Mi a magyarázata annak, hogy miközben a székelyek egy kis csoportja Bukovinából Magyarországra igyekezett, ugyanakkor jelentős székely tömegek kifelé özönlöttek a Regátba? Az alábbiakban erre a kérdésre próbálok választ adni. Mielőtt azonban rátérnék a székely migrációk elemzésére, röviden áttekintem az előzményeket is.¹

Amikor 1774-ben Abdul Hamid szultán kénytelen volt átengedni Mária Teréziának Bukovinát, annak területe még igen gyéren lakott volt. A merkantilista elvet követő osztrák kormányzat ezért rögvest hozzálátott a frissen szerzett tartomány benépesítéséhez. A magyar telepesek behívását báró Splényi Gábor, a tartomány első kormányzója kezdeményezte: ő “csalogatta” ki Moldvából Bukovinába az első néhány száz székelyt, és így 1775–76-ban a Szucsáva-folyó mentén felépült az első két magyar falu: Istensegíts (Ţibeni) és Fogadjisten (Iacobeşti). A telepítést — majd’ egy évtizedes szünet után — gróf Hadik András folytatta. Ennek eredményeképpen 1785-ben megépül Hadikfalva (Dorneşti), Szucsáva (Suceava) várostól délebbre Józseffalva (Vornicenii), majd a később jöttek felépítették Andrásfalvát (Măneuţi). Utóbbi faluba háromszéki reformátusok is érkeztek, az összes többi település színkatolikus volt.

Ami a bukovinai magyarok származását illeti, legnagyobb részben az 1764-es Siculicidium (székelyöldöklés) után Moldvába kimenekült székelyek (gyergyóiak, csíkiak, háromszékiek) voltak, azonban elvétve akadtak közöttük még dunántúli és alföldi menekültek is. A nevek tanúsága szerint később beolvadtak közéjük románok, lengyelek és németek. Ez a vegyes eredetű lakosság az elkövetkező száz évben egységes néppé forrt össze, kialakult a bukovinai székely/magyar népcsoport. Amikor a magyarországi közvélemény a XIX. század második felében “fölfedezi” a bukovinai székelyeket, már egy egységes identitás- és csoporttudattal rendelkező népességről — külön “kis magyar családról” — beszélhetünk, amelyet a korabeli magyarországi (és a bukovinai román!) sajtó tévesen “csángónak” nevezett.

A magyar néptömbtől távol, idegen népesség közt élő székelyek megmaradását több tényező is elősegítette. Az egyik az, hogy — a csángókkal ellentétben — kezdettől fogva voltak magyar nyelven miséző papjaik. A magyar nyelv egyházi használata mellett az is jelentős tényezőnek számít, hogy rendelkeztek elemi iskolákkal, ahol a magyar nyelvű írás-olvasást elsajátíthatták a gyermekek. Az 1919-ig fennálló magyar tannyelvű állami elemi iskoláknak is köszönhetően a székelyek magyarságtudata igen erős volt. Az is erősítette a magyarságtudatukat, hogy nem voltak mesterségesen elszigetelve Magyarországtól, mint a moldvai csángók. Nem választotta el őket államhatár — hiszen a ők is az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárai voltak –, szabadon tarthatták a kapcsolatot magyar testvéreikkel. Ez attól kezdve vált intenzívebbé, hogy közülük sokan Magyarországra telepedtek.

A bukovinai székelyek nagy szaporaságának köszönhetően (1842 és 1880 közt 5276-ról 9887-re nőtt lélekszámuk) a XIX. század második felében már földszűkével küszködtek, és kezdtek elszegényedni. Ennek az lett a következménye, hogy évente mintegy 20–30 család költözött le Moldvába, akik aztán beolvadtak a többségi románságba. A bukovinai székelyek számát nemcsak a korai szórványos kitelepedés, hanem a kolera is apasztotta. Az utolsó nagy járvány híre felrázta a magyarországi közvéleményt, ekkor vált ismertté szélesebb körben, hogy az osztrák koronatartományban van egy magyar etnikai sziget. Az 1866-os felbuzdulás után azonban ismét megfeledkeztek a bukovinai székelyekről, csakhogy az istensegítsi származású László Mihály különböző budapesti napilapokban, folyóiratokban megjelent cikkeivel hívta fel a figyelmet földijei problémájára. Az 1883-as, a magyar hatóságok által szervezett al-dunai telepítés egyik kezdeményezője (Thomka Károly andrásfalvi lelkipásztor mellett) ugyancsak ő volt — bár 1877-ben még azt javasolta, hogy a székelyeket egy tömbben, “Pusztaszer tágas földjén” kellene letelepíteni. A Tisza-kormány kezdeményezésének akkora lett a visszhangja, hogy az Al-Duna menti, Pancsova környéki kincstári földekre néhány hónap leforgása alatt mintegy 4000 székely költözött le Bukovinából, ahol Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza lett az új hazájuk. Az al-dunai telepítésről azonban hamarosan kiderült, hogy igen elhibázott ötlet, ugyanis a rendelkezésre álló szántóföld kevés és rossz minőségű, ráadásul a dunai árvíz is sokszor elpusztította a termést. (Petrás Incze János klézsei plébános 1883. augusztus 31-i levelében azt közli a Szent László Társulattal, hogy “a románok nagy kárörömmel örömest kürtölik a kiköltözöttek nyomorult állását, sőt, azt beszélik, hogy jövő kikeletkor visszavándorolnak” az otthonaikba.)

A Bukovinából történő kivándorlás tovább folyt, egészen az első világháború kitörése előtti évekig. A földművelésügyi minisztérium telepítési akciójának köszönhetően jött létre a gyoroki (1883); dévai (1888–1892, 1910); vajdahunyadi (1892); vicei, magyarnemegyei (1900) telep — ezek a rossz termőhelyi adottságok miatt pár éven belül megszűntek, a telepesek visszaköltöztek Bukovinába. Későbbiek a marosludasi (1905); sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri (1910) “csángó” (vagyis bukovinai székely) telepek. Emellett Kanadába is történt egy kirajzás, ahol több kolóniát hoztak létre a székelyek.

A nagyarányú kivándorlásnak komoly demográfiai következményei lettek. Míg 1880-ban 9887 székelyt számolnak össze, addig — a nagy népszaporulat ellenére — 1910-ben csak 11 860-at. Oberding József György számításai szerint összesen mintegy 6500–7000-re tehető a Bukovinából 1910-ig Magyarországra költözöttek száma. Valószínűleg nem teljesen alaptalan Sántha Alajos állítása, aki szerint “ha 1883-ban nem bontják meg a bukovinai magyarok sorait, annyira elszaporodtak volna, hogy később a 40 000 lengyellel, és a még nagyobb számú bukovinai némettel számarányban versenyeztek volna.”

A XIX. század végén, XX. század elején végrehajtott állami telepítéseknek — még ha a budapesti kormányokban meg is volt a jó szándék — számos, alapvető hibája volt:

1. Sokszor nem eléggé körültekintően választották ki a helyszínt, a természeti feltételek nem voltak megfelelőek. (Pancsova környéke, Gyorok, Vice, Magyarnemegye, Sztrigyszentgyörgy)
2. Nem vették figyelembe a bukovinaiak nagy népszaporulatát, ezért sok esetben túl kevés földet (2-10 holdat) adtak a telepeseknek, emiatt néhány évvel, évtizeddel később már ugyancsak földhiánnyal küszködtek.
3. Ahelyett, hogy lehetőleg egy tömbben, vagy legalább egymás közelében telepítették volna le, szétszórták a székelyeket, egy-egy helyen igen kis létszámú csoportot hozva létre. Például Vajdahunyadra csak 93 lélek települt, Marosludasra pedig 98.
4. Minden esetben olyan környezetbe telepítették őket, ahol ugyanúgy etnikai szigetet képeztek a többségi nemzetiség tengerében, mint Bukovinában. (A Pancsova környékére érkezők szlovák, német és szerb környezetbe, az Erdély különböző pontjain megtelepedők pedig román többség közé kerültek.)

Miként alakult a Bukovinából kiköltözöttek sorsa? Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy a várakozások, remények nem teljesültek. A gazdasági nehézségek (földszűke, a közeli munkahely hiánya) — amelyek miatt elhagyták Bukovinát –, hamarosan az “új hazában” is jelentkeztek. Ráadásul az impériumváltás ezeket a közösségeket is megrengette, helyenként a telepesek földjeinek egy részét is kisajátították, az erőszakkal asszimiláló központi hatalom nyomását sem kerülhették el. Végeredményben szerintem rosszabbul jártak, mint az ekkor otthon maradottak, mert ők — némi “kitérő” után — legalább 1945-ben végleges hazára leltek az anyaországban…

Amikor a bukovinaiak egy része elindult Magyarország felé, a székelyföldi székelyek közül is sokan elhagyták a szülőföldjüket — csak épp nem nyugatra indultak, hanem délre, a Román Királyságba. Ez a jelenség nem volt új, hiszen évszázadokon át folyt a kivándorlás Moldvába, ahol a középkorból ottmaradt magyarság számát gyarapították. (A korábbi székely migrációt csak részben motiválták gazdasági tényezők, sokszor politikai okok miatt menekültek át a Kárpátokon túlra.) Az 1870–80-as években megindult migrációnak azonban más volt az iránya, és a jellege. Most már nem elsősorban Moldvába, hanem inkább Bukarestbe és a rohamosan iparosodó nagyvárosokba: Plojestbe, Galacba, Konstancára stb. mentek. A kivándorlást kiváltó okokat Kenéz Béla budapesti statisztikus így foglalta össze: “Azok az okok, amelyek a kivándorlási kedvet az újabb időkben állandóan élesztik és ébren tartják, legfőképpen gazdaságiak. A munkára való alkalom hiánya, a közterhek elviselhetetlen volta, az ősi birtokok elforgácsolódása, a rendezetlen birtok- és telekkönyvi viszonyok mellett a gazdálkodás nehézsége, a tagosítás drága és hosszadalmas volta, a magyar termékeket Romániából jóformán kizáró vámháború, hitelszervezetünk tökéletlensége, a nagyobb román városokban a székely cselédek keresett volta, és az itthoni viszonyokhoz képest nagyon magas bére, […] megtoldva az ügynökök és a román gazdatisztek csábítgatásaival és a székelyek mozgékony természetével: nagyjából ez az oka e vándorlási mozgalomnak.”

Hogy 1880–1910 közt mennyi székely költözött át végleg Romániába (illetve az eredetileg csak idénymunkára menők közül hányan maradtak kinn véglegesen), pontosan nem tudni. Elszórt adatok állnak a rendelkezésemre, ám az ezekből kirajzolódó kép is igen megdöbbentő. A századfordulón a bukaresti Rumänischer Lloyd több mint százezerre teszi a tartózkodási engedéllyel Romániában dolgozó magyarok számát — szerintem ennek nagy többsége székely. Ezt sejteti két adat: egyfelől Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyék tényleges népszaporulata 1870–1900 közt 19,30%, 11,4%, illetve 8,68% — míg az országos átlag 23,15% (az erdélyi 14,17%); másfelől az is ismeretes, hogy a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara fennhatósága alá tartozó 4 székely megyében 1899-ben 9422, 1900-ban 9638, 1901-ben pedig 10 322 útlevelet adtak ki. (Vagyis 3 év alatt csaknem 30 ezret!)

Mindez azt támasztja alá, hogy a kérdéses időszakban a Székelyföldről legalább 80 ezer székely vándorolt ki Romániába! (Kenéz Béla adatai szerint csak 1899 és 1903 közt Udvarhely és Csík vármegyékből együttesen 1174-en, Háromszékből 1957-en vándorolnak ki. Megjegyzem, hogy 1930-ban a bukaresti magyarok közül csupán 40% származik Brassó-, Csík-, Udvarhely vagy Háromszék vármegyéből — ám ebben az esetben figyelembe kell venni, hogy az impériumváltás után a magyarok most már Erdély minden részéből özönlenek munkát keresni a Regátba.)

A kivándorlásnak helyenként komoly demográfiai következményei lettek. Álljon itt néhány kiragadott példa: a Kézdi járás 39 908 lakosa 1890 és 1900 közt ténylegesen csak 36 fővel gyarapodott. A másik, leginkább “fertőzött” régió a kászoni medence volt. Kászonaltíz lakossága 1880 és 1890 közt hirtelen 1096-ról 911-re főre, Újfalué 1880 és 1900 közt 1894-ről 1767-re apadt. Voltak olyan székely falvak, ahol a lakosság negyede, harmada már a Regátban élt! (Ez a helyzet többek közt Bélafalván, ahol 1900-ban 700-an laktak, míg a lakosság többi része, 119 székely már Galacon élt; ugyanekkor Kászonjakabfalván 1308-an maradtak, míg a román kikötővárosban már 374 jakabfalvi élt!)

A félreértések elkerülése végett azonban meg kell jegyezzem, hogy a Romániába történő kivándorlás nem csak a magyar többségű vármegyéket érintette, ugyanis ebben az időben igen jelentős volt a Szeben, Nagy-küküllő, Alsó-Fehér, Brassó vármegyékből történő kivándorlás is.

1. Azok a Moldvában élő falusi székelyek, akik még az egységes román állam megalakulása (1859) előtt (pl. a Siculicidium után, vagy a XIX. század első felében) vándoroltak ki, és akik a tárgyalt időszakban román állampolgársággal rendelkeztek. (Ezeket — összemosva a tulajdonképpeni csángókkal, vagyis a középkor óta Moldvában élő magyar népcsoporttal — már ugyancsak csángóknak nevezik.)
2. Azok a székelyek (és magyarok), akik valami miatt (pl. több, mint 10 éve tartózkodtak külföldön) elveszítették az osztrák–magyar állampolgárságukat és hontalanként éltek Romániában. (Barabás Endre az 1902-es tusnádfürdői Székely Kongresszuson több tízezerre teszi számukat!)
3. Akik valami oknál fogva (pl. azért, mert hajlandóak katonáskodni a román hadseregben) megszerezték a román állampolgárságot.
4. Azok az osztrák–magyar állampolgárságú székelyek, akik — legalábbis elméletben — a “kettős monarchia” konzuli védelme alatt állnak, és esetükben remény van rá, hogy több-kevesebb idő után visszatérnek a szülőföldjükre.

Az állampolgárságukat megőrzött székelyek (és magyarok) közössége igen heterogén. Megtalálhatóak köztük mezőgazdasági idénymunkások; cselédek, szakácsok, háziszolgák; ipari munkások; önálló kereskedők, kisiparosok, szakmunkások; kis számban tehetősebb vállalkozók, diplomás szakemberek (mérnökök, orvosok, ügyvédek stb.).

Hegedűs Lóránt úgy látja, hogy a galaci székely/magyar társadalom szerkezete nagyjából megfelel az országos átlagnak: a kikötővárosban élő székelyek és magyarok kb. 65–70%-a napszámos, 20–25%-a cseléd, 5–10%-a kereskedő és iparos. (Az 1930-as években a bukaresti magyarság 50%-a munkás és cseléd, 40%-a iparos és kereskedő és 10% a hivatalnok és az ún. szabad pályán levő — ám ekkorra az 1920 utáni újabb bevándorlásokkal megváltozott a korábbi foglalkoztatási szerkezet.)

Ami a “kitántorgott”, kicsábított székelyek sorsát illeti, a kérdéssel foglalkozó magyarországi irodalom erős színekkel festi le, hogy a közösségéből kiszakadt, idegenben kiszolgáltatott helyzetbe került székelyek miként züllenek, kallódnak el, veszítik el gyökereiket, hogy aztán felszívja őket a románság. “A kivándorló az ősi székely szokásokkal és hagyományos életmóddal ellentétes életfolyamatba sodortatván, hazafiságából, erkölcséből és egészségéből egyaránt veszít. Akaratlanul is magával ragadja az a nemzeti felpezsdülés, amely Romániát pár évtized alatt magasra emelte, és midőn ezt bámulja, megfeledkezik saját hazájáról és román szeretne lenni. Fitogtatják is elegen, hogy ők jó románok…” — mondja László Gyula a tusnádi kongresszuson. (Hegedűs Lóránt brăilai útja során szembesült a gyors asszimilációval: “Fekete Lőrinc még egy szót sem tudott románul, de fia már Nyegru nevet váltott, s magyargyűlöletben tobzódik…”)

Végezetül felvetődik a kérdés: lett volna-e mód, lehetőség a bukovinai székelyek “megmentésére”, meg lehetett volna-e akadályozni — vagy “csupán” csökkenteni — a kivándorlást Romániába? Úgy vélem, igen. Ami a bukovinai székelyek magyarországi telepítését illeti, itt a dualizmus korabeli kormányok súlyos hibákat követtek el. Kizárólag az lebegett a szemük előtt, hogy egy-egy régióban miként lehet emelni a magyarok számarányát. Titokban ugyanis abban reménykedtek, hogy a magyar kolóniák létrehozásával majd előbb-utóbb asszimilálni tudják a környezetükben élő nemzeti kisebbséget. Ezért — mint már említettem –, a székelyeket szétszórták, nem egy tömbben telepítették le, ráadásul ugyanúgy más kisebbségek között élhettek, mint Bukovinában. Csakhogy a kormányhivatalnokoknak az már nem jutott eszébe, hogy a románok, vagy szerbek közé telepített székelyeket gazdaságilag annyira meg kell erősíteni, hogy képesek legyenek a környező, más ajkú népességet magukhoz vonni és esetleg asszimilálni. Mindent összevetve ezzel a félresikerült telepítési politikával több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak!

Áttérve a székelyek regáti kivándorlásának problémájára, a kormányoknak itt is megvolt a lehetőségük a cselekvésre. Csakhogy — utólag legalábbis úgy tűnik — Budapesten nem rendelkeztek semmilyen hosszútávú stratégiával a székelykérdés megoldását illetően! Míg a liberális gazdaságpolitikát folytató kormányok a gazdagabb természeti erőforrásokkal rendelkező, de kisebbségek lakta régiókban (pl. Krassó-Szörény vagy a Felvidék egyes területei) komoly ipartelepítést folytattak a kiegyezést követő fél évszázadban, addig a szerényebb lehetőségekkel rendelkező Székelyföldről “elfelejtkeztek”. Ahelyett, hogy nagyarányú és idejében elkezdett kormányzati fejlesztésekkel emelték volna a régió fejlettségi szintjét (ui. a “székely akció” túl későn kezdődött el, és a bajok alapvető gyökereit nem érintette), hagyták, hogy megélhetés híján tízezrével vándoroljanak a székelyek Romániába. Pedig a gazdaság fejlesztésével, a megélhetés biztosításával, a “népfölösleg” okos, tervszerű telepítésével meg lehetett volna menteni a székelyeket.

A korszak liberális politikusainak azonban nem volt székelypolitikájuk, nem úgy, mint román- vagy szlovákpolitikájuk — de abban nem volt sok köszönet… Az államnemzetben gondolkodó, 1867 után hatalmon lévő budapesti liberális politikai osztály prominens politikusait nem érdekelte a kivándorolt magyarság sorsa, nem foglalkoztatta őket az a probléma, hogy miként lehetne megmenteni őket az asszimilációtól. Ahelyett, hogy a havasalföldi magyar diaszpóra és a moldvai magyarság megmentésén fáradoztak volna, a hazai nemzeti kisebbségek beolvasztásán ügyködtek — meglehetősen kevés sikerrel. Hiába mondotta ki az 1902-es Székely Kongresszus: a magyar nemzet okvetlenül tegyen meg annyit a Romániában élő magyarságért, mint amennyit az akkori nyugat-európai államok megtettek a Román Királyságban élő nemzet-tagjaik érdekében. Akkor a figyelmeztetés pusztába kiáltott szó maradt. Remélem, napjainkban ez nem így lesz…

(Vincze Gábor - Történelem Portál)

1. Vincze Gábor: A XIX. század végi — XX. század eleji székely migrációk vázlatos áttekintése; okok és következmények. II. Székelyföld Konferencia, Csíkszereda, 2001. október 11. Az előadás szerkesztett, rövidített változata.