A Bizottság elnöki posztja körüli vita szégyenletes, de egyben jellemző az Európai Unió állapotára, amelynek eróziója egyre nyomatékosabbá válik. Jean-Claude Juncker támogatói „a nagy pártok” által adott „ígéretekre” hivatkoznak, Othmar Karas az Európai Parlament egyik alelnöke (ÖVP, Osztrák Néppárt – a fordító megjegyzése) ráadásul „demokratikus kötelezettségről” beszél, minden más „az európai demokrácia arculcsapása lenne és szószegés.”
A már a választások előtti megállapodásokat a posztok elosztásáról, immár „demokratikus választójognak” mutatják be, bár a javaslattétel joga a Bizottság elnökének a kinevezésére kizárólagosan az Európai Unió Tanácsa hatáskörébe tartozik, a Parlamentnek csak vétójoga van. Jean-Claude Juncker neve semmilyen szavazócédulán nem szerepelt, így nem is lehetett szavazni rá. Az érdekpolitikai okokból lezajlott megállapodásokból egy „demokráciapolitikai kötelezettséget” levezetni, ugyanolyan aggasztó, mint Angela Merkel nyilatkozata a Svédország, Nagy-Britannia és Hollandia miniszterelnökeivel tartott „minicsúcson”, amikor azt mondta: „én őt szeretném az Európai Bizottság elnökének.”
Erre ki hatalmazta meg vagy bízta meg Angela Merkelt? Az Európai Unió talán nem 28 tagból áll, 28 kormányfő képviseletével? Kérdezték a többi kormányfőt, például Horvátországét, vagy azt gondolják, hogy egy új tagállamnak nincs beleszólási joga?
És mire gondol Angela Merkel, ha egyidejűleg „minden oldalt” felszólít arra, hogy „európai szellemben” kell cselekednie? Már túl gyakran tapasztaltuk, hogy mindig akkor hivatkoztak "Európa szellemére" amikor az Európai Unió a saját törvényeit megszegte, vagy olyan kormányokat kritizált, akik a törvények betűinek megfelelően, helyesen, de nem "európai szellemben”, cselekedtek, azaz nem vetették alá magukat az Európai Unió politikai direktíváinak.
A Bizottság elnöke körüli vita nem a tartalomról szól, hanem kizárólagosan a személyi összetételről. De hát ki is ez a Jean-Claude Juncker? Miért foglalkozik a média az ő személyével oly visszafogottan, vagy egyáltalán nem?
Juncker mint az Eurócsoport vezetője és a luxemburgi pénzügyi központ volt miniszterelnöke a bankok támogatója – 2008-ban az „European Banker of the Year”-nek választották – de számtalan demokráciasértő akaratkinyilvánítás motorja is, nemcsak az Európai Unióban, hanem Luxemburgban és más tagállamokban is.
Legendásak a szépszámú demokráciamegvető nyilatkozatai: „Ha a helyzet komolyra fordul, hazudni kell.” (FAZ 2011) Juncker ismételten megerősítette, 22 éves politikai tevékenysége alatt gyakran hazudott. „Én a sötét termek titkos tárgyalásai mellett vagyok.” (FAZ 2011)
De még világosabban nyilatkozik Juncker, amikor azt mondja: „Mi elhatározunk valamit, aztán bevisszük a köztudatba és kivárunk egy ideig mi történik. Ha ezután nincs nagy kiabálás, és nincsenek felkelések, mert legtöbben nem is értik meg, amit elhatároztunk, - akkor tovább megyünk lépésről lépésre, addig, ameddig már nincs visszaút.” (Der Spiegel 52/1999)
Az euróépítész Juncker ebben ideológiailag találkozik az Európai Unió építészével Giuliano Amatóval, aki mint az Európai Konvent alelnöke az Európai Alkotmány kidolgozásában mértékadóan vett részt és az alkotmány megbukása után annak a tartalmát a Lisszaboni Szerződésbe helyezte át. Amato 2000. 7. 12 -én egy a La Stampának adott interjúban – egy pár hónappal a fent idézett Spiegelnek adott Juncker-interjú után - mondta: „Ezért részesítem előnyben a lassú eljárást és a szuverenitás darabonkénti összetörését...” Ő dicséri a középkort mint példaképet, mert „nem voltak nemzetállamok, hanem csak hatalmak territórium nélkül. Credója: „a demokráciának nincsen szüksége szuverénre.” (Megjegyzés: demokráciában a nép, mint a jog forrása és törvényhozó a szuverén.)
A stratégia nyilvánvalóan a polgárok kész tények elé állítása, és akaratuk ellenére az Európai Szuperállam létrehozása, az államok szuverenitásának és a népek önrendelkezési jogának kiiktatásával. Nem a nép a demokrácia alapja, hanem az elitek. Demokrácia helyett plutokrácia a cél.
Junckert a saját országában leváltották. Ennek oka túlnyomórészt nem a róla terjesztett alkoholfüggőség volt, hanem Juncker egy titkosszolgálati és terrormerénylet-botrányban megbotlott, mert a jelenleg is folyamatban lévő bírósági eljárásban kiderült, hogy azt a 20 terrortámadást a 80-as években Luxemburgban a NATO „Stand Behind Szervezet” hamis zászló művelet alapján szervezte. Jean-Claude Juncker beismerte a felderítéssel kapcsolatos hibákat.
Tehát a saját országában nem élvezi többé a lakosság bizalmát. Jean-Claude Juncker tényleg az a személy, aki képes az EU iránti bizalmat és hitet helyreállítani? Vagy Joseph Maria de Maistre gróf idézete „Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel” analóg alkalmazása alapján az Európai Unió már olyan mélyre süllyedt, hogy egy Jean-Claude Junckert érdemel?
Eva Maria Barki
Bécs, 2014. 6.12.
Bécs, 2014. 6.12.
