Váradi József és Bartalis Ferenc emléke az anyaországi magyarok tudatában nem él annyira élénken, mint például az aradi tizenhármaké. Ennek egyik oka az lehet, hogy ez a két vértanú több mint négy esztendővel a világosi fegyverletétel után, a magyar haza távoli szélén áldozta életét a szabadságért. A sepsiszentgyörgyi kivégzésük helyszínén manapság tapasztalt gyalázatos látvány súlyosságának megértéséhez röviden felidézzük a két vértanú tragikus történetét.

Orbán Balázs A Székelyföld leírása című enciklopédikus művében arról is beszámol, hogy Váradi Józsefnek az Őrkő aljában állított bitófa mellett domboruló sírját a sepsiszentgyörgyiek és a környékbeli települések magyarjai igen nagy becsben tartják. A nagy földrajzi és néprajzi író ezután így folytatja: „Én is felkerestem a szent halmot, hogy a hazafi-vértanú s egykori kebelbarát sírjára a részvét könnyeit hullassam”.

Váradi József és Bartalis Ferenc Háromszéken és Csíkszéken néhány esztendővel a világosi fegyverletétel után újabb fölkelést szervezett az osztrák megszállók ellen. Az 1852-es tömeges letartóztatások után a legendás Makk ezredes a Hunyad megyei Bánlakán született Váradi Józsefet bízta meg a háromszéki fegyveres felkelés megszervezésével – olvashatjuk a sepsiszentgyörgyi Demeter Lajos A Hazáért című könyvében.

Váradi József kopjafája és emlékköve a nevét viselő sepsiszentgyörgyi általános iskola udvarán

Váradi József megismerkedett Bartalis Ferenc bibarcfalvi borvízkereskedővel, aki lefogásukig leginkább a hírvivő szerepét töltötte be a háromszéki és a csíkszéki szervezkedés terén. Váradi Józsefet 1853 októberében Bibarcfalván lefogták, majd Bartalis Ferenchez hasonlóan Marosvásárhelyre hurcolták, ahol 1854. április 6-án további tíz szervezkedő szabadságharcossal együtt mindkettőjüket kötél általi halálra ítélték.

Ismét Orbán Balázst idézzük: „Schwarzenberg herceg (altábornagy, Erdély osztrák kormányzója – a szerk.) azon rendelettel hagyta helyben a halálos ítéletet, hogy a végrehajtás Háromszék elrettentéséért Sepsiszentgyörgyön történjék”. Váradit és Bartalist 1854. április 28-án szállították Sepsiszentgyörgyre, s az Erzsébet parkkal átellenben ma is álló Lábas házban rendezték be számukra a siralomházat. A két szabadságharcost másnap, 1854. április 29-én reggel nyolc órakor kísérték az Őrkő aljában levő vesztőhelyre. Háromezer ember nézte végig Váradi József és Bartalis Ferenc akasztását, majd öt-hat órás közszemlére tétel után holttestüket koporsó nélkül a bitófa mellett megásott közös sírba temették.

Demeter Lajos írja a fentebb már idézett könyvében, hogy a közös sír az Őrkő lábánál sokáig jeltelen volt, mígnem a hosszúfalusi (Brassó mellett) csángók emlékoszlopot állítottak Váradi és Bartalis közös sírjára. Az obeliszk felirata a következő: Itt szenvedett vértanúhalált Váradi József és Bartalis Ferenc 1854. április 29-én.

A trianoni országrablás következményeként a győztes hatalmak Háromszéket is a tolvaj románoknak juttatták, akik a két szabadsághős nyughelye körül lőteret létesítettek s végül már a síremlék eltávolítását is követelték a sepsiszentgyörgyi magyaroktól. Váradi József és Bartalis Ferenc földi maradványait 1936. február elején exhumálták, koporsóba helyezték, és a helyi magyarok gyászkíséretével a sepsiszentgyörgyi református Vártemplom udvarán ünnepélyesen újratemették. Az új, közös sír fölé a régi, a román katonák golyói által megcsonkított obeliszket állították. A Székely Nép 1936. évi 8. számában olvashatjuk, hogy „82 évi pihenés után kiutasították sírjukból az osztrák elnyomatás vértanúit”. Az új elnyomók, a románok – tesszük ezt hozzá mi.

Az Őrkő aljában levő egykori vesztőhelyet Sepsiszentgyörgy belvárosából a Váradi József utcán kifelé haladva, majd a cigány negyedet átszelve is megközelíthetjük. A cigány negyedben az egymás hegyén-hátán álló viskók és putrik között malacok és meztelen gyerekek futkároznak az állati és emberi ürülék nedvesítette girbe-gurba utcácskákon. A bűzt csak nagy önmegtartóztatással lehet elviselni.

Koca legelészik a hősi emlékmű tövében

A hajdani vesztőhelyen álló emlékmű felirata

Közvetlenül a cigány negyed szélén, egy fenyőligetben áll az 1950-es években a vesztőhelyen felállított, alacsony kőkerítéssel körülvett hősi emlékmű. Belépünk a térdmagasságig érő vaskapucskán, s megdöbbenésünkre az emlékmű körül, a lépcsőfokokon, de magán az emlékművön is sertés-, ló- és cigányürülék bűzölög. Ottjártunkkor is egy anyakoca legelészett békésen a kerítés közelében.

Beszélgettünk erről a szégyenletes jelenségről befolyásos sepsiszentgyörgyiekkel, akik elpanaszolták, hogy a hajdani vesztőhely mellé telepedett cigányokkal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. A cigányok kölykei és állatai odarondítanak a magyar hősi emlékmű tövébe, a sertések feltúrják a mártírok vérével áztatott földet. Pedig a helyi cigányvajda minden március 15-én kiöltözve megjelenik a koszorúzáson, és ünnepélyes fogadalmat tesz, hogy többet nem rondítják össze az emlékmű környékét.