Vérbeli film – egy filmszimfónia. Műfajilag talán Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniájá-hoz (Die Sinfonie der Grosstadt, 1927) lehetne hasonlítani – ha utóbbi nem lenne eredetileg némafilm.
 A személyzet arcán a kisminkelt magány |
A képsorok és a zene itt szinte teljesen összefonódnak, egy új és hatványozott dimenziót adva az alkotásnak. Egyetlen szó (később néhány kórus-foszlány) hangzik el csupán, az is énekelve: „Koyaanisqatsi”, amely az indián hopi nyelven „egyensúlyából kibillent világ”-ot jelent. Az itthoni forgalmazó a címet ezért fordította „Kizökkent világ”-ra, gondolván a Shakespeare-tudókra.
A rendező huszonnyolc éve olyan történelemfilozófiai gondolatokat vetített a vászonra, melyeket ma már a mindennapok rettegéseiben élhetünk át; s mindezt olyan új technikával, mint a stadicam (kamera-stabilizátor), nagyérzékenységű objektívek, digitális kockaszámláló és -svenkmotor. (A stadicam-et Kubrick az 1980-as The Shining-ban alkalmazta először ragyogóan, gyorsított felhőképeket pedig Huszárik készített először a világon a Capriccio c. rövidfilmjében.)
E melankolikusan költői szorongásainkat a film hatásosan fejezi ki egy-egy New York-i tablóban, egyszerű, hétköznapi dokumentumjelenetekben, mintha ezek a véletlenszerűen lencsevégre kapott, vagy néhány dollárért beállított, öntudatukban korlátozott emberkék már a WTC 9/11-es felrobbantása utáni hangulatban élnének, csupán a por hiányzik az arcukról. Vagy épp a repülőgépek becsapódását várják? A lelkükben már azt várják:
32:00-tól üres négergettók, majd több torony irányított felrobbantása; 36:10: mintha a WTC 7. épület harmonikaszerű összedőlését látnánk; 37:10: A torony épp úgy roskad magába, mint az ikertornyok 2001-ben; 39:26: A felrobbantásra váró, gőgös felhőkarcolók; 41:46: Egy utólag drámainak tűnő alsó beállítás: az első repülőgép becsapódásakor közvetített képhez hasonlít; 42:19: Ez is: mintha most jönnének a gépek. És itt a kényszerből a földön állomásoztatott pilóta: 43:11.
A film utolsó tételében (1:08:00) az arcok végtelen szomorúsága, egy utolsó pillanatfelvétel A Nyugat alkonyá-ról:
Utcán borotválkozó férfi; a nő működőképtelen öngyújtója; rendőrök földről összekapart hajléktalanja; prostituált egy limuzinban; félmeztelen néger az ablakban; fontoskodó, néger strici a fagylaltozóban stb. Majd a végkövetkeztetés: az 1986. január 28-i Challenger-katasztrófa előrevetítése.
1:17:54: Csupán ez maradt a civilizációnkból: egy égből hulló, lángoló rakétahajtómű.
(Amerikai filmesszé, 87 perc. Rendező: Godfrey Reggio, forgatókönyvíró: Ron Fricke, Michael Hoenig, Godfrey Reggio, Alton Walpole; operatőr: Ron Fricke; zene: Philip Glass; vágó: Ron Fricke, Alton Walpole.)
Betyár Istók
Kapcsolódó: Filmiskola 1. Jankovics Marcell: Küzdők (1977)
