. Nincsen kapacitása elég terrorra? Hívjon, jövünk! Házhoz megyünk! Ez ám a szolgáltatás, hazaáruló politikusoknak! És nem ám egyet fizet, kettőt kap! Nem! Teljesen ingyen van! A nép fizet, mint a katonatiszt. És itt van közel, csak nekünk, csak most! Ide telepítették a parancsnokságot Észak-Olaszországba. Persze a mi szerencsénk, mi akartunk Közép-Európában élni.

A buta magyar, aki fejet hajt... igen... Van, aki előbb hajt fejet, mint kéne (ők a hullámlovasok) és van aki csak akkor, ha egyébként biztosan levágnák (ők a túlélők). És vannak nagyon kevesen a hősök, akik rájönnek; olyan helyzetbe kerültek, hogy így is, úgy is kurtítás lesz, és inkább nem hajtanak fejet (ők kerülnek a történelemkönyvekbe, kevésbé hálás korokban pedig őket tépkedik ki belőle). Kevés embernek adatik meg, hogy ne kellene fejet hajtania. Úgyhogy - szerintem - itt is az számít, ki bír megmaradni úrnak a pokolban.

Az akváriumból legyen óceán... (most látnod kellene... vigyorgok, mint a jóllakott macska). Hát legyen!!! Legyen bizony! Nincs itt gond a magyarsággal. Eszembe jutnak Széchenyi gróf szavai; "Magyarnak lenni nehéz, de korántsem lehetetlen." Allen - barátom amerikai asszonykája - mondta ezt saját kútfőből. Ő ide vándorolt ki, miután bejárta az egész világot, és Szingapúrban nem tudtak megtelepedni. Megigézte a hunok történelme, és lassan több népdalt tud elénekelni, mint én. Itt adott életet, itt remél szebb jövőt két gyönyörű gyermeküknek is. Varázslatos ez az ország - mondja. Tudom, itt élek - válaszolom neki vigyorogva.

Őszinte tisztelettel, jó egészséget, szebb jövőt és teljes életet kívánva