Pedig érdemes feleleveníteni a Hamász történetének néhány olyan elemét, amiről a „hivatalos narratíva” mélységesen hallgat. A Harakat al-Muqavamah al-Iszlamijjah, vagyis az Iszlám Felszabadítási Mozgalom a megszállt Ciszjordániában és a Gázai övezetben a 70-es, 80-as évek folyamán létrejött iszlám segélyszervezetek hálózatából alakult ki. Nem alaptalan a feltételezés, hogy Izrael titokban segédkezett a Hamász hivatalosan 1987-ben történt megalakulásánál: a zsidó államnak ugyanis csakis haszna származhatott abból, ha az akkoriban a Palesztin Felszabadítási Szervezet fő erejét alkotó Fatah mozgalomnak egy erős riválisa támad. Persze minden bizonnyal „nem ilyen lovat akartak”. 1987-ben, az első palesztin intifáda idején a Hamász fegyveresei ugyanis már támadásokat intéztek izraeli célpontok ellen. 1993-ban pedig megtörtént az első öngyilkos merénylet, melyet a Hamász hajtott végre. A későbbiekben több hasonló akcióra is sor került, melyek nyomán joggal kezdték el széles körben terrorszervezetnek nevezni az iszlamista csoportosulást. Napjainkban ugyan legkevésbé sem divat a „hallgattassék meg a másik fél is” elvét hangoztatni, de mégis most mi tegyük meg. A Hamász az öngyilkos merényletekkel kapcsolatban ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy az izraeli civilek megszállónak tekinthetők egy állig felfegyverzett államban, akik egy másik nép földjét bitorolják. Erősen vitatható álláspont, főleg, ha például gyermekek, idősek, vagy más fegyvertelen személyek is áldozatul esnek a megszállók elleni támadásoknak.

Alighanem a Hamász mozgalom vezető köreiben is érzékelték az izraeli civilek elleni merényleteket jogosnak hirdető irányvonal tarthatatlanságát. A 2000-ben megkezdődött második palesztin intifáda során ugyan még újabb fegyveres – köztük öngyilkos - akciókat hajtott végre az iszlamista szervezet. 2004-ben azonban fordulat következett be. (Amiről mélységesen hallgatnak a rövid pórázon tartott nyugati politikusok és a hasonlóképpen kézivezérelt média.) Ez év januárjában ugyanis a Hamász 10 évre szóló fegyverszünetet ajánlott a zsidó államnak azzal a feltétellel, hogy Izrael kivonul a megszállt palesztin területekről, melyeken azután létrejönne a független palesztin állam. Ahmed Jaszin sejk, a Hamász legelső (12 éves kora óta tolókocsiban élő) vezetője ugyanebben az évben világossá tette: elfogadhatónak tartják a palesztin állam létrehozását Ciszjordániában és a Gázai övezetben – vagyis a történelmi Palesztina 22%-án! (Holott a szintén igazságtalan 1947-es ENSZ felosztási terv a terület 42%-t juttatta volna a lakosság kétharmadát kitevő palesztinoknak.) Mi volt Izrael válasza a Hamász óvatos békeajánlatára? 2004. március 22-én egy célzott rakétacsapás során életét vesztette Ahmed Jaszin sejk. Még egy hónap sem telt el, a zsidó állam fegyveresei meggyilkolták utódát, Abdel-Aziz al-Rantiszit. 2004 szeptemberében pedig autóba rejtett pokolgép végzett egy másik Hamász-vezetővel, Izz-El-Din Seik Kalillal Damaszkuszban.

Az új Hamász-vezér, a rövid ideig a palesztin egységkormány vezetői tisztét betöltő Iszmail Hanije kijelentette: "Nincs semmiféle ellenérzésünk a zsidókkal szemben. Nem akarjuk őket a tengerbe szorítani. Mi a saját földjeinket szeretnénk visszaszerezni." (Azt viszont nem részletezte, mely területeket tekint a palesztin nép "saját földjeinek".) Egy másik Hamász-vezető, Kaled Mesal pedig úgy nyilatkozott, hogy "a zsidók 13 évszázadon át békésen élhettek a muszlimok földjén... ők is, a keresztényekkel együtt, a könyv népei... ellentéteink nem vallásos természetűek, hanem politikaiak. Semmi bajunk azokkal a zsidókkal, akik nem támadtak meg minket. Azokkal a zsidókkal állunk szemben, akik erővel elvették földjeinket, tönkretették, elnyomják és üldözik népünket."

Megalapozott egyáltalán a radikális palesztin szervezeteket illető vád, mely szerint ők Izrael népét a tengerbe kívánják szorítani? Nos, a Hamász mozgalom 1988-as alapító nyilatkozata szerint a szervezet tagjai "félik az Istent, és felemelik a dzsihád zászlaját az elnyomók elleni harcban". A dokumentum kinyilvánítja, hogy a palesztin nép földjének egyetlen darabjáról sem mondhat le soha (innen ered a „tengerbe szorítás” vádja), s elítél mindenfajta tárgyalásos megoldást, mert békés úton nem lehet kiűzni a megszállókat a palesztinok földjéről. Ugyanakkor az alapító nyilatkozat állást foglal az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, és a hagyományos "iszlám tolerancia" nevében kívánatosnak és lehetségesnek nevezi a három nagy vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám békés együttélését. A nyilatkozat hangoztatja az ifjúság muszlim szellemű nevelésének fontosságát is, melyben az iskolák mellett a nőknek is kiemelt szerepet szánnak. Számos utalás történik a szövegben a Cion bölcseinek jegyzőkönyveire, s ennek alapján a "cionista világuralmi törekvésekre" is.

A fentieket végiggondolva kijelenthetjük: a Hamász alapító nyilatkozatának egyes elemei nem állnak összhangban egymással. („A palesztin nép földjének egyetlen darabjáról sem mondhat le soha”, „elítélnek mindenfajta tárgyalásos megoldást”, hangoztatják, ezzel szemben viszont ugyanakkor „kívánatosnak és lehetségesnek nyilvánítják a három nagy vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám békés együttélését”). Továbbá a 2004-ben a Hamász vezetői részéről elhangzott békítő szándékú, mérsékelt nyilatkozatok, Ahmed Jaszin sejk békeajánlata (ami viszont csak 10 esztendőre szólt volna) is ellentétben áll az iszlamista szervezet alapdokumentumában foglalt némely határozottabb állásfoglalással. Mindezt tekintetbe véve természetesen felmerül a kérdés: csodálkozhatunk-e azon, hogy Izrael nem tartja hitelesnek a Hamász békeajánlatait, és fontolóra sem hajlandó venni azokat?

A 2006. januári választáson a Hamász győzelmet aratott, melyet részben a megszállás alatt álló palesztinok érdekében tett lankadatlan erőfeszítéseinek (nem a terrorcselekményeknek), valamint széles körű szociális tevékenységének is köszönhet. (Az iszlamista szervezet iskolákat, árvaházakat, mecseteket, kórházakat, ingyenkonyhákat és sportegyesületeket is működtet.) Miután az iszlamista kormány hatalmát a Gázai övezetben a 2007-ben kirobbant(ott) polgárháború révén sem tudták megdönteni, Izrael teljes blokád alá vette a területet. A két szemben álló fél, a Hamász és a Fatah végül megegyezett ugyan egy egységkormány felállításában, mely azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Így történt azután, hogy Ciszjordánia a „mérsékelt” Fatah, míg a Gázai övezet a „radikális”, iszlamista Hamász irányítása alá került.

A blokád következményeképpen óriási mértékben megnőtt az övezetben a munkanélküliek száma, az élet minden területén súlyos gondok jelentkeztek. Izrael négy alkalommal – 2008-ban, 2012-ben, 2014-ben, 2021-ben – intézett nagyszabású légi támadásokat az övezet ellen, a Hamász rakétatámadásaira hivatkozva. (A palesztinok házi készítésű Kasszám-rakétái azonban nem bizonyultak túlságosan hatékonyaknak.) A bombázásoknak sok ezer halálos áldozata volt, köztük nagy számban gyerekek, továbbá lakóépületek, iskolák, üzletek sokasága vált romhalmazzá.

Amit a nyugati média és a politikai osztály tagjainak elhallgatásai, ferdítései közepette szükséges világosan megérteni: ez a borzalmas és véres konfliktus nem a „terrorista Hamász izraeli civilek ellen elkövetett agressziójával kezdődött 2023. október 7-én”. Hanem sajnos jóval előbb. 1948-ban, vagy inkább 1917-ben, vagy még korábban. A Nakba, 750 ezer palesztin elüldözése a szülőföldjéről 1948-ban, az illegális izraeli telepek terjeszkedése Ciszjordániában, a palesztinok életterének rohamos csökkenése, a Gázai övezet 2007 óta tartó blokádja, az Al Aksza Mecsetben történt provokációk, az izraeli börtönökben jelenleg raboskodó 5300 palesztin (akik közül 40 nő és 170 gyermek is van), az 1967 óta a zsidó állam valamely büntetés-végrehajtási intézményében fogva tartott több mint egymillió (!) palesztin, a szigorú katonai kormányzás, a folyamatos razziák - legalábbis az iszlám világban elfogadott vélemények szerint - mind-mind a mostani véres konfliktus előzményeinek, okainak tekinthetők.

A hivatalos nyugati-izraeli „narratíva” éles különbséget tesz „terroristák” és a „békés, demokratikus államok” között. Most eltekintve attól, hogy a „békés, demokratikus államok” a terrorellenes harcra hivatkozva is megdöbbentő cselekményeket követtek el az elmúlt évtizedekben (háborúk kirobbantása, független államok megtámadása, belső elégedetlenség, forradalmak szítása stb.), kijelenthetjük az alábbi igazságot is: a megszállók, az elnyomók és az alávetett, meghódított nép között nem tehetünk egyenlőségjelet. A hódítók elleni harc minden elüldözött, megnyomorított nép joga. Persze nem minden eszközzel, mert ártatlanok, gyermekek, civilek meggyilkolása semmiféle nemes célkitűzéssel nem indokolható. De ez a megállapítás az izraeliekre éppen úgy vonatkozik, mint a palesztinokra!

A legsúlyosabb felelősség az egy évszázada húzódó véres konfliktusért azonban elsősorban a közel-keleti térségben óriási befolyással rendelkező Egyesült Államokat terheli. Kizárólag az USA lett volna képes akaratát rákényszeríteni a szemben álló felekre, és elfogadtatni velük az egyedül életképesnek tűnő megoldást: ami pedig nem más, mint Ciszjordániában és a Gázai övezetben egy palesztin állam létrehozása Izrael mellett. Melynek megvalósulása súlyos engedményeket követelne mindkét fél részéről: Izraelnek ugyanis fel kellene számolnia a nemzetközi jog szempontjából illegális ciszjordániai telepeket, míg a palesztinoknak le kellene mondaniuk az 1947/48 óta elüldözött palesztinok leszármazottainak hazatérési jogáról. A „kétállami megoldás” megvalósítása helyett a cionista lobbi irányítása alatt álló amerikai külpolitika az úgynevezett Ábrahám-egyezmények révén kísérelte meg zsarolással, fenyegetésekkel, ígéretekkel eltántorítani az egyes arab államokat a palesztin ügy támogatásától. Ami egy végzetes tévút, hiszen a palesztinok teljes magára hagyása kiszolgáltatná őket Izrael állam kénye-kedvének. A Hamász Izrael elleni támadásának egyik oka éppen az volt, hogy megakadályozzák az arab államok teljes elidegenítését a palesztinok függetlenségi harcától. (Ami ugyanakkor nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az izraeli-amerikai titkosszolgálatok előzetesen rendelkeztek információkkal a Hamász terveivel kapcsolatban, de – mint Pearl Harbor vagy 9/11 esetében – „hagyták megtörténni” a „casus bellinek” alkalmasnak gondolt terrorcselekményeket.)

(Kuruc.info)