A német haderő gépesítésével még az 1920-as években elkezdtek foglalkozni, amikor a Wehrmacht elődje, a Reichswehr több technológiát is kipróbált. A teszteknek az lett az eredménye, hogy kerekes járművek nem kedvező terepviszonyok esetén ezt a feladatot nem tudják ellátni (ennek ellenére a britek és az amerikaiak a világháború folyamán sok kerekes vontatót alkalmaztak, ami ugyan biztosított nekik mobilitást, de a terepjáró képességük rosszabb volt). A másik technológia a lánctalpas vontatás volt (a nyugatiakkal ellentétben ezt inkább a szovjetek preferálták), ami viszont akkor még nem volt elég fejlett.

Ezért a németek a féllánctalpas vontatók mellett döntöttek, amelyek előnyei a következők voltak: Egyfelől a terepjáró képessége sokkal jobb volt, mint egy kerekes járműnek, másfelől mivel a jármű kormányzására a jármű elején kialakított kerekeket is lehetett használni, egyszerűbb volt kormányozni, mint egy lánctalpas járművet, és nem volt is annyira drága, mint egy teljesen lánctalpas jármű. A német vontatók emellett alapvetően megbízhatóak voltak.

Hátránya között volt, hogy viszonylag komplex technológia volt, de a világháború folyamán a hatékonyabb gyártás érdekében egyszerűsítették.

A féllánctalpasok egyik fő előnye az volt, hogy könnyebb volt vezetni, mint egy teljesen lánctalpas járművet, mivel aki tudott autót vezetni, az vezethetett egy féllánctalpast is. Ezzel szemben egy teljesen lánctalpas jármű vezetéséhez hosszabb kiképzés és bonyolultabb rendszer kellett.

Ebből a járműkategóriából a Harmadik Birodalom gyártotta a legtöbbet, több mint 71 ezret. Viszont ehhez az is hozzá tartozik, hogy a világháború idején más országok inkább kerekes (britek) vagy teljesen lánctalpas (szovjetek) vontatókra koncentráltak.

Ez a 71 ezer vontató elméletileg elég lett volna arra, hogy a Wehrmacht tüzérsége gépvontatású legyen. Viszont a gyakorlatban egy pillanatban ennek a mennyiségnek csak a töredékével rendelkeztek, mivel ennek a mennyiségnek a többségét a világháború alatt gyártották le, és közben voltak veszteségeik. A Wehrmacht tüzérségének a leginkább gépesített ága a páncéltörő tüzérség volt, amely gépvontatású volt, mivel a harckocsik elhárításához ez szükséges volt. Ezzel ellentétben a tábori tüzérség nagyrészt lóvontatású maradt.

Ezek a járművek annyira hasznosak voltak, hogy a zsákmányolt példányokat az ellenséges országok is hadrendben tartották. A szovjetek az Urálban létrehoztak egy külön gyárat, hogy életben tartsák a németektől zsákmányolt járműveket, mivel használhatónak találták azokat a lövegeik vontatására.

A németek mellett jelentősebb számban féllánctalpasokat az amerikai és a francia haderő alkalmazott, bár azok technikailag jelentősen különböztek, és nem gyártottak belőlük annyit, mint a németek.

Alább a Wehrmacht néhány sikeresebb vontatótípusát mutatjuk be.

Ezt a járművet a harmincas évek közepén fejlesztették ki. Terepjáró képessége kiváló volt minden időjárási körülmény esetén. Többféle feladatra is alkalmazták. Alapvetően kisebb méretű lövegek vontatására használták, és a kiváló megbízhatósága miatt ezt a jármű szolgált alapul az Sdkfz 250-es lövészpáncélos kialakítására.

Ez volt az egyik legjobban sikerült és leginkább használható vontató. Alapvetően légvédelmi lövegek és nehéztarackok vontatására használták. A löveg vontatása mellett további 12 főt, vagyis kb. egy nehézlöveg kezelőszemélyzetét is szállíthatta. Ez a jármű a briteket annyira lenyűgözte, hogy megpróbálták pontosan lemásolni, de az a program csak prototípusokig jutott.

Ez volt a legnagyobb teljesítményű német vontató. Tömege 18 tonna volt, és képes volt egy közepes harckocsit elvontatni a műhelybe. Emellett nehézlövegek vontatására is használták. Speciális változatait harckocsik javítására használt darukkal is ellátták.

A Wehrmacht ugyan a fél-lánctalpas vontatókra fokuszált, de voltak kerekes vontatói is. Ebből a kategóriából a legnagyobb számban gyártott jármű a Krupp Protze volt, amelyet elsősorban könnyű lövegek vontatására használták. Alapvetően jó terepjáró képességű, sikeres típus volt, több mint 7 ezret gyártottak belőle.

Ezt a járművet a keleti fronton jellemző sár miatt fejlesztették ki. A Protzéhoz hasonlóan ez is eltért a tipikus német féllánctalpasoktól, de a másik irányban, vagyis teljesen lánctalpas volt. Nagyon nagy mennyiségben gyártották (25 ezer példány). Előnye a terepjáró képessége volt, hátránya, hogy lassú volt, ami miatt csak a lassan mozgó gyaloghadosztályokkal tudott lépést tartani.

Egy kisebb kitérő maradt jelen írás végére, de érdemes megemlíteni itt a Bergepanther is. A háború nagy részében a Wehrmacht fő műszaki mentőjárművei a már említett Sdkfz 9 járművek voltak. Viszont amikor szolgálatba álltak a Tigris és a Párduc harckocsik, akkor új műszaki mentőjárművet kellett tervezni azokhoz. Ehhez a Párduc harckocsi alvázát használták fel, amelyről eltávolították a lövegtornyot, és nyitott felépítménnyel helyettesítették. A jármű kapott egy csörlőt, amivel beragadt járműveket lehetett kihúzni a problémás helyzetből. Az így kapott járművet a világháború legjobb műszaki mentőjárművének tartják.

Kuruc.info - Olvasónktól

J Williamson: Halbkettenfahrzeuge: German Half-track Vehichles 1939-1945