Ötvenévesen meghalni? A kommunista-zsidó III/III-asok mindent elkövettek, hogy megdögöljön. Sikerült nekik. Ezt a zseni-manócskát gyilkolták meg lassan, alattomosan, számításból, aki mindenkit szeretett – a zsidókat is, akik a legnagyobb ellenségei voltak –, akik mint tehetségtelen senkiháziak, a legnagyobb féltékenységben nézték-gúnyolták öntörvényű-ösztönös magyarságát, zsenialitását. Most hol vannak? Vihognak.

Ott volt tegnap egyetlen osztálytársa a domonyi sírjánál? Ott volt a fideszzsidó kulturális Szőcs a sírjánál? Nem hiszem. Elkaparni, eltagadni, mint egy kutyát, aki soha nem volt magyarföldön. Gyorsan, gyorsan, nehogy kiderüljön, hogy ismertük – hogy egyáltalán létezett.

Halála előtt Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter leutazott Domonyba. Rejtély. Mit keresett ott? Megtehette volna, hogy ne „gyilkolják” meg. Nem tette. Lehet, hogy nem tehette? Akkor miért volt miniszter? Ő az egyik legnagyobb felelőse a haláláért, mert nem tett semmit. Nem vette a karjaiba, nem simogatta meg (csak ez kellett volna), nem vitte be egy koszos kórházba.

Mi is bűnösök voltunk – ma is, hogy ez a zsidó-söpredék itt ajvékolhat egy színház miatt –, hogy e magányos filmköltő-óriás a porba zuhanhatott.

Utoljára nézzük meg költészetének egy apró részletét: