Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
16:00 Letérdelt a kormányzat a buzilobbi előtt: felvonulásuk helyett a Mi Hazánk Mozgalom ellentüntetését tiltották be15:48 Belgiumban szombattól kötelező a maszkviselés15:04 Kásler: az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán északi részén alakult ki 4500 évvel ezelőtt14:55 Apa-fia kristálybiznisz folyt Gyöngyösön14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az USA-ban - az EU (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Extra ::

Nyilasfóbiások figyelmébe: mi történt 1944. október 15-én?

Reklám

/Újraközlés, a szöveggyűjtemény eredetileg 2011. október 15-én jelent meg./
Huszadik századi történelmünk megítélésének talán legvitatottabb, legellentmondásosabb dátuma 1944. október 15. Ez a dátum valóságos választóvonalat képez még ma is az úgynevezett nemzeti oldal történelemszemléletében. Furcsa, hogy míg a jelenlegi, magát előszeretettel nemzetinek feltüntető politikusaink, történészeink, íróink a Horthy-korszakról általában pozitívan vélekednek, addig Szálasi Ferenc hatalomátvételéről és ténykedéséről hajszálpontosan megegyezik véleményük a kommunista propaganda által évtizedeken keresztül belénk sulykolt, jól ismert szólamokkal.

Raffay Ernő ismert történész például úgy nyilatkozott, hogy a Horthy-korszak mindegyik miniszterelnöke 1944. október 15-ig bezárólag kiváló hazafi volt. Ifj. Hegedűs Loránt még MIÉP-es honatyaként pedig kijelentette, hogy a „gazember Szálasi“ kivételével felvállalható az 1945 előtti politikai elit.
Szálasi nagy bűne többek között, hogy „egy elvesztett háború tudatában még a huszonnegyedik órában is belehajszolta a magyarságot a végső pusztulásba“, nem is beszélve „a magyarországi zsidóság ellen elkövetett embertelen nyilas atrocitásokról“.
A kommunista hazugságtárból merített legendákkal ellentétben nem érdektelen végre objektívan megvizsgálni, hogy mi is történt valójában 1944. október 15-én, és miért volt a nyilas hatalomátvétel törvényszerű következménye egy ma újra felmagasztalt, de a valóságban hibás, sőt bűnös politikának.
Szálasi Ferenc – mint „első számú háborús bűnös“ – nyugodt lélekkel lépett a bitófa alá. Ugyanúgy, mint mindazon többi politikus, közéleti személyiség, akik azt vallották, hogy 1944. október 15. után sem teszik le a fegyvert, hanem tovább harcolnak a végsőkig a bolsevista fenevad ellen. Bár a történelem őket igazolta, mégis ez a dátum lett a háborús bűnösség választóvonala.
Kállay Miklós „kiváló magyar hazafi“, korábbi miniszterelnök, aki egykori filmhíradók és újságcikkek tanúsága szerint hangzatos szónoklatokkal küldte egymásután a keleti frontra katonáinkat meghalni, miközben minden eshetőségre felkészülve, titokban már az ellenséggel egyezkedett – nem lett háborús bűnös, sem pedig gazember. Ugyanúgy, ahogy Horthy Miklós kormányzó is elkerülte a felelősségre vonást, holott ha valakinek, hát neki lehetett valami köze Magyarország háborúba lépéséhez.
Míg a hungarista hősök és mártírok még ma is jeltelen sírokban várják a minden embernek kijáró végtisztességet, Kállay Miklós és Horthy Miklós emlékét díszsírhelyek örökítik meg az utókor számára. Csupán azért, mert a nemzet érdekeinél előbbre helyezték a saját családjaik és kártyapartnereik családjainak, a Chorinoknak, a Weisseknek és a Vidáknak a sorsát. Talán nem véletlen, hogy Horthy Miklóst portugáliai emigrációjában élete végéig ezek az időben kimentett zsidó bárók, gyárosok és mágnások támogatták anyagilag. Volt miből. Horthynak köszönhetően magukkal vihették cókmókjaikat, ami nem kevesebb, mint az akkori nemzeti vagyon jelentős százalékának számított. Amit pedig nem lehetett mozdítani – gyárakat és egyebeket – szépen átruházták a németekre, hogy később a megszálló szovjetek mint német tulajdont lefoglalhassák.
De „hazaárulót“ és „gazembert“ mégsem belőlük, hanem Szálasi Ferencből csinált a magyar utókor. Mert komolyan vette a szövetségi hűséget, és mártírhalállal pecsételte meg az általa vallott elvet: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!“
A következő oldalakon okulásul közöljük három olyan kortárs és szemtanú véleményét, akik közvetlen szereplői voltak az 1944. október 15-i eseményeknek. Hubay Kálmán szintén az életével fizetett tántoríthatatlan kiállásáért, míg Marschalkó Lajosnak és Ujlaki Miklósnak a száműzetés keserű kenyere jutott egészen halálukig.

Marschalkó Lajos: Tíz éve történt 
(Az alábbi cikket a felejthetetlen emlékű Marschalkó Lajos írta 1944. októberének 10. évfordulója alkalmából. Az írás az akkor még csak VII. évfolyamában járó Hídfő 1954. októberi számának első oldalán jelent meg. Alig pár évvel később a magyar történelem rossz emlékű alakja, Rákosi Mátyás igazolta Marschalkó állításának igazát, midőn, átnézvén a partizán szövetség 40 ezer főnyi jelentkező listáját, a következőket mondotta: "Ha ennyi hősi partizán lett volna Magyarországon, akkor nem lett volna szükségünk a nagy Szovjetunió segítségére...")

Marschalkó Lajos
Tíz éve lesz, hogy a budapesti rádióban elhangzott a kiáltvány: Magyarország leteszi a fegyvert a bolsevikiek előtt. Tíz perccel a rádiószózat után egy sápadt arcú fiatalember jelent meg a Hotel Wienben, a német tábori csendőrség állomásán. „A déli főkerület vezetője vagyok! Adjanak fegyvert, és mi kinyírjuk őket.“ 1944. október 15-ének egynegyed két órája volt. 
A körúton békésen söröző franzstadtiak tódultak ki a Brandltól és a Tinódiból. Tisztes házmesterek rázták a pro és kontra ökleiket: Éljen Horthy! Vesszen Horthy! A József körút 5 előtt három emberből álló gárda sietett. Vállukon ócska Manlicher volt, testükön civilruha, fejükben egyetlen kakas-tollal ékesített leventesapka. Tíz évvel ezelőtt ezt a három „ellenállót“ láttuk a forrongó októberi utcán. Nekik kellett volna őrizetbe venniük minket, mikor Hennyei Gusztáv betiltja a magyar lapokat és a Szabadság-gárda őrizetbe veszi azt az 1300 „háborús bűnöst“, akiknek névsorát ott találták Bakay Szilárd hadtestparancsnok aktatáskájában, amelyet a ködben elragadott tőle Mussolini megszabadítója.
A déli főkerület vezetője ott volt. De hol lehettek az ellenállók? Hol volt az a csoport, amely ma nagyszerű legendát akar felépíteni a maga védelmére, hogy a hősiesség glóriájával vonja be önfejét? Ez az „ellenálló csoport“ végeredményben mindig a kormányzó ellen áskált, furkált. Tildy Zoltán, aki olyan lelkesen zengő beszédet mondott Székesfehérvárott 1938-ban Horthy Miklós kormányzó érdemeiről és papos gurgulázással „fényt nevére, áldást életére“ kiáltott a királyok sírjának közelében. Nagy Ferenc – állítólag – valamely összkomfortos börtönben szenvedett és Pfeiffer Zoltán valahol egy magánlakásban várta a dolgok alakulását. Szegény Jávor Pál! Őt érte a legnagyobb sérelem, amikor a balatoni autóút kijáratánál egy „fésületlen nyilas“ kiadós pofont adott a nagy magyar művésznek. És hol maradt Karády, a nagy Jeanne d’Arc?
Délután öt óra volt, mikor egy utcai telefonállomásról felhívtuk a miniszterelnökséget. Fiatal magyar századost kerestünk, aki akkor Lakatos miniszterelnök oldalán teljesített szolgálatot. Helyette egy női hang sírt bele a telefonba:
– De az Istenért, mi van?
– Borzalmas dolog történt! A kormányzó lemondott.
– Hát nincs, aki megvédje? Nincs aki mellé álljon? Mit vár maga ezektől? – sírt vissza a hang – Ellenállók! Peyer, Karády, Szakasits. Ezek nem fognak a barikádra menni!
A telefonfülke mellett, a Kossuth Lajos utca hosszában motorosított honvéd alakulat olív-zöld motorbiciklijei álltak. Rajtuk hallgatag néma katonák. Kezükben acélosan csillogott a géppisztoly csöve. Ki ellen fordítják? Kiért fognak meghalni ezek a kunsági vagy pécsi magyarok?
Mikor kiléptünk a telefonfülkéből, egy kövér, alkoholtól puffadt arcú régi ismerős ütközik nekünk.
– Gyurka! Hát te mit keresel itt?
– A mozgalmat keresem! – mondja kissé fröccs ízűen. – A mi mozgalmunkat. Az ellenállókat. A hősöket, akik azt ígérték még tegnap, hogy meg fognak halni a barikádokon. A vezéreket keresem! De ezek sz...-ok! – ordítja a rosszillatú szót, amely ma már nem bírja meg az emigrációs nyomdafestéket.
– Látod, nincs igazad - mondjuk. – Délután a sárgacsillagos házakból kijött kétszázezer ember. Férfiak, nők, gyerekek! Kijöttek, akiket üldöztek, akik harcolni is tudtak volna azért a hadparancsért. Hát miért nem álltatok az élükre? Emlékezel Varsóra? A lázadásra? Hát miért nem?
– Mert gennyesek vagyunk, barátom! – mondja az ellenálló hős. – Mi nem merjük nyakunkba kanyarítani a géppisztolyt, mint ezek! - mutat egy fiatalemberre, aki zöldingben fut az Erzsébet híd felé. – Mi polgárok vagyunk! Sz...-ok vagyunk! De vezéreink majd meg fogják íratni velünk, hogy ők voltak a hősök. Hát én most megyek, hogy megigyam az utolsó fröccsöt, mert holnap reggel vagy halott, vagy fogoly vagyok.
A Kossuth Lajos utcán kezdenek kigyúlni a villanyok. A Vár felől néhány ágyúdörgés hangját hozza a szél és mikor a Sándor utcára érünk, ropog a fegyver. „A németek a Studiót lövik“ – mondja valaki. Franz Rothen vezetésével egy német század kézigránátot dob be a Sándor utca 5. kapujának felső üvegablakán. A gránát robban. Zimmer Ferenc az MTI összes társai élén feljön a légópincéből és közli, hogy megadja magát. Az ellenállásnak vége. De hol van a többi ellenálló?
A szociáldemokrata vezéreket Baky László kihozta a német KZ-ből, és azok most a szakszervezeti házban, mint „ellenállók“ szervezik a munkásságot a háborús teljesítmények fokozása érdekében. Ki van hát, aki meghaljon a megadásért? Mondják, hogy délelőtt Bornemissza Félix lakásán, mikor a németek elfogták a kormányzó fiát, Skorzenyék lelőttek egy testőrt. Ki tudja a nevét? Ki sejti, ki lehet ez az egyetlen magyar ellenálló?
Este a Vörösmarty tér 3. szám alatt gyűlünk össze. A lakás, vagy inkább a klub tele van műkincsekkel, csempézett öreg kandallókkal, süppedő bársony szőnyegekkel. Urai ellenállók voltak. Harminckilencen egy német repülőgépen elmentek még júliusban, miután részvényeiket minden ellenállás nélkül átadták Winkelmannak, vagy a Göring műveknek. Ők már túl vannak a dilemmán. Ők már Portugáliában vannak.
Talán majd csak később fog kiderülni, hogy ki hol tartózkodott ezalatt a válságos három óra alatt. Egy grófi főszerkesztő, Desseffy Gyula, repülőgépre akart szállani, hogy átmenjen Malinovszky marsallhoz, aki akkor már Szegeden volt. Némely hősöknek azonban veszélyesnek tűnt fel még a menekítő repülőgép is. Hátha valaki le találja lőni őket, mint az idő előtt felrepült vadkacsát? Dálnoki Miklós Béla hadseregével akart átmenni az oroszokhoz. Mikor aztán egy német tábornok telefonon felhívta és kérte, hogy fáradjon hozzá, elindult hadsereg nélkül, harmadmagával – Oroszországba. Vörös Jánost elfogta, kihallgatta, majd szabadon engedte az SS. Utána kényelmes luxusautón, „óriási veszélyek között“ menekült át az oroszokhoz.
És hol voltak a kommunisták? A nagy szájtépők, akik most, a bíróság előtt oly nyomorúságosan viselkedett Schönherz Zoltán rémült dadogásaiból próbálják felépíteni a vörös ellenállás legendáját? Nem! Ők se mentek be a gettó-házakba, a proletárnegyedekbe, hogy „kommunista hősiességgel“ ott keressenek tömegeket, ahol ok és jog lett volna az elkeseredésre. Ha valaki, akkor aztán a vörös ellenálló hősök nem voltak sehol. Legfeljebb a Hűség Házába beépítettek várták, hogy merre fordul a kocka. A terv roppant célirányos volt. Ha „mi“ győzünk, akkor a beépítők igazolják, hogy miért voltunk itt. Ha „ők“ győznek, akkor maradunk a biztonságban és a zöld ingben.
Mi volt hát az az ellenállás, amelyért később 300 hold földeket adományoztak? Október 15-én délután két órakor félrehívott a szerkesztőség széplelkű „hírfej“ írója, Barabás Gyula. Nézd – mondta –, én is benne vagyok az ellenállásban. Itt van a szociáldemokrata párti igazolványom! Most megmondhatom, hogy az ellenállási mozgalom részéről én voltam megbízva a szerkesztőség ellenőrzésével. Másnap délután kettő órakor, mikor már megtörtént a fordulat, ugyanő mondta: „A tegnapi egész hülye tréfa volt. Nézd meg! Évek óta vagyok titkos tagja a Hungarista Pártnak! – s azzal letette elénk a nyilaskeresztes igazolványát.
Azonban ezekből a kettős igazolványokból, hinta-palintákból, a somlói szőlőspajták romantikus bujkálásaiból, az autón és repülőgépen menekülőkből, a mosókonyhák Persil-szagú gőzéből egy veszedelmes szekta nőtt ki, amely a nemzetet vádolta, hogy nem állt ellen a déltől estig tomboló viharnak. S ő, aki – szegény hűséges testőrt kivéve – nem hullatott el egy csepp vért sem ideáljaiért, előjogokat követelt magának.
Nagy Ferencék annak idején 28 ezer hold földet mentesítettek az igénybevétel alól ellenállási érdemek címén. Összesen 163 ellenálló kapott jelentős földjuttatásokat, mikor a magyar parasztnak csak 6-10 hold jutott. Később még 129 személy – köztük Gál Franciska is – kérte ellenállási érdemeinek elismerését. Aztán a kommunisták valamennyit megfosztották hazug és hamis érdemekért kapott javaiktól. Ha valaki, hát a bolsevikiek tudták, hogy ellenállás nem volt. Még bolseviki ellenállás sem.
A nemzetet hazug hősök, gyáva lapulók, mosókonyhai bujkálók akasztották fel és fejezték le azon a címen, hogy ők ellenállók voltak. Ha valóban azok lettek volna, akkor ma, tíz év után nyugodtan mondhatnánk, hogy hitvány hazaárulók voltak. Így csak azt mondjuk, ami még rosszabb: gyáva nyulak, sötét, tutyi-mutyi érdekemberkék valának.
S fölöttük és törpeségük fölött – akár hungaristák voltunk, akár nem – felmagasodik az egyenes emberek, a hősök, jellemesek és mártírok szellemalakja. És az októberi szélben a honvédek, a hungaristák, a magyarok dalát halljuk, amelyet ott énekeltek a tűzbe, füstbe roskadó budapesti házak fölött a keresztény Európa katonái: Pajtás, még öt perc az élet! Öt perc és nincsen tovább!
De az ilyen öt percekből születik a jobb jövő és – az örökkévalóság. 
(1954)
Újraidézzük a látnokot - Hubay Kálmán beszéde
Elhangzott a Magyar Rádióban 1944. október 26-án
Testvér!

Hubay Kálmán
Hányszor énekeltük hittel, égő arccal, kigyúlt szemekkel, hogy „Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!...“ 
Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipős és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben...“, s hogy „Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk...“
Koponyánkban lázasan lüktetett az agyvelő, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserű elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltő remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövő! Népgyűléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyűlés képviselőházában hosszú esztendők óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövőt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a léder és léha dinom-dánomnak, a mának élő és holnappal nem törődő patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyű katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendő számára.
És a rendszer, amely féltette a maga évszázadokon át összeravaszkodott birtokállományát, amely azt hitte, hogy soha meg nem szűnik számára a hegyen-völgyön lakodalom; a rendszer, az csak kacagott... Kacagott, amikor egy új Mohács közeledtéről beszéltünk. Kacagott, amikor szemébe vágtuk és fülébe ordítottuk, hogy nem lesz ennek jó vége, urak, ha mindig csak szavalnak a magyar szabadságról és függetlenségről, de cinikus rendszerességgel és módszerességgel sorvasztják el azokat a magyar erőket, amelyek egyedül alkalmasak még arra, hogy megvédelmezzék a magyar szabadságát és függetlenségét. 
Akkor kacagtak az urak! Akkor kótyagosoknak és politikai mezítlábasoknak neveztek bennünket az urak, hogy ma a bolsevista ágyúk dörgése közben ajkukra fagyjon a kacaj és – ha van még bennük egy fikarcnyi jóérzés – bűnbánóan verjék a mellüket és elismerjék, hogy mégis jó lett volna a kótyagosokra hallgatni, és mégis a politikai mezítlábasoknak volt igazuk!...
Idézlek Szegedről, Szentgyörgyi professzor, aki a Nobel-díjaddal, a paprikatudományoddal, fölényes világpolgárságoddal azt hitted, hogy tudós tekintélyed meg fog védeni a bolsevizmussal szemben is, aki vállaltad a szovjet direktórium tagságát a legmagyarabb városban, és most mégis visszaszöktél az átkos hungaristák közé, a németek és a magyar hungaristák védelme alá, mert nem bírtad tovább a szovjet terrort. Idézlek, Szentgyörgyi professzor: Igaz-e, hogy hiába hirdetted a judeo-bolsevisták magasabbrendűségét, mégis megborzadtál, amikor a szegedi szovjet-direktor társaid közül is, közvetlenebb munkatársaid közül is kivégeztetett három embert a szovjet? Ezt akartad, Szentgyörgyi professzor, és ezt akartátok ti, minden rendű és rangú Szentgyörgyi professzorok?
Mit szóltatok, amikor Szegedről ismeretlen helyre gyalogmenetben vitték el a bolsevisták a 16-50 éves férfiakat és a 16-40 éves nőket, elvitték az egyetemi hallgatókat, hogy soha többé meg ne lássák a fogadalmi templom tornyait, a kies új-szegedi ligetet, a Tisza szőke habjait, hanem hogy a bolseviki barbarizmus számára jelentsenek építő erőt, és fajtájuk ellen kovácsoljanak az uráli gyárakban fegyvert?
És idézem becstelen emléketeket, ti Czap és Bajza nevű dombrádi rongyok, akik nyolc bitang cimborátokkal mutogattátok az október 23-án Dombrádra bevonult szovjet bestiáknak, hogy hová rejtőztek a tiszta magyar anyák, az érintetlen magyar szüzek, s röhögtetek, amikor a részeg vadállatok 13 éves fejletlen magyar leánykák szüzességét tépték fel és elégítették ki rajtuk állati vágyukat. Röhögtetek, és nem tudtátok, hogy jön a megtorlás, hogy három napig tart a véres orgia, és túl enyhe büntetés volt számotokra, hogy október 26-án, amikor csapataink újra bevonultak Dombrádra, a feldühödött és asszonyaink tisztaságát féltő katonáink úgy lőttek le benneteket, mint a rühes kutyákat!
Idézlek, Schrantz István, Juhász Ferenc, Nagy Pál, Alexik Imre, Kántor János gyálligeti magyarok, akiket a bolsevisták csak azért lőttek tarkón, mert rádiókészüléket találtak a lakásaitokon! Idézlek téged, kis 14 éves Pap Mária, akit Gyálligeten, Jelics Ferenc utca 4. sz. kis házatokban anyád mellől, a bunkerből húztak ki a sztyeppe vadjai és miután hat bestia becstelenítette meg tiszta, gyermeki leányságodat, agyonlőttek a kéj és mámor, a gyilkolás és rablás professzionistái. Ne bánkódj kis Mária, te tiszta maradtál azután is, hogy a vad horda keresztülment rajtad: tiszta maradt a lelked, és az angyalok közé felszállott szűzi magyar életed szent áldozat volt azért, hogy felismerjük kötelességünket, és ha kell, tíz körömmel védjük meg a kis magyar Máriák tisztaságát. Idézlek mindnyájatokat, élők és halottak, és idézem elsősorban azokat, akik fennen hirdették a bolsevizmus nemességét, építő szocializmusát, akik a nemzetiszocializmussal szemben vak és tehetetlen gyűlölettel harcoltak, és testvérekként várták a vörös hadsereg tagjait: Ezt akartátok? Így akartátok? Ezt képzeltétek? Ezt vártátok?
Ti szűkfejűek, ti korlátoltak, ti rövidlátók és ostobák! Hát tényleg azt hittétek, hogy csak prédikálni kell Sztalinék nemes demokratizmusáról, és a szovjet nyomban megszelídül? Hát komolyan hittétek, hogy a sakál, vagy a hiéna a ti kegyes prédikációtokra kezesbáránnyá szelídül, hogy a tigrisek a ti kedvetekért a jövőben füvet legelnek, a pestisbacilus pedig átképzi magát békés és ártatlan háziállattá? Hát nem láttátok, hogy a kegyes frázisok a szovjet szelídségéről és humanizmusáról nem egyebek, mint a hatezer éves zsidó ravaszság propagandafogása, hogy elbódítván a hiszékeny, nemzsidó népeket, rájuk eresszék a sztyeppe vad hordáit, janicsároknak hurcolják el a magyar fiatalságot és az örök zsidó szadizmus és kéjvágy vigyorgásával kacagjon a félvad szovjet állat karmai között remegő-ringó magyar szűz szégyene és gyalázata fölött?
Október 15-én egy ezeréves, büszke nemzetet akartatok kiszolgáltatni az új tatárjárás vad hordáinak és most remegtek, hogy a szovjet itt dörömböl Budapest kapuinál. Most remegtek, hogy hiába volt a nagy angolbarátság, hiába volt a semleges útlevél, hiába dicsértétek Sztalint a pompás paloták foteljében. A szovjet nektek sem kegyelmezne, ha karmaiba kerülnétek. És bár nem érdemlitek meg, de reszkettek érte, hogy a magyar és német hadsereg feltartsa ezt a vad rohamot, hogy az általatok annyira gyűlölt nemzetiszocialisták, a hungarizmus katonái titeket is megmentsenek, a ti asszonyaitokat és leányaitokat is megvédjék a gyalázattól. Igen, a magyar milliók ma egyetlen nagy gyűlöletben forrnak össze: nem tiértetek, hanem a magyar jövőért, a magyar gyermekekért, az örök magyar folytatásért, a magyar bölcsőért, a magyar család, a magyar élet tisztaságáért. Egyetlen nagy gyűlöletben az ellenség ellen, egyetlen forró rajongásban a Haza iránt! Ti addig szavaltátok, hogy az életet – de mindig csak a mások életét – fel kell áldozni a Hazáért, míg október 15-én a Hazát akartátok feláldozni nyomorult életetekért! Ti fegyházba vetettétek Szálasi Ferencet, és most várjátok, hogy a 9323-as fegyenc szabadítson meg benneteket, mert soha nem magatoktól, hanem mindig másoktól vártátok a szabadulást. Megmérettetek és könnyűnek találtattatok: ki fogtok hullani a magyar történelem nagy rostáján, ha meg nem tértek és meg nem javultok. És nem lesz protekció, nem lesz sógor és koma, nem lesz urambátyám, aki megmentsen benneteket.
Mert vegyétek tudomásul, ez az ország nem az urambátyámék országa többé! Ez az ország nem dús vadászterület egyetlen nagyétvágyú, duplapuskás orvvadász számára sem. Ebben az országban október 15-én 180 fokos szöggel hajlott el a történelem. Október 15-től nem azt mondjuk: „Ez volt az apám!“, hanem ezt: „Ez vagyok én!“ Nem az számít, hogy hol születtél, hanem az, hogy hol dolgoztál. Nem az érték, hogy mennyit kerestél, hanem hogy mennyit dolgoztál. A jövőt, az életet – ezt tessék tudomásul venni! – nem sorsjegyen fogjuk megnyerni, hanem ki fogjuk verekedni, mert ki kell ve-re-ked-nünk! Trianon óta országló uraink kinevezték a magyarság szent madarának a sültgalambot és várták, hogy tátott szájukba berepüljön! Mindenért, ami a vágyunk, ami a jussunk, minden talpalatnyi földért, minden tanyáért, minden faluért, minden páncélosért: a holnap viszonylagos biztonságáért elsősorban nekünk, magunknak kell megharcolnunk s hitünket legfeljebb csak megerősítheti, elszántságunkat csak acélosíthatja, hogy mögöttünk 100 millió német bajtárs is harcol érettünk úgy, mintha csak a német földet, a német otthont védené.
Igen, utoljára, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében, de annál keményebben harsant fel a nagy riadó: „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben!...“ Immár nem a kárpáti bérceken, hanem a Mátra és a Bükk hegyein gyulladtak ki a szurkos fenyők, az örök magyar lármafák, hogy kísérteties tüzükkel száz és száz kilométerekre hirdessék: baj van, magyarok! Gátra, magyarok! Nem ijedezni, nem rémüldözni, nem sápítozni, hanem küzdeni és harcolni! Hogy hol áll meg a szovjet? Ott, ahol megállítjuk! – mondotta Magyarország nemzetvezetője. Itt már nem is a fegyverek harcolnak, itt már az idegek harcolnak! Lloyd George és Churchill vallották be az első világháború után, hogy ha a központi hatalmak még csak két hónapig kitartanak, akkor Franciaországban és Angliában következett volna be az összeomlás. Most a második világháború szörnyű finisében Churchill megint az idegekre spekulál, s a mi idegeinknek jobbnak kell lenniük a bolsevistákénál is, az angolokénál is, a zsidókénál is. A csoda bennünk van: a mi erőinkben és abban az elszántságban, hogy győzni akarunk, és hogy egy emberként sorakozunk fel a mögé a férfi mögé, aki október 15-én a végpusztulás széléről rántotta vissza ezt az elárvult nemzetet. Nem durcáskodni, nem presztízsen bolhászkodni, hanem dolgozni, küzdeni, harcolni!
Ébredj, magyar! – harsogtuk esztendőkkel ezelőtt...
Testvér, elég a szolgaságból! – riadt ajkunkról a hungarista Induló.
És most, indulónk hangjai mellett a végső, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák!... Egy megváltást váró Nemzet szíve dobbanása veri a nagy indulóhoz az ütemet...
Kitartás!
Viharsarki (Ujlaki Miklós): Októbertől októberig
(ÚT és CÉL, 1957. október)

Ujlaki Miklós
Tizenkét év nem nagy idő a világtörténelemben. A magyar nép ezeresztendős életében azonban az elmúlt tucatnyi esztendő volt minden valószínűség szerint a legmaradandóbb emlékű. Nyugat országútjain bolyongva, idegen, soviniszta népek vendégszeretetére utalva, vagy idegen egyenruhában trópusi szolgálatot teljesítve, rövid emberi életünkben minden év duplán számított. De otthon, ahol saját hazájában volt bitang az ember, a géppisztolyok vigyázta rendben, akasztófa-erdők árnyékában, a keleti barbarizmus rabságában – örökkévalóságnak tűnt minden esztendő.
1944 októberében egy mozgalom feláldozta magát, hogy megmentse a Nemzet becsületét. 1956 októberében egy egész nép áldozta fel önmagát, hogy felnyissa a világ szemét.
Akad-e még valaki a nyugati kultúrnemzetek tagjai között, aki ne ismerné fel a két magyar megmozdulás döbbenetes hasonlóságát, sőt azonosságát? Akad-e épeszű ember, akinek magyarázni kelljen, hogy 1956-ban ugyanaz a nép vívta ki a világtörténelem leghősibb, legelszántabb és legvéresebb szabadságharcát, amely nép 1944-ben a felére csökkent hazája területén határozott, és történelmi érettséggel markolta meg még jobban fegyverét, s kigolyózta maga körül az árulókat még akkor is, ha közéjük tartozott az ország negyedszázadon át teljhatalmú ura, kormányzója, sőt hadura; s amely nép egyedüli volt a második világháború bolsevista-ellenes csatasorában, amely nem kapitulált!
A régebbi emigráció tagjai 12 hosszú esztendő alatt fogcsikorgató tanúi voltak a Nyugat szédületes politikai vakságának, tehetetlenül hallgatták a koegzisztenciális szólamokat, s egyre gyengülő idegekkel szemlélték Kelet és Nyugat újbóli baráti közeledését. Most keserű, nagyon keserű elégtétellel vehették tudomásul a múlt év októberében, hogy íme: beteljesedett...
Beteljesedett az, amire mindig vártunk, s aminek reményét legtöbben sohasem adtuk fel: a magyar nép csodálatos egységben fölkelt, hogy saját vérével fesse vörösre a tébolyodott világ egét, és végvonaglásában, erejének talán legutolsó megfeszítésével megvetéssel illesse a „Jaltai Egyezmény” helybenhagyóit: az egész nyugati világot.
1956 hősi népét csak százszoros túlerő győzhette le fizikailag, mert az erkölcsi győzelem elvitathatatlanul a magyarságé... S az októberi szabad magyar rádiók segélyt kérő üzenetei közben valahonnan a síron túlról elérkeztek hozzánk egy puritán, jól ismert, az Andrássy úti Hűség Házában és a vidéki párthelyiségekben egyaránt sokat hallott hang: ... „a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még egyik fél sem győzött... köszönöm mindenkinek kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett, köszönöm özvegyeknek és árváknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak...”
Mert mi a különbség 1944 és 1956 között?
Az, hogy az akkori pesti gyermekek tizenkét év alatt férfiakká nőttek, és helyüket '56-ban újabb rövidnadrágosok vették át? Hogy akkor Szent László nyilaskeresztjének jegyében állottunk talpra, most meg Kossuth címerét lengette meg az októberi szél? Hogy akkor páncélököl dívott, most meg Molotov-koktél? Hogy akkor zöld inget viseltünk, most meg svájci sapkát? Hogy az akkori áldozatul esett Lánchíd fájt a legjobban, most meg a kiégett Nemzeti Múzeum? Hogy akkor a katonaszökevényeket és a rongyos partizánokat húztuk fel, most meg az elegáns, pénzzel bélelt ÁVO-s tiszteket? Hogy akkor kaptunk segítséget a németektől, most meg...
Kiáltsuk a világ szemébe, soha de soha ne szűnjünk meg dörömbölni a nyugati lelkiismeret bemohásodott falán: az Úr 1956. évében az egész világ cserbenhagyta a süllyedő magyar hajót, és minden kiömlött magyar vércsepp a Nyugat lelkén szárad!
Az UNO nevű bábszínház csak a Közel-Keletre küldött csapatokat, de teljesen magára hagyott egy európai népet, mely idestova ezer év óta töretlen híve Krisztus hitének. A tíz évvel ezelőtt összetákolt Izrael talmudista-cionista zsidósága nyugati védelemben részesült, de az ezeréves Magyarország földjét 12 év óta tipró bolsevista zsidóság előtt megtorpantak Nyugat kereszténynek hazudott erői. S mindezek kézzel fogható ismeretében ki meri még ma is „németbérencséggel” vádolni 1944 hőseit, és kinek van joga szánalmasan is mosolyogni 1956 hősein, akik az éter hullámain szétküldött SOS üzeneteikre sehonnan sem kaptak választ? Mert akik akartak volna segíteni, azok nem tudtak segíteni, akik pedig tudtak volna segíteni, azok gyávák voltak hozzá!
Most lépjenek elő a nagyszájúak, a mindent jobban tudók, a 12 éves emigráció alatt egyensúly regényeket firkálók, a Vörös Hadsereget előbb „Isten hozott”-tal fogadó, később a „nyilasok németbérencségé”- vel önmagukat igazolni akaró Sulyok Dezsők! Lépjenek hát elő a nyugati júdáspénzeken ingyenélő Pfeiffer Zoltánok, Varga Bélák, Nagy Ferencek, akik tíz éven át azzal hintettek port az emigráció szemébe, hogy csak velük állanak szóba a „nagyok”! De lépjenek elő a Bizottmány washingtoni kapcsolataiban bízó kisemberek is, az arisztokráciától a proletáriátusig, a politikailag vakok és süketek!
1944 és 1956 októberének fénye közös glóriában egyesült. – Ez a válaszunk azoknak, akik még ma sincsenek velünk. Ez a válaszunk a nürnbergi hóhéroknak, a morgenthaui utasításokat feltétlenül teljesítő egész Nyugatnak. De szól ez az üzenetünk a magyar élet konkolyhintőinek is: a Kéthly-Király híveknek, akik demokratikus alapon, azaz zsidóuralommal kínálják a szocializmust; a nagybirtokaikat visszasíró feudális ábrándozóknak; a munkásfojtogató polipoknak: Fellnernek, Chorinnak és a többi kapitalistának, és mindazoknak, akik még ma is vallják, hogy a „zsidókérdés nem aktuális”!
Pedig az álarc lehullott a zsidóságról is: 12 év folyamán a zsidó sajtó „náci-nyilas-fasiszta-rablógyilkos” jelzőkkel igyekezett feketére mázolni 1944-45 harcosait, bármelyik jobboldali alakulatban dolgoznak a Nemzet fennmaradásán, s ugyanez a sors éri most mindazokat a szabadságharcosokat, akik a zsidóság ellen bármilyen csekély kedvezőtlen kijelentést tesznek. (Lásd „Az Ember” című lapot.)
1944-ben még két csoportra oszlott a Nemzet: volt egy rész, mely már unta a háborút, és békét akart minden áron, még a rabszolgaság árán is. Szajkó módra darálta, hogy „ez a háború nem a mi háborúnk” – 1956 viszont az egész világ előtt bebizonyította, hogy a hintapolitika ideje lejárt, a bolsevizmussal nincsen kiegyezés. 
Hogy is mondtuk valamikor: „Győzelem vagy a halál!” – „Sztalin vagy Szálasi?” – „Vagy megsemmisülünk, vagy megsemmisítünk!”...
Kit igazolt az idő?
1956 októberében ismét kinyílott a nemzeti akarat szabadság-rózsája. És ki látott még rózsát tövis nélkül?... Kinek van joga kollektív ítéletet mondani nagy nemzeti megmozdulásaink fölött, a mindenütt megjelenő árnyemberek miatt? Ki jogosult rá, hogy elítélje az egész történelmi múltú Hungarista Mozgalmat a „fehér lap” politikája nyomán 1944-ben soraiba férkőzött, később kommunistává vagy nyugati demokratává vedlett, rablástól sőt gyilkosságtól vissza nem riadó alvilági salak miatt? S ki formálhat jogot magának kollektív ítéletet mondani az '56-os szabadságharcról, mert a nyugatra kényszerült emigránsok között akadnak páran, akik szégyent hoznak a magyar névre és a szabadságharcra, mert öngyilkosságba menekültek, repatriáltak, vagy túl korán ismerik meg a börtönök életét?
Kinek van joga a Nemzet 1946-ban kivégzett antibolsevista mártírjait gyalázni, mert – '44-45-ben – „vágóhídra vitték az ifjúságot”? És kinek lenne joga ma, minden idők legnagyobb hőseit, az 1956-os magyar anyákat bántani, mert maguk küldték fiaikat és lányaikat benzines üvegekkel a szovjet tankok ellen, és legtöbben közülük így többet áldoztak saját életüknél is?
1944-ben még orgiáit ülte a meg nem értés, és egy maroknyi tábor állt szemben a rombolás, hitetlenség és szellemi sötétség suttogó propagandájával. Akkor még akadtak „továbbszolgáló” konjunktúralovagok és dőre filozófusok: „Hiszen az orosz is csak ember...” De 1956-ban már hungarista módra kelt föl az egész magyar nép, és a forradalom megteremtette sorai között a régóta álmodott Pax Hungaricát: munkások, parasztok, értelmiségiek; ifjak, gyermekek és férfiak; szlovákok, svábok, és fajmagyarok; katolikusok és protestánsok testvéri közösségét. És ez a közösség végre egy akarattal ütött rést a vasfüggönyön, de letépte az álarcot Washingtonról is: ma már mindenki tudja, hogy 12 év óta partner nélkül sakkozik egy bűnös fekete kéz – hogy az Eisenhower nevű fehér bábút ugyanaz mozgatja, mint a Kruscsov nevű fekete bábút. Ma már csak a nagyothallók, vagy a politikailag teljesen süketek nem tudják, hogy Moszkva felől ugyanaz a hang kiált, mint amely a Fehér Ház függönyei mögül beszél. S csak a vak nem látja még, hogy 1944 októberének szerves következménye volt 1956 októbere és ugyanilyen szerves következménye lesz egy konnacionalista világforradalom, amelynek lavinája a múlt év november 4-én indult el.
Adja Isten, hogy az eljövendő harmadik október glóriájában még gyönyörködhessünk!
Epilógus

Dobszay Károly
Korunk tipikus tudathasadásának köszönhetően még ma is sokan állítják az ún. nemzeti oldalon, hogy egyedül a „gazember nyilasok” felelősek mindazon rosszért, ami a második világháborúban és utána a magyarság nyakába szakadt.
Egyesek ezt még azzal emelik az elmebetegség szintjére, hogy szerintük a nyilasokból lettek a kommunisták, sőt a hírhedt ÁVO-t is velük töltötték fel s így a Rákosi-terror kínzókamráiban egykori nyilas keretlegények végezték el a legpiszkosabb munkát. Ezen baromság legfőbb ügyeletes propagálója egy Vámos György névre hallgató egykori MAZSIHISZ-es süvölvény, aki – mit ad Isten – ma már mint intézményesített „nemzeti zsidó”, a Magyar Hírlap és az Echo TV ünnepelt sztárja.
1944. október 15-e után – amikor Szálasi Ferenc államfői minőségben a krisztusi szeretet erényeit gyakorolva legnagyobb ellenségeinek is megbocsájtott, és minden keresztény magyarnak fehér lapot adott – a magyarországi alvilág, kihasználva az adott lehetőségeket, fénykorát élte. Ma már persze senkit sem érdekel – legkevésbé a minden bűnt csak a nyilasok nyakába varrni akaró „neo-horthystákat” – hogy a Mozgalom Nemzeti Számonkérő Szék néven ismeretes csoportja hány zöld ingbe bújt alvilági bűnözőt és egyéb, a mozgalomba furakodott szélhámost volt kénytelen lefülelni, őrizetbe venni és rablógyilkosság esetén – kivégezni…
Emlékeztetnénk egy rádióriportra is, amely azt adta hírül, hogy Vajna Gábor hungarista belügyminiszter öreg magyar rendőröket tüntetett ki, akik őrizetbe vettek egy csoportot, amely hungarista egyenruhában zsidó vagyonokat fosztogatott. Noha a vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy az elfogott személyek sohasem voltak a Hungarista Mozgalom tagjai, még ma sem gátolja a magyar nyelvű zsidó sajtót, hogy mindezt a hungaristák számlájára írják.
A gyengébbek kedvéért ezredszer is megismételnénk néhány tényt. A háború végén a Nyilaskeresztes Pártot – erényeivel és hibáival együtt – elsöpörte a történelem vihara. Vezetőinek jó részét kivégezték vagy, jobbik esetben, bebörtönözték.
Az emigrációban kiadott Hídverők c. lap 1956. évi 7-9. számában hazai újságcikkek alapján rekonstruálta a nyilasok elleni megtorlást, és a valószínűleg hiányos lista a nem sokkal több mint egy év alatt kivégzettek vagy elítéltek névsorával így is 26 teljes oldalt tesz ki.
A Nyilaskeresztes Párt, illetve a Hungarista Mozgalom ténykedéséről, huszadik századi történelmünkben játszott valódi szerepéről mind a mai napig nem készült objektív, elfogultságtól mentes történelmi elemzés hazánkban. Ezt a feladatot egy önkiválasztott történészi gárda sajátította ki magának, ahol a hamisítás, ködösítés művelése szinte apáról fiúra száll (lásd pl. Karsaiékat). De még az ő mindenre kiterjedő kutatásaikból sem tudunk egyetlen ismert nyilasról – pedig volt belőlük sokkal több, mint gondolnák – aki Rákosi vagy az ÁVO szolgálatába szegődött volna. Ilyesmivel manapság kizárólag azok kérkednek, akik a saját kommunista múltjukat, vagy a kommunizmus alatt játszott szerepüket akarják elpalástolni.
És még valamit. Ne akarjanak ők zsidóbbak lenni a zsidóknál. Elégedjenek meg néhai Lévai Jenő közismert zsidó történész, több témába vágó könyv szerzőjének megállapításával:
„Szálasi Ferenc, aki Horthyt felváltotta, egyébként nem tartozott a vérszomjas zsidógyűlölők sorába. Programja nem írta elő a zsidóság deportálását sem. Tehetetlen volt azonban a németek követeléseivel szemben. Szálasi deportálás helyett a főváros védelmére szükséges sáncásásra rendelte ki október utolsó hetében a mozgásra képes zsidó férfiakat és nőket. A zsidókérdést a háború után helyben Magyarországon akarta a saját tervei szerint megoldani. Szálasi minden zsidónak megígérte, hogy nyugodtan élhet és dolgozhat Magyarországon.“
(Idézetek az Izraelben kiadott magyar nyelvű Új Kelet c. lap korabeli számaiból átvéve. D.K.)
Ezért a kijelentéséért – amelyet 1969 augusztusában mint meghívott és „elismert szaktekintély“, az ötödik jeruzsálemi „Zsidóságtudományi Világkongresszuson“ volt bátor hangoztatni, a budapesti gettó megmaradásának történetéről szóló előadásában – 24 órán belül el kellett hagynia Izraelt, és soha többé nem kapott oda meghívást. Lévai, akit aztán a nyilasok iránti szimpátiával elmebetegség lenne vádolni, 1945 után sorra-rendre jelentette meg könyveit a „zsidóság vészkorszakának“ történetéről. Mai szemmel nézve ezek a könyvek kivétel nélkül az akkori judeo-bolsevista szemlélet jegyében íródtak. Kirívó példának számít a Raul Wallenbergről írt könyve. Mint később elismerte, ő igen jól tudta már annak idején, hogy a svéd diplomatát nem nyilas pártemberek ölték meg, de könyve megírásakor ezt még nem volt lehetséges közölni, és ezzel hozzájárult, hogy ezért a meg nem történt gyilkosságért – a kornak megfelelően – a mindenért felelős nyilasok közül végezzenek ki valakit. Mégis tiszteletet érdemel, hogy végül is 78 éves korára – a tények súlya alatt, amelyeket nagyon jól ismert – volt bátorsága a fent idézett kijelentésre, minekutána aztán rögtön megszűnt szaktekintélyi mivolta. A budapesti gettó megmenekülésében szintén nem kis szerepet játszott Szalai Pál, aki a gettó nyilas őrségének parancsnoki minőségében minden próbálkozást megakadályozott, hogy valaki kárt tehessen az ott lakó zsidók életében. Ezért a cselekedetéért a háború után az ország új uraitól magas rendőri rendfokozatot kapott, persze elhallgatva, hogy amit tett, azt Szálasi Ferenc egyenes utasítására tette.
Az olcsó és népszerű rágalomszólamok helyett maradjunk csak a történelmi adatok mellett. Szintén illenék végre megismerkedni egy vitazáró, így döntő jelentőségű történelmi dokumentummal. Szálasi Ferenc az 1944. június 3-án kelt és Hitler Adolfhoz intézett memorandumában tiltakozott a magyarországi zsidóságnak Németország részére történő kiszolgáltatása ellen, s hivatkozott Magyarország szuverenitására. Az emlékirat rámutatott a zsidókérdésre, amelynek emberséges és Európa minden államára kiterjedő megoldása – kétségtelenül – a jövő egyik aktuális kérdése. De ezen megoldás csak olyan lehet – írja Szálasi Ferenc – amely elbír minden jogászi, lelkészi és állambölcseleti kritikát. Ilyen „gazember“ volt Szálasi Ferenc. Sőt még ennél is nagyobb, mivel a hatalom birtokában még annak a janicsár bírónak is fehérlapot adott, aki őt – bizonyítékok hiányában is – háromévi fegyházra ítélte, arról nem is beszélve, hogy az 1944. március 19-e után letartóztatott Bajcsy-Zsilinszky Endrének a nyilas hatalomátvétel után szintén haja szála sem görbült, és már egészen más lapra tartozik, hogy utána mégis a másik sorsot választotta.
Végül emlékeztetnénk a nyilasfóbiában szenvedő „nemzeti oldalt” egy szintén nem elhanyagolható, kőkemény tényre is. A több mint 400 000 főt kitevő vidéki zsidóság deportálása idején nem Szálasi Ferenc, hanem a kimondottan németbarát és nem nyilas Sztójay Döme ült a miniszterelnöki székben, az államfőt pedig továbbra is Horthy Miklósnak hívták. A neo-horthysták kedvenc legendájával szemben, miszerint szegény Horthy Miklós nem tehetett semmit, mert a német megszállás következtében nem volt beleszólása a dolgok menetébe, azért halkan feltennénk a kérdést: akkor miképpen volt lehetséges, hogy 1944 nyarán mégis leállíthatta a deportálásokat, sőt a németbarát Sztójay Dömét is leváltotta, és helyette a kiugrási kísérletbe beavatottnak számító Lakatos Gézát nevezhette ki új miniszterelnöknek? Na erre válaszoljanak végre a nagyokosok!
Ami azonban a '45-ös hungarista ellenállás és az '56-os forradalom komplexumát illeti, 1945 és 1956 októbere között az összehasonlítást nem csak mi tettük meg eddig. Adjuk át a szót a nyilasok egyik legvérmesebb ellenfelének, a szovjet csapatokat „Isten hozott!” kiáltással fogadó, majd Imrédy Béla kivégzéséhez népügyészként segédkező, később New Yorkban Az Ember c. judeobolsevista lapban sorozatosan vezércikket író Sulyok Dezsőnek, aki – 1958 decemberében a New York-i Petőfi Kör egyik vitaestjén – a következő kijelentést tette:
„Vegyék tudomásul, hogy Budapest 1944-45-ös védelmét az októberi szabadságharc rehabilitálta, mert a kettő teljesen azonos volt. Mindkettő irracionális volt, de ha az '56-os szabadságharc jogosultságát elismerjük és felmagasztaljuk, ami helyes, akkor tudomásul kell venni, hogy ez igazolta a '44-45-ös koalíciós Szálasi-kormány küzdelmét. Akkor is, most is a bolsevizmus, a szovjet ellen folyt a harc…”
Összeállította: Dobszay Károly
(Kuruc.info)
A szerző további írásai:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready