MONDD, HÁT MEGÉRTE?
(Alföldi Gézának, nyolcvanadik születésnapjára)

Mondd, hát megérte?
Kezedet nyújtani a tűzbe,
Egy népért, mely tán nem is tudja,
Hogy valaki a szívét, eszét, hitét
Szó nélkül odadobta,
S most itt áll meztelen,
Merengve az elmúlt életen.

Költő voltál s magyar,
Kinek dalától megrepedt a fal,
Mit kriptaként emeltek körénk gonosz kezek,
Hirdetve, hogy: elvégeztetett.
Költő voltál s álmodó,
Kiben tán rossz is lakozott, de sokkal több a jó,
Aki úgy tudta a könnyeket kicsalni másból,
Hogy vigyázott rá - ne nagyon fájjon.

És most, életed alkonyán,
Fojtogat ezer magány,
S ha kérdezem: megérte-e?
Ajkad néma, csak fürkésző szemed
Keres valamit a távolban.
És én, ki majd utánad jövök,
Akibe bánatod átköltözött,
Mint vándor, ha útszéli keresztre lel,
Választ nem várva
Meghajtom előtted konok fejem.

 

A GOLGOTÁN
(A Magyar Mártírok emlékére)

„Las-san Bo-gár!“
sziszegte a tömeg,
az arcokon
furcsa mámor ült,
s míg a nap
fáradt szemén
vádlón megpihent,
a kötél
halkan megfeszült.
Aztán zengett
az udvar,
rikoltott a síp,
győztesen
dörögtek a dobok -
elnyomva
végső sóhaját:
„Harmadnapra feltámadok!“

 

Petőfi néz ránk vádlón a múltból
Szemében villám, kezében ostor
S ki a szabadságról álmodott
Most holtában is háborog

Mert hajnalunk már ezer éve késik
Neveinket keresztfákra vésik
Kezeinken még mindig lánc csörög
Zsarnok ül tort álmaink fölött

Ugyanazokra kacsint a holnap
Kik lopják a jelent, átírnak múltat
Gyalázva Istent, Nemzetet, Hazát
Csörgetik verejtékünk aranyát

És mi csak tűrünk, mint birka nép
Míg éltünk lángja lassan végig ég?
Isten, verd meg a magyart,
Ha nem mondja végre: MOST MÁR ELÉG!

 

Lassan mentünk az úton
Elöl ment anyám
Némán, hallgatag
A Szent Mihály lován
És a bokrok közül
Mint ki jól végezte dolgát
Öntelten lesett a halál

De hirtelen, mint megvadult lovak
Felém ágaskodtak a fák, a gallyak
Vérebként harapták lábam a kövek
A fü vágott, szúrt, sziszegett
Lángot okádtak rám a nyári fák
Hogy ne felejtsem, míg élek:
Most dölt össze a világ!

 

KESERGŐ
(Sértő Kálmán ébresztése)

Nem őrködik senki
Helyetted a vártán,
Édes-bús álmodból
Ébredj Sértő Kálmán.
Kocsmai asztalod
Zsiványok tanyája,
Poharadból isznak
Nem számít az ára.

Ne keresd, ne keresd,
Nincsen már országunk.
Fényes, nagy utakon
Hej de rég nem járunk.
Pénz lett az istenünk,
Öngyilkos az álmunk
A nagy magyar éjben
Bujdokolva várunk.

Édes-bús álmodból
Ébredj Sértő Kálmán,
Versbe ölt bánatod
Elégett a máglyán.
Ébreszd az alvókat
Lázíts új csatákra
Káromkodj még egyszer
Bele a világba...

 

Eldobtad tisztaságod terhét
S hajszoltad magad bemocskolt csókokon
De az éj felsebezte szádat
És bánatot rajzolt arcodon

Mert mindig csak azt kaptad
Amit más meghagyott
S utcára köpted
Titkon az undorod

Eldobtad tisztaságod terhét
És nem értetted, mért vagy egyedül
Nem az ágyban –
Tudatod mélyén: ott legbelül.

 

Csak ültünk ott ketten,
Én és az Isten,
S ahogy lassan a bor fogyott,
Rám törtek sötét gondolatok.

Uram, mi célod velem,
Hogy földi poklokon át
Vezeted életem?
S mikor már nem bírod nézni,
Hogy én, ki régi szolgád vagyok,
Meg-megroggyanok terheid alatt:
Megmutatod az arcodat.

Uram, mi célod velem,
Hogy romba dőlt álmaim fölött
őrködöl csendesen?
S mikor már végleg
Feladnám életem,
Szemedből kibuggyan a vér –
Talán, hogy higgyem: még van remény?!

Csak ültünk ott ketten,
De nem szólt az Isten
A bor is már régen elfogyott,
Csak csend volt és sötét gondolatok.

 

HALLGASD!
(Renátának)

Hallgasd!
Mi ez a furcsa zaj?
Földrengés
Vagy égi vihar?

Vagy vulkán
Mely pusztít, öl
És mindent
Maga alá temet?

Hallgasd!

A szívem
A bús, a szép
Most törik
Ezer darabra szét!

 

Vádollak, Hungária!
Egykor gyönyörű, büszke nő
Idegen hódítók ágyasa lettél
Te, a legdrágább drágakő

Vádollak, Hungária!
Tested, lelked immár eladó
Egykor elérhetetlen álom
Ma veled hál bitang és csaló

Vádollak, Hungária!
Halottaid még mindig temetetlenek
De a véred szívó vámpírt
Kebledre öleled

Vádollak, Hungária!
Napod már régen nem ragyog
Kik érted harcba szálltak
Te mindig bitóra juttatod

Vádollak, Hungária!
Egykor gyönyörű, büszke nő
Csak fénytelen üveg vagy már
Üveg és néma kő

 

Hirtelen, megállt a tánc
Hirtelen fordult a szél
Egy hajnal mindent elnyelt
Hirtelen elmentél

Az életünk végtelen tánc
És soha senki sem tudja
Hányszor halunk meg titkon
És hányszor születünk újra

Mindig hirtelen áll meg a tánc
Mindig hirtelen fordul a szél
Nem marad semmi utána
Nem marad se árnyék se fény

 

Apám, anyám lent a földben
Barátaim sűrű ködben
A kedvesem más ágyában
Hejj, de cudar szép világ van

A szívemet széjjelszórtam
Mindenkinek adtam, adtam
Most itt állok, semmim sincsen
Néhány vers csak minden kincsem

Megyek, megyek a pusztában
Köd előttem, köd utánam
Nincsen múltam, nincsen jövőm
Aki elém áll: megölöm

Kapcsolódó: Dobszay Károly írta: Ne féljetek, nem megyünk haza!