Az idős úrral szinte a véletlen hozta össze a Szoljon.hu újságíróját: ügyeit intézni látogatott haza Magyarországra a szolnoki Vincze ügyvédi irodába. Alább olvasható az interjú.

- Engem is Cselényiként anyakönyveztek annak idején, tehát a név stimmel. Sváb származásúak vagyunk, eredeti családnevünk volt a külföldön később a könnyebb kiejtés miatt újra használt Zimmer.

– Édesapám egyszerű fegyverneki földműves családból származott. Nyolcan voltak testvérek, és mindenki kitanult valami szakmát, ki ács, ki kőműves lett, de ő ezekkel a szakmákkal nem volt kibékülve. Egyik, már a rendőrségnél szolgáló rokonunk példája nyomán elhatározta, hogy ő is rendőr lesz. Amikor bevonult katonának, ennek a rokonnak a segítségével a honvédségtől 1923 körül teljes szolgálati idejének letöltése előtt átengedték a rendőrséghez. Egyenruhás rendőrként kezdett, de nagyon igyekvő volt, így a harmincas évek elején vagy közepén detektívnek léptették elő.

- Kezdetben a bűnügyi osztályon volt detektív, és amikor Horthy betiltotta a szélsőséges pártokat, a nyilasokat és kommunistákat, áthelyezték a politikai osztályra. Emlékszem, először a nyilasok ellen dolgozott, akiket a kormányzó ugyanúgy gyűlölt, mint a kommunistákat. Az volt a feladata, hogy minden cselekedetüket, legyen az illegális nyomda, vagy bármi más, tartsa szemmel. Jó pár évig dolgozott ellenük, majd amikor a negyvenes évek elején lecsendesedtek, azt a feladatot kapta, hogy az illegálisan dolgozó kommunista párt ellen ténykedjen.

- Hogyne! Tizenkét éves voltam, s akkor este már ágyban voltunk. Úgy tíz óra körül lehetett, amikor valaki jött a házhoz. Anyám átment a szomszédba, megkérte az ott lakó húsz év körüli lányt, hogy jöjjön át ránk vigyázni. Annyit mondott, hogy apánk a közeli Szent János Kórházban van és kocsival jöttek érte. Mire visszajött, mi már elaludtunk, s másnap mesélte, hogy valakit le akartak tartóztatni, lövöldözés volt és aput eltalálta az illető. Aztán apám, amikor két hét múlva hazajött, elmesélte az egész dolgot, és úgy belevésődött az agyamba, hogy sohasem fogom elfelejteni. Ez volt a legsúlyosabb ügye, a fegyverét is csak ekkor használta egész szolgálati ideje alatt.

- Apám, aki a nyomozás vezetője volt, heteken keresztül kereste Ságvárit. Mivel Ságvári sokat utazott vidékre, ezért az ott illetékes csendőrséggel dolgozott együtt. Napokon keresztüli kutatás, megfigyelés és követés után megtudták, hogy a budai Szép Ilonai villamosvasúti kocsiszín mellett levő Nagy Béla cukrászdában, a mai Remiz étteremben lesz találkozója egy másik egyénnel. Amikor megállapították, hogy tényleg ott van, apám betelefonált további utasításért, és azt a parancsot kapták, hogy tartóztassák le. Kocsival voltak, Kristóf László mint csendőrnyomozó, apám mint rendőrdetektív, Palotás Ferenc csendőrnyomozó és Pétervári János rendőr őrmester, a sofőr.

Amikor kiszálltak a kocsiból, apám Kristóffal bement, Palotás pedig a kocsi és a cukrászda ajtaja között állt. Odamentek az asztalhoz, ahol Ságvári ült egy másik egyénnel, bemutatták magukat, és felszólították őket, hogy igazolják magukat. Ságvári benyúlt az asztalon levő aktatáskájába, mintha az igazolványát akarta volna kivenni, de egy pisztolyt húzott elő, és rögtön elkezdett lövöldözni. Az első golyó Kristófot találta, eltörte a combcsontját, a csendőrnyomozó elesett, és használhatatlan volt. Apámnak sikerült hátulról átkarolni Ságvárit, megpróbálta lefogni, mert nem voltak arra felkészülve, hogy itt lövöldözés lesz, Walther PP 22-es pisztolya a zsebében volt, Kristófnál eredetileg még fegyver sem volt, apám Liliput tartalék fegyverét kérte el korábban. Ságvárinak még annyi szabad mozgása volt a jobb karjával, hogy hátrafelé visszalőtt apámra, a vállán találta el, de a lövedék úgy ment keresztül rajta, hogy nem ért csontot.

Apám elengedte Ságvárit, az meg lövöldözve kirohant a helyiségből. Lelőtte az ajtóban megjelenő Palotást és a kocsiból kiszálló sofőrt is, aki később belehalt sérülésébe. Akkor meglátott egy, az utcából jövő katonát, akinek egyébként semmi köze sem volt az ügyhöz, megfordult és visszaszaladt a cukrászdába. Addigra apám annyira magához tért, hogy fegyverével a kezében fel tudott állni, s ahogy Ságvári futott befele, egyet rálőtt. Ságvári összeesett, de nem ott, hanem a mentőkocsiban halt meg, ahogy vitték a kórházba.

- A golyó ma is megvan, amivel apámat meglőtte. Átment a vállán, a zakója bélésén, de kifelé már nem ütötte át a szövetet. Apám egész életében a kulcsa mellett hordta, ma a húgom őrzi. Ez egy támadófegyver volt, s ha manapság egy ilyen egyén a kormány ellen uszítana, nem lenne mese, azonnal letartóztatnák terroristaként. Akkoriban senki nem volt biztos benne, hogy mi volt a pozíciója Ságvárinak a kommunistáknál. Ő nem is volt valami nagy kommunista, de a lakosságot olyan röplapokkal uszította szabotázsra és kormányellenes tettekre, melyeknek egyik szerkesztője volt. Aztán belőle csináltak hőst a kommunisták a háború után. Nem volt nekik más. Pedig nem volt hős. Én nem értem meg, hogy milyen ésszel gondolkodott. Amikor ott van a két nyomozó civilben, elkezd lövöldözni minden ok nélkül, holott ott vendégek is voltak. Hasonló dolog ez, mint ami most Amerikában, de Budapesten is történik. Mint a Villányi út végén, a McDonald’s-ban, ahol egy őrült szintén elkezdett lövöldözni.

- Amikor felépült tovább szolgált, kitüntették. Azután 1944 végén elmenekültünk Magyarországról. előbb Németországban éltünk, majd ’48-ban sikerült letelepednünk Kanadában, ahol volt egy nagybátyám.

- Igen! Kristóf Lászlót és Palotás Ferencet 1958-ban a Biszku Béla által irányított megtorlások során Ságvári megölése miatt kivégezték, holott apám lőtte le. Apámat még 1946-ban vagy '47-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de nem adták ki az amerikaiak, mert nem volt elég bizonyíték arra a sok zagyvaságra, amivel vádolták, s átlátták, hogy ezek hamis vádak. Pedig nagyon sok embert kiadtak az ismerőseink közül is, akiket aztán itthon felakasztottak. Ettől függetlenül apám sokáig volt amerikai vizsgálati fogságban.

- Egyik nap Münchenen keresztül Stuttgartba utazott, és az állomáson várakoznia kellett. Két magyar menekült elkezdte ütni-verni, és ráfogták, hogy Budapesten amerikai ejtőernyősöket lőtt le. Hat hónapig volt Dachauban, ugyanis a koncentrációs táborok egy része fogolytáborokként tovább működött, csak már amerikai kézben. A két ember ismerhette apámat, mert valamilyen okból bekerültek Budapesten a rendőrségre, de még a nevét sem tudták. Végül az amerikaiak elengedték, mert semmi sem támasztotta alá a vádjaikat. Utána édesapám, édesanyám, meg mi négyen testvérek Kanadában találtuk meg a nyugalmunkat.

- Abból nem lett problémája, hogy itthon rendőr volt, még úgy sem, hogy azok közé tartozott, akiket rendszeresen kirendeltek a kormányzó körüli szolgálatra. Horthy Miklós nagyon megválogatta azokat, akik körülötte dolgoztak és elsősorban olyanok álltak közel hozzá, akik az országnak erről a részéről származtak: Kenderes, Tiszabő, Fegyvernek stb. De a további sorsa keserű volt. Imádta a szakmáját, büszke volt rá, és jól is csinálta, de kint nem folytathatta, többek között nyelvi nehézségek miatt sem. Cipőgyárban dolgozott hátralévő életében, míg sajnos 68 éves korában gyomorrákkal eltávozott tőlünk. Egyébként nagyon csendes, családszerető ember volt. Ritkán hallottam, hogy veszekedtek volna, még ha nem is értettek egyet mindenben, csendben rendezték. Jó fizikuma volt, pedig nem volt nagy ember, de szívós volt. A Ságvári-ügyet nem tartotta olyan fontosnak, alig volt szó róla, pedig húszévi rendőri szolgálata alatt ez volt az első alkalom, hogy fegyverét kellett használnia.

Korábban írtuk: Ságvári-Spitzer, a hős - a rendőrgyilkos zsidóra való megemlékezés valamiért nem sérti a "demokratikus erők" érzékenységét