„Az első járőrnél az emberben van egy erős félelem, egy idő után azonban rájön, hogy az egész kiszámíthatatlan” – mondja Kelemen József, aki 2010-ben szolgált Afganisztánban. Hogyan értékeli a tálib hatalomátvételt, aki maga is látta terepen az iszlamista fegyvereseket? Volt-e esélye a demokrácia-exportnak és a terrorista csoportok felszámolásának? - A Mandiner interjúja.
Kelemen József 2010 februárja és augusztusa között a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoport (MH PRT) összekötő csoportparancsnoka volt az afganisztáni Pul-e Homriban, Baglan tartomány három járásában infrastrukturális projektek ellenőrzése és járőrözés volt a feladata. 2011 óta civil, nincs már hivatásos állományban, évek óta külföldön él.
 Kelemen József, az MH PRT összekötő csoportparancsnoka 2010-ben Baglan tartományban (forrás: Topidoc) |
- Mit mondanak az afgán ismerősei, milyen a biztonsági helyzet most Afganisztánban?
- Néhány volt afgán tolmácsunkkal tartom a kapcsolatot. Amikor jöttek az első képsorok augusztus 15-én, 16-án arról, hogy Kabul is elesett, akkor megkérdeztem az egyiküket, hogy minden rendben van-e. Neki már 2017-ben sikerült elhagynia az országot, de még sok családtagja Afganisztánban van. Sötét jövőképük van, pánikhangulat van. Nagyon remélem, hogy nem lesz bántódásuk amiatt, hogy segítettek nekünk.
- Mi lett az egykori magyar bázissal Pul-e Homriban?
- 2013-ban a bázist átadtuk a helyi afgán biztonsági erőknek. Csak a helyi tolmácsoktól hallott és a sajtóban olvasott információkból tudom én is, mi lett a bázissal: a tálibok azt is elfoglalták. Hogy mennyire hordták szét, azt nem tudom. Ez szokott ugyanis történni: a bázisokat elhagyók távozása után a helyiek széthordják a mozdítható dolgokat.
 Német CH-53-as típusú csapatszállító helikopterek repülnek Pul-e-Homriban a Camp Pannonia magyar bázis fölött 2009. május 23-án (fotó: Topidoc, MTI) |
- Mi lehetett az oka, hogy a kiképzett és felszerelt afgán kormánycsapatok napok alatt összeomlottak a tálib erők nyomása alatt?
- Engem is meglepett, hogy egy kiképzett, 180 ezer fős hadsereg néhány nap alatt eltűnik. Szerintem már előzőleg demoralizáló lehetett számukra, hogy 2020-ban Donald Trumpék elkezdték a tálibokkal a tárgyalásokat, ebből már tudni lehetett, hogy az amerikai erők el fogják hagyni Afganisztán területét. A tálibok is már egy éve elkezdték a propaganda-hadjáratot: a szövetségesek nemsokára elhagyják az országot, tegyétek le a fegyvert, és akkor senkinek sem lesz bántódása. Ennek is van egy lélektani hatása. Afganisztánban az emberek nem államban, állami hadseregben gondolkodnak, hanem családban, törzsben, népcsoportban – nemzetségben –, majd abban a földrajzi területben, ahol laknak. Az állam iránti lojalitásnak nincs jelentése ott, a hazafiság nem az államra vonatkozik, hanem a saját törzsük védelmére. Így egy afgán számára nem értelmezhető jól az, hogy a felkelők megtámadtak minket, és mi szemben állunk velük afgán hadseregként.
- Ön összekötő csoportparancsnokként megismerte Baglan tartományban a törzsi vezetőket, tárgyalnia kellett velük konkrét projektekről. A táliboknak milyen respektje volt közöttük?
- Azon a területen, ahol én dolgoztam, járőröztem, többféle afgán csoport volt jelen, a tálibok, a Hizb-i-Iszlami csoport és mások, ráadásul drogtermelés is zajlott, a marihuána és az ópium alapanyagát termelték, és ebből kifolyólag helyi hadurak is tevékenykedtek ott. Nehéz volt megmondani, hogy közülük ki az, aki harcol ellenünk, és ki az, aki nem jelent veszélyt.
Amikor tárgyaltam helyi vezetőkkel, akkor legtöbbször azt mondták, hogy semmi baj nincsen – az volt az érdekük, hogy a saját területük biztonságos legyen, hogy továbbra is folytatódjanak a projektjeink, és segítséget kapjanak. Mi ebben úgy tudtunk segíteni, hogy humanitárius segélyt vittünk, hozzájárultunk az infrastruktúra javításához, iskolák, klinikák építésében vettünk részt, generátorokat telepítettünk. Fontos megérteni, hogy a városokban, a tartományi központokban élő emberek érezték jobban a szövetségesek katonai és pénzügyi jelenlétének a hasznait, a nagyobb településeken sok fejlesztés történt, jobb volt az infrastruktúra, hozzá lehetett jutni a hírekhez – ez a városi réteg látta, hogy máshogy is lehet élni. A vidéki lakosság viszont kevésbé – éppen ezért próbáltunk eljutni a falvakba, és különböző projekteket elindítani, de őket kevésbé lehetett elérni.
A tálibok azonban ott élnek, és élvezik a vidéki lakosság egy részének a támogatását.
Vidéken, a törzsi társadalomban nagy érték a rend, és a tálibok fegyverrel, igazságszolgáltatással rendet tudnak tenni. Az afgán jogrendszer az egyik legkorruptabb a világon, akinek nincs pénze, az az igazságszolgáltatás előtt pórul járhat – éppen ezért még azok az emberek is, akik nem rajonganak értük, a rend megteremtése miatt el tudják fogadni a tálibokat.
- Milyen volt a helyiek viszonya a külföldi katonákhoz? Sok katonai visszaemlékezés szól arról, hogy megtűrték a szövetségeseket, mert tudták, hogy néhány év múlva úgyis elmennek innen.
- Van egy ilyen afgán mondás: „nektek karóráitok vannak, nekünk időnk van”. És ez valóban igaz. Pul-e Homriban volt egy békés együttélés a katonák és a helyi lakosok között. A bázis környékén sok gyerek élt, ott játszottak az utcán. A helyiekkel nem voltak nagyobb atrocitások. 2009-2010-ben történtek viszont Amerikában a Korán-égetések, ez ugyanakkor elég nagy indulatokat váltott ki a helyiek körében, voltak kisebb demonstrációk. Általánosságban azonban jó volt a kapcsolat, mi segíteni voltunk ott.
Amikor kiszálltunk a járműveinkből, beszélgettek velünk, rendesek voltak velünk, elmondták, mire lenne szükségük. Persze, volt egy jellemző tendencia: a járási vezetők a saját területükön mindig ott szerették volna a projekteket, ahol a saját törzsük élt; volt olyan vezető is, aki kifejezetten saját magának kérte a fejlesztést – ezt természetesen nem teljesítettük. Ugyanakkor amikor egy páncélozott konvojjal átvonultunk egy településen, az vélhetően negatív érzéseket is kiválthatott.
 Járőrözésből visszaérkező magyar katonák a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoport (MH PRT) bázisán 2012. december 4-én Pul-e Homriban |
- A magyar PRT-ben is voltak azért halálos áldozatok, érték támadások is. Milyen atrocitások érték az alakulatukat az ön szolgálati ideje alatt?
- Az általunk biztosított terület 2009-ig egy viszonylag békés térség volt, Baglan tartományban nem voltak nagyobb atrocitások. 2010 elején azonban fokozódott az amerikai és az afgán jelenlét az északi régiókban, a déli hadműveletek megindulása miatt egyre több tálib erő húzódott vissza észak felé, a mi területeink közelébe.
2010 márciusától kezdődtek a gyakoribb rálövések, a kisebb támadások, egy afgán zászlóalj az OMLT (Magyar Honvédség Műveleti Tanácsadó és Összekötő Csoport) mentorálása alatt is akkor kezdett egy hadműveletet a környéken, és onnantól megszaporodtak a fegyveres összecsapások. A mi váltásunknak sűrű fél éve volt.
- A hazautazásuk tragédiába torkollt – a napokban lesz 11 éve ennek –: a repülőtérre tartó konvojt RPG-támadás érte, a tálib akcióban két katonatársa, Pappné Ábrahám Judit és Kolozsvári György életét vesztette.
- Igen. Több fázisban mentünk haza, én egy nappal előtte mentem a reptérre, ugyanazon az úton, mint ők.
- Ez azt jelenti, hogy ha önt is abba a konvojba osztják be, akkor másként alakulhatott volna a sorsa. Ez sokszor megfordult a fejében azóta?
- Valamennyire igen, de inkább fájdalommal és dühvel, hogy ez így megtörténhetett. Hogy nem voltunk ott, és nem tudtunk segíteni. A harcokban azonban az ember pszichésen alkalmazkodik a körülményekhez. Az egy komoly pszichés terhelés, amikor életedben először kimész konvojban egy járőrre. Mi jár a fejedben akkor, és mi, amikor már a 15. járőrre mész.
- Mi a különbség? Mi változik egy katona fejében a harci tereptapasztalatok során?
- Az első járőrnél az emberben van egy erős félelem, ilyenkor az ember elmond egy imát is. Egy idő után azonban rájön, hogy lesz, ami lesz, az egész kiszámíthatatlan, ha van Isten, megvéd. A konvoj indulásánál, a motor beindításánál ez gyorsan végigfut a katona fejében, de utána ez megszűnik, a menetidő alatt csak a feladat végrehajtása van.
Onnantól az ember nem gondolkodik azon, hogy mi történhet.
- Amerikai katonai visszaemlékezések sokaságában áll az a tapasztalat, hogy már az afganisztáni missziójuk legelején érezték, hogy a harcokat meg lehet nyerni technikai fölénnyel, de a háborút nem, ezt az országot nem lehet megváltoztatni. Ön érzett ilyent?
- Ha visszaemlékszem, én 2010-ben ott arra gondoltam, hogy a cél az, hogy a helyzetből a legtöbbet kihozzuk. Minél több segítséget eljuttatni a településekre, jobbá tenni a helyi emberek életét, és valamilyen szinten megnyerni a lakosságot a mi ügyünknek. Ez pedig az volt, hogy Afganisztánban valamikor majd lesz egy demokratikus rendszer, ehhez pedig minél több afgánnal el kellene fogadtatni ezeket a demokratikus eszméket.
- Sok elemző magyarázza: az afgán kultúrától, tradícióktól távol áll a nyugati típusú demokrácia, ezért Amerika politikai célja, Afganisztán politikai rendszerének átalakítása eleve kudarcra volt ítélve. Saját tapasztalatai ezt igazolják, vagy nem?
- Ezt igazolják, az afgánok többsége erre nem volt fogékony. Afganisztán egy 500 évvel ezelőtti világ, egy teljesen más értékrendszerrel. Nem volt esélye a változtatásnak, már csak azért sem, mert a szövetségesek támogatásával hatalomra kerülő afgán vezetők sem mutattak jó példát. Korrupció volt, vásárolt tisztségek, nem érdekelte őket az ország jóléte.
Szerintem a szövetségesek 2014-ben belátták, hogy nem működik – akkor hagyták abba a harci manővereket, már csak támogató katonai szerepet láttak el.
- A fő amerikai stratégiai cél az volt, hogy Afganisztánból soha ne szervezhessenek Amerika ellen újabb terrortámadást. A tálibok erre ígéretet tettek. Hogyan látja: a tálibok vezette országban újra gyökeret verhetnek a különböző dzsihadista szervezetek?
- Az eredeti terv az volt, hogy bemennek, és felszámolják az al-Kaidát. Utána azonban ott maradtak, hogy megelőzzék az újabb terrorista csoportok szerveződését, illetve azt, hogy onnan újra támadni tudjanak nyugati országokat. Viszont ehhez nem volt egy 10-20 éves cselekvési terv, és nem volt exit stratégia sem. Van egy amerikai-tálib egyezség, amely szerint a tálibok nem fogják engedni, hogy terrorista csoportok szerveződjenek Afganisztánban – majd meglátjuk, hogy betartják-e az ígéretüket. Annyiban optimista lennék, hogy a tálibok az elmúlt 20 év során sokat változtak; meg lehet nézni, hogyan kezelik a médiát, érzékelhető egyfajta demokratizálódás a soraikban, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy egy legitim államot szeretnének létrehozni – ehhez pedig szükséges, hogy betartsák az ígéreteiket.
- Amit Joe Biden szeptemberben lezár, az egy 20 évig tartó, volumenében és áldozataiban is elképesztően nagy katonai megamisszió volt. A jelenlegi események láttán volt értelme? A megnyeretlen háború ellenére is vannak tartós eredményei?
- Ezen én is sokat gondolkodtam. Volt-e értelme a sok áldozatnak, több bajtársunk elvesztésének? Szerintem volt értelme: sok afgán embernek segítettünk, jobbá tettük az életüket, az egészségügy, az oktatás, az infrastruktúra területén jelentős fejlesztések történtek, növeltük a helyiek életszínvonalát. Mindenki, aki ott szolgált, kihozta magából a maximumot. Amit viszont nem sikerült elérni, az a nyugati mentalitás megértetése velük, illetve a helyi korrupció megszüntetése.
***
Afganisztánban szolgáló zsoldos: itt átállsz, elmenekülsz vagy belehalsz
Tegnap este Magyarország katonai szövetségesei kimenekítették Kabulból azt a huszonhat magyart, akik a holland követség védelmét látták el, ám Afganisztánban rekedtek, végül tegnap este Üzbegisztánban landoltak, jelenleg pedig Frankfurtban vannak. A hollandoknak dolgozó magyar stáb népesebb volt, ám néhány munkatárs, felismerve a közelgő bajt, hetekkel ezelőtt végleg leszerelt. Az Index utolérte azt a férfit, aki egy év szolgálat után nemrég tért haza Magyarországra.
Alább olvasható a beszélgetés a neve elhallgatását kérő alannyal, aki privát biztonsági szolgálatot látott el szerződéses formában. Több klasszikus konfliktuszónában dolgozott, legutóbb Afganisztánban. Itt egy évet töltött, aminek minden percét élvezte, ezért nem zárja ki azt sem, hogy visszamegy oda, ha a körülmények engedik.
 Amerikai tengerészgyalogosok őrzik a kabuli repteret 2021. augusztus 15-én (fotó: US Marines / Reuters) |
- Meséljen először arról, hogy milyen lépcsőkön keresztül vezetett az út Afganisztánba.
- Sok évnyi sportolás után adott volt, hogy rendőr vagy katona legyek, aztán fegyveres testületnél kötöttem ki és a közeg teljesen beszippantott: a fegyverek, a katonák, a fegyelmezettség, az, hogy világosan megmondják, mit csinálj. Katonának és rendőrnek lenni, azt gondolom, a világ legkönnyebb dolga, megmondják a feladatot, amit bizonyos kereteken belül végre kell hajtanod. Én így érzem jól magam, úgyhogy ez lett a természetes közegem.
- Mi jött a fegyveres testület után?
- Az afgán külszolgálatot megelőzően egy követségen dolgoztam, ahol a felsővezetés kíséretét láttam el és annak biztonságát szavatoltam. Afganisztánban PMC voltam (Private Military Contractor). Katonai magánvállalaton keresztül jutottam ide. Ezek a cégek olyan szolgáltatásokat nyújtanak, mint a kiképzés, a hírszerzés egyes feladatai, a logisztika és/vagy a konfliktuszónán belüli biztonság garantálása. Amikor jött a lehetőség, hogy Afganisztánban dolgozzak, egy év fizetés nélküli szabadságra mentem és elvállaltam a kiküldetést.
- Segítsen megérteni, miért vágyik valaki Afganisztába?
- Abban a közegben, ahol én dolgozom Afganisztánban szolgálni a külszolgálatok csúcsa, én pedig karrierista beállítottságú vagyok. Nem az adrenalin motivált, hanem a saját határaim átlépése. Mindent ugyanis, amit ebben a konfliktuszónában megtanulhatsz a szakmáról, a legtöbb, mi kapható.
- Volt hasonló terepen korábban?
- Igen, öt évig.
- Amikor kiderült, hogy Afganisztánban fog szolgálni egy évet és a holland követséget védi majd, mi volt az első gondolata?
- Eufóriát éreztem, de szorongást is, hogy hogyan mondom el a feleségemnek. A következő emlékem a landolás és, hogy jöttek értünk páncélos autóval. Akkor éreztem úgy, hogy megérkeztem.
- Mit tudott az országról?
- Voltak kint barátaim, tehát nem volt teljesen ismeretlen. Afganisztán 1900 méter magasan fekszik, a természet kopár, az európai szemnek szokatlan, az összkép középkori hangulatú, egy európai nem érzi ott jól magát.
A lakosok a HACCP szabályokról sosem hallottak, félbevágott állatokkal szembesülsz mindenhol, melyeken legyek mászkálnak, az országban nincs csatorna, ha esik az eső, mindent beborít a porral vegyített sár.
Tudtam, hogy ott nincs olyan, hogy szabadidőnkben kimegyünk a városba és sétálgatunk, kerékpározgatunk. Ott a közlekedési minimum a teljes felfegyverkezés, a golyóálló mellény és a páncélos autó. Nem tudod ugyanis, hogy ki a tálib, ki van veled, ki az ellenség, mert mindenki teljesen egyforma.
 Burkát viselő afgán nő mellett halad el az Északi Szövetség harckocsija Jabal os Saraj tartományban 2001. november 4-én (fotó: Yannis Behrakis / Reuters) |
- Mi volt az első eligazítás legfontosabb mondata?
- Az, hogy kalkulálj azzal, hogy az afgán, ha fegyvert látsz a kezében visszafordul, és utánad lő.
Nem tudhatod ugyanis, hogy mikor érzi azt, hogy Allah nevében lelő, vagy magával együtt felrobbant. A túlnyomó részük nem azért lesz öngyilkos merénylő, mert annyira hisz ebben az egészben, hanem azért, mert teljesen kilátástalan az élete, kevés a fizetése, és van egy ígérete a hetvenkét szűzről, akik a mennyországban várják, ha hősi halált hal.
Nem mellesleg, ha véghezviszi a merényletet, ellátják a családját. Van, akinek nincs más választása. Öngyilkos merénylőt akció közben láttam szétszakadni, de ezzel együtt kell élni, ezek ott a mindennapok.
- A tálibok hatalomátvétele felett érzett örömüket egy vidámparkban dodzsemezéssel és körhintázással ünnepelték. Erre muszáj magyarázatot adnia.
- Nézze, mit vár olyasvalakiktől, akik 20 éve a hegyekben, barlangokban élnek, döglött állatokat esznek, teljes illegalitásban élnek, majd lejönnek a városokba? Megnyílt előttük a világ, amiért harcoltak, az az övék lett, a németek, a britek, az amerikaiak mind eltűntek. Oda mennek, ahova akarnak, kipróbálnak mindent, amit azelőtt sosem. Azt gondolom, ők nem fognak tudni mit kezdeni ezzel a fene nagy szabadsággal, hiszen nekik eddig mindig megmondták, mit tegyenek. Ebből a közeljövőben komoly bajok lesznek, hiszen ez a beláthatatlan szabadság óriási pszichés teherként nehezedik majd rájuk.
 Tálib fegyveresek Kabulban (fotó: Stringer / Reuters) |
- Mi lesz a nőkkel?
- Innentől Allah mondja meg, mi történik az országban, és ő azt mondja, nem tanulhatnak, csak 8 éves korukig, hogy elolvashassák, mi van a tejesdobozon, mert az jól jön a főzéshez. De 8-9 évesen nekik már a szülésre kell felkészülniük, ami 10-11 évesen meg is történik. A férfiak sem sokkal tanultabbak. Egy 6-8 éve kint szolgáló ismerősöm megmutatta nekik mobilon a Prodigy Firestarter című számát és szaladgáltak körbe a telefonnal, hogy az ördög létezik. Az oktatás tehát marginális kérdés, az ország fő terménye a mák, a világ herointermelésének 80 százalékát az itt termett növény fedezi. A férfiak főleg katonák, akik a tartományi rendszereken belül működő hadurak szolgálatában állnak. Van olyan hadúr, akinek többszázezer katonája van, köztük van olyan, akinek az alapkísérete egy utcára lépés alkalmával 600 zsoldos. A helyi lakosoknak kötelező a szolgálat, nincs ellenkezés, mert különben megölik a családját. A hadurak a máknak köszönhetően dollármilliárdok felett rendelkeznek, mégis igénytelenül, puritánul élnek. A pénz javát fegyverkezésre, zsoldra, a nála szolgáló családok eltartására megy el.
- Van, amit máig nem ért a kintléte alatt?
- Sokat gondolkodtam azon, miért éri meg Hollandiának egy ilyen országban méregdrágán képviseletet működtetnie. Csak egy példa, páncélos autót napi 500 dollárért lehet bérelni kint egy élelmes helyi vállalkozótól, ebből csak a követség 11 darabot bérelt naponta és ez csupán egyetlen költségtétel.
- Mit csinált a követségen?
- Objektumot védtem, de személyvédelmi feladatokat is elláttam, ezért főleg autóból ugyan, de láthattam a mindennapi életet. Ismerek persze olyanokat is, akik 5-6 évet szolgáltak kint úgy, hogy egy lépést nem tettek a követségen túl. Másfél hektárra be voltak zárva, dolgoztak, aludtak, edzettek és ennyi, nem lehettek betegek, fáradtak, mert ezek a szolgálatba nem férnek bele.
- Menyit lehet ezzel keresni?
- Párezer dollárt havonta.
- Mikor jött rá, hogy kezd forró lenni a lába alatt a talaj?
- Amikor Trump belengette, hogy itt a vége, tehát tavaly év vége felé. Kintlétem alatt láttam megfeleződni az amerikaiak számát, ami baljós jel volt. Amikor áprilisban leültünk tárgyalni a hollandokkal, mi lesz, ha beüt a krach, mi az evakuációs terv, a menekülési útvonal, az derült ki, hogy ők beülnek a kocsikba, felülnek a repülőre és hazamennek, de a magyarok nincsenek benne a menekítési tervben, ezért is voltak a kint reked magyar kollégáim egészen tegnapig kint. Mondhatjuk azt, hogy rendesek voltak, mert adtak négy autót, oldjátok meg, de abban se egy GPS, se egy térkép, se semmi nem volt. Én jártam a repülőtérre, ment volna fejből is az útvonal, de, aki objektumot védett, fogalma sem lehetett arról, merre induljon, ott nincs olyan, hogy letekered az ablakot és megkérdezel valakit a célbajutás mikéntjéről. Amikor ez világos lett, páran összebeszéltünk, ha ez a helyzet, hogy hagynak minket meghalni, nincs értelme maradni, így három hét után hazajöttem, ennek pár hete.
- Akik maradtak, miért döntöttek úgy?
- Talán a pénzért, illetve akik lehúznak ilyen helyen 6-8 évet, a privát életben nem találják a helyüket. Ez minden baj okozója. A mindennapi élet és a mindennapi problémák nem nekik, nem nekünk való.
- Mit csinál a jövőben?
- Ősztől nyugalmasabb terepen teljesítek szolgálatot tripla pénzért, de ehhez kellett egy év Afganisztánban, hogy innen majd háromszor annyit vihessek haza, Afganisztánt tehát felfoghatjuk befektetésnek is.
- A kint rekedtekkel az utolsó pillanatig tartotta a kapcsolatot. Mit mondanak ők, hogy látták a hatalomátvételt?
- Valahogy így: Á, ti vagytok a tálibok? Tessék, itt a fegyverem, öt éve képeznek ki az amerikaiak, de átállok.
- Sokan átállnak a lakosságból?
- Mindenki. Három sorsot kell látni: aki átáll, aki elmenekül és, aki ebbe belehal.
- Mit tudott a kollégái lelkiállapotáról a kritikus időszakban?
- Szombattól kedd estig nagyon rázós volt a helyzet. Az elején nem érezték, mert hitegették őket a hollandok, hogy menjenek szállodába, majd odaküldenek értük valakiket, de nem lehetett elérni senkit. Kedden már azt mondták: „kihátráltak mögülünk, itt halunk meg”. Jelenleg Frankfurtban várják a hazaérkezésüket.
 Evakuálás a kabuli reptéren (fotó: UK MOD Crown copyright 2021) |
- A menekültek bele tudnak simulni a demokráciába?
- Nem. Képzelje el, hogy egy idegen kultúrában, ahol az embereknek eddig mindig megmondták, mit tehetnek, egyszer csak rájuk nehezedik a szabadság. Ezzel nem tudnak mit kezdeni. Egyetértek azzal, hogy ne engedjük be őket az országba, mert amíg nem látja valaki, hogy élnek ők, addig elképzelni sem tudja.
- Mi az a három dolog, amit pozitívumként élt meg a kiküldetése alatt?
- Jól mutat az önéletrajzomban az itt töltött év, szerettem a kinti képzéseket és magát a tapasztalást. A szakma csúcsát megjártam, végigdolgoztam a szerződésem, nem adtam fel, kitöltöttem a szolgálati időm, igaz, nem hosszabbítottam.
- A tálibok megüzent puhulásáról mi a véleménye?
- Az, hogy kutyából nem lesz szalonna.
- Ön szerint mi az egész hatalomátvétel üzenete a világnak?
- Számomra az, hogy a tálibok fejletlen technikával, ütött-kopott Kalasnyikovokkal elüldözték az országból a világ legfejlettebb hadseregét, az amerikaiakat. Ez elgondolkodtató.
- Mi az álomterepe jelenleg szolgálat szempontjából?
- Líbia, Szíria, de nem kizárt, ha a követségek visszamennek Afganisztánba, ez esetben lehet, hogy visszamegyek, mert személyzetre mindig szükség van.
