Ebben is mélységes szimbolizmust látok. Az támad fel, ami nem rothadt, aminek porcikája sem korrupt, aminek sebei is virágosak.

S így gondolom el magamnak a magyar feltámadást is. Mi hiszünk a keresztény nemzeti feltámadásban, mi hirdetjük a keresztény kurzust, fennen magasztaljuk az erkölcsi ébredést, a társadalom szanálását, az életenergiák feltámadását; de mikor ezt tesszük, szemeink előtt lebeg a nagy szimbolikus igazság is, hogy annak, ami rothadt, ami korrupt, ami csak színre keresztény, de tényleg pogány és alávaló, annak a magyar feltámadásban része nem lehet; s ha e folyamatban, amit keresztény kurzusnak hívunk, ezidőszerint még sok mindenféle szenny és piszok kavarog, hát annak mind az áramban le kell csapódnia, mert nekünk halálos ellentétbe kell állnunk mindazzal, s mindazokkal, kik az erkölcsi métellyel bármiképpen is kapcsolatban állnak.

A keresztény kurzus nem lehet szóáradat, mely erkölcsöt s megújhodást s szeretetet hirdet, de azt tényleg sem nem éli, sem nem gyakorolja. A keresztény kurzus nem lehet csak külső szertartásokban való részvétel s a felséges programnak csak ajkkal való megvallása, hanem annak az egész vonalon a krisztusi törvény uralmának s aszerint való életnek és cselekvésnek kell lennie. Ebből még nincs elég. Ellenben a korrupció, a panamázás, az uzsora, a személyes érdekek hajszolása, a munkanélküli meggazdagodás tébolya, a sápolás, a stréberség még divatban, még teljes kurzusban van, szemben a tulajdonképpeni kurzussal. Úgy látjuk, hogy az egész világ beteg; betege a materializmusnak s ami azzal jár, a korrupciónak s az élvezetvágynak. A lelkek s a testek paráznasága megmételyezte a közérzést, s nemcsak nálunk, hanem másutt is burjánzik a gaz, s hamu alatt izzik az a tűz, melytől a velők pusztulnak s a csontokból furulyák lesznek.

Ezzel a nagy rothadással szemben indítottuk meg mi a keresztény kurzust, vagyis szembeállítottuk a blazirt, a perverz s a vérbajos élettel a keresztény erkölcsöt, mely az Isten kegyelmétől átjárt akaratok energiáit feszíti neki a romlásnak s mely Krisztus evangéliumával akar formálni nemcsak lelkeket, de intézményeket, akar szervezni munkát s társadalmat is.

Azt mondják erre a kishitű emberek: de megvan-e ez erkölcsi feltámadásra a feltámadni kész társadalom? Merre, hol van az az új nemzedék, mely a társadalom piszkos hullámaiból kikelve, meg nem viselt hittel s le nem perzselt erkölccsel áll bele a feltámasztás munkájába, s tisztaságával s tisztességével legyőzi a mindenütt csúszó-mászó halált? Hol van az a kompakt, egységes nemzeti képviselet, mely egyszersmind képviselete a feddhetlen erkölcsi integritásnak, a mindenről leszámolni képes s leszámolni tudó felelősségnek, a személyes stréberkedéstől való idegenkedésnek, szóval hol vannak s mennyien vannak azok a férfiak, kik a keresztény kurzusban vallják, hogy "mens conscia resti famae mendacia ridet"?

Nem titkoljuk el magunk elől, hogy a rothadás birodalma nagy, s hogy a Grál-lovagok száma nem légió! Vannak még nagy tömegek, melyek az osztályérdeken kívül mást nem látnak s mást nem szolgálnak, s melyek csakis a kenyérszerzés s a megélhetés ösztöneiből veszik inspirációjukat. Mi közük van ezeknek a keresztény kurzushoz s ahhoz a lelki emelkedettséghez, melyet a keresztény kurzus jelent? Vannak azután nagy tömegek, melyek a hitetlenség blazirtságával nézik a fejleményeket s melyek erkölcsi értékekben sohasem produkáltak semmit, melyek erkölcsi ideálokban nem hisznek s az egész keresztény kurzusban a bukott cégnek csak új név alatt való bejegyzését látják. Mi köze a keresztény kurzushoz annak a világnak, mely gazdagodni akar s milliók s perditák után futkos?!

Eziránt teljesen tisztában vagyunk; de hisz az ilyenektől nemzeti reneszánsz vagy tisztulás vagy megemberelés soha nem is vár s nem is várhat semmit; s ha köztünk feltámadásról szó esik, ismétlem, hogy az, ami rothadt, az fel nem támad, s ne is várjuk, hogy feltámadjon valamikor. Az rothadjon csak tovább, míg el nem enyészik, ugyanakkor azonban a meg nem fertőzött, bár megalázott s elfojtott élet támadjon fel bátran l

Ilyen meg nem fertőzött, bár elfojtott s létében veszélyeztetett, de még ki nem pusztult életelem van még sok a magyar népben. Ezt a lelket megőrizte Magyarország agrárius jellege; ezt megóvta a puszta, a tanya, a falu; ezt ápolta a keresztény család és templom, ez a két szentély, melyet még el nem árasztott a vándor mocsár. A keresztény népben — bár az most önző és láncol — megvan még a hit, mely a lelki halált legyőzi, megvan az az erkölcs, mely isteni benyúlások által lesz erős. A keresztény öntudatnak megvan még az a tüze, mely a néplélekből kiégeti a mételyt, s mely a társadalmi szervezetekből is ki fogja vetni a mérget; s akkor azok az ajkak, melyek most kékesek s a láztól cserepesek, szintén hirdetik a nagy programot; s azok a lelkek, kik most még határozatlanok, a nagy programhoz majd nagy tetteket is csatolnak.

A spiritus rector e feltámadásában mindenesetre kell, hogy oly pártképviselet és pártszervezet legyen — akár egy, akár kettő van belőle — melynek szelleme a hit, az erkölcs, a tisztesség, a tisztaság s a szociális igazság s mely nem tűr meg kebelében senkit, akihez a panamáknak s a korrupciónak még a gyanúja is férkőzhetik. A pártképviseletnek szoros kapcsolatban kell állnia a nagy tömegekkel; ezeket kell informálnia, irányítania, lélekkel s szellemmel etetnie; viszont pedig a tömegekből kell merítenie nagy öntudatát, a teendők megérzését s az igények s szükségek élénk tudatát. A pártképviselet árassza ki a tömegekre a lelkesülést, s a tömegek viszont inspirálják akcióra a pártvezetőséget.

Ha a pártok ily antiszeptikus tisztaságban s erkölcsi rothadástól menten állnak bele a nemzeti kurzusba, akkor a közös, nagy akarat s az elszánt, bátor tisztesség — mely legalább is oly bátor legyen, mint a huncutság — magával fogja ragadni a tartózkodó elemeket is, s nem keresztény kurzust csinál — ez a szó is tőzsdei árfolyamra s nem örökérvényű elvek s erők életére emlékeztet —, hanem csinál keresztény uralmat s azt állandósítja s biztosítja is.

Hát legyünk, akik s ahányan vagyunk; de esküdjünk fel a zászlóra nemcsak szóval, hanem egyéniségünkkel, tiszta becsületünkkel s Krisztushozi hűségünkkel s a magyar nemzet iránti önzetlen szeretetünkkel! Ne csak valljuk, hogy az erkölcs létfeltételünk, hanem valósítsuk azt meg az élniakarás hajthatatlan elszántságával: akkor mi magunk is egy darab feltámadás vagyunk, s nyomunkban éled majd fel a még nem rothadt, csak alélt nemzeti élet.

A túl lehűtött víz néha egy pillanat alatt jéggé fagy — megfordítva, a túl elgyötört életerő s tisztesség egy indításra talpraszökik. E talpraszökés a keresztény nemzeti éledés, mely a rothadással leszámol s az erkölcsi életet diadalmas hatalommá növeli. Alleluja — neki!

Prohászka Ottokár (1920)