Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet munkatársa hozzátette: az egyes lélegeztetőgépek típusával való megismerkedés igényelhet pár nap betanulást, de az elv mindenhol ugyanaz.

A lélegeztetőgépek az oxigénhiányos, károsodott tüdejű betegek oxigenizációját segítik. Az intenzív terápiás szakorvosok egyetemi és a szakvizsgához szükséges tanulmányaik alapján ismerkednek meg a lélegeztetés elveivel, a lélegeztetőgépek használatával. Rajtuk kívül az osztályon dolgozó szakápolók is ismerik a gépeket, de azok beállítása, hogy a lehető legkisebb károsodás mellett a lehető legjobban oxigenizálják a betegeket, az intenzív terápiás szakorvos feladata - közölte.

Hangsúlyozta: Magyarország a járvány kitörése előtt is jól állt lélegeztetőgépekből - jobban, mint az olasz Lombardia tartomány - mert sok új beszerzés történt, aminek eredményeként több új, egy-két évnél fiatalabb lélegeztetőgép állt rendelkezésre.

Azt mondta: nem romlott el lélegeztetőgépük, de annyi tartalék van, hogy az sem jelentene gondot. Ezért nem látja szükségesnek, hogy egy műszaki szervizes szakember napi 24 órában jelen legyen a lélegeztetőgépek mellett.

Egyébként ha egy lélegeztetőgép meghibásodik, a műszertechnikus csak az egyszerűbb feladatokat tudja helyben ellátni, a berendezések szervizelése a gyártó és a forgalmazó feladata - jegyezte meg. Madurka Ildikó tájékoztatása szerint az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben jelenleg ugyanúgy működik mellkassebészet, a tüdőbeteg-ellátás, a rehabilitáció, a krónikus lélegeztetett betegek ellátása, "mint békeidőben".

Emellett állítottak be csaknem száz ágyat a koronavírus-pozitív betegek ellátására, az intenzív osztályon pedig főállásban vagy szerződéssel mintegy 15 orvosuk van - tette hozzá. A koronavírus-pozitív intenzív részlegen tizennégy ágy áll rendelkezésre, amelyeken most tizenkét beteget lélegeztetnek, míg a 83 középsúlyos ellátásra szolgáló ágyon pénteken 36 betegük volt - mondta.

Felhívta a figyelmet arra, hogy csak az intenzív kapacitások kezdenek megtelni, de van egy betegellátási utasítás arra is, hogy ha a két kijelölt intézmény - a Dél-Pesti Centrumkórház és a Korányi - intenzív kapacitása megtelik, melyek azok a következő fővárosi kórházak, amelyek "hadra foghatók".

(MTI)

Távlatibb a számokról valahogy nem esik szó az MTI-hírben, mintha tudatosan kerülnék, hogy elég szakember van-e, ha tényleg beüt-e a baj. A nagy kataklizmára készülődést jól hangsúlyozott számokkal éppen a most is teljes hadkészültségben álló kormány adta elő, ha 16 ezer lélegeztetőgépről (300 milliárdért, kis híján az összes stadion került ennyibe...) vagy felszabadított ágyak tízezreiről volt szó, csak a nagy retteg(tet)és közben az orvosok számáról nem szeretnek beszélni és hallani. Ahogy a megsejtetett, bár nem meglepő állapotokról sem.

Egy aneszteziológus a Facebookon névvel vállalva ment szembe a sikerpropagandával, a kormánypárti és ellenzéki számháborúval, és festett a fentebbinél szomorúbb képet a helyzetről.

Szerinte igenis van ok attól tartani, hogy lesznek ellátás nélkül maradók:

Nem csak covidosokat kezelnek most sem, a kevesebb mint kétezer intenzív szakápoló nem túl sok, hiába a sok lélegeztetőgép. Azt is állítja, hogy a létszámhiány megoldása lehetetlen most évek kérdése.

Kedves civil társadalom, kedves politikai elit, kedves kollégák!

Aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosként, valamint a magyar társadalom tagjaként arra kérlek mindannyiótokat, egy világjárvány idején ne a széthúzást, az egymás szidását, a politikai sárdobálást, számháborúzást helyezzük előtérbe, hanem az összefogást, együtt gondolkodást és a megoldáskeresést.

Ami minket, orvosokat és ápolókat illet, mi nem állig felfegyverkezve várjuk a járványt. Leginkább félve várjuk. Aggódva követjük a napi esetszámokat, az egyre több igazolt, és még több gyanús beteget, a betelő COVID osztályokat és intenzív osztályokat. Aggódva dolgozunk a teljes gőzzel működő, úgynevezett elektív egészségügyi ellátásban - hiszen most minimális korlátozás sincsen az egészségügyben, minden műtét, minden vizsgálat, legyen az sürgős vagy teljesen halasztható, életbevágó, kényelmi vagy esztétikai, elvégzésre kerül. Nap nap után szólunk rá betegeinkre, hogy vegyék fel a maszkot, hozzátartozóikra, hogy sajnos nem tudjuk beengedni őket látogatni az intézményeinkbe. Mindennaposak a konfliktusok páciens és orvos, orvos és orvos, orvos és fenntartó, fenntartó és döntéshozók között - érezhetően nagy a feszültség.

Aggódva követjük azt is, hogy döntéshozóink és politikusaink (kormány és ellenzék egyaránt) rétege veszekszik, egymásra licitál, számháborúzik, bezzegel, olykor minket használ fel (és semmi kétség: ezt a levelet is felhasználja majd) saját népszerűségének növelésére ahelyett, hogy most, ebben a kritikus időszakban kivételesen összefognának. A koronavírus nem tesz különbséget ugyanis kormánypárt és ellenzék között, támad bárkit, miközben a politikai elit leginkább egymás ellen van állig felfegyverkezve.

Hogy mi van a kórházakban? Ahogy fent írom: aggodalom és várakozás. A kórházakban jelenleg általában van védőfelszerelés, van lélegeztetőgép, van helyileg nagy óvatossággal kitalált, az elmúlt hat hónapban rutinosra gyakorolt COVID ellátási protokoll, vannak bátor, igényes kollégák, akik követik a nemzetközi szakirodalmat, és van egy növekvő pszichés készültség. Van azonban egy olyan fokú tisztánlátás is, amit minden egyes döntéshozói megnyilvánulásból hiányolunk: mi reálisan látjuk, mire képes a rendszer.

Sajnos az, hogy senki nem marad ellátatlanul, valamint az, hogy “a kórházi kapacitások szinte korlátlanul állnak rendelkezésre”, egyáltalán nem igaz. Tudjuk ugyanis, hogy annak, hogy hány intenzív osztályos beteget tud ellátni a magyar egészségügy, nem a szabad ágyak száma, és már biztos, hogy nem a lélegeztetőgépek száma fog gátat szabni.

Tizenhatezer lélegeztetőgépet szerzett be az ország tavasszal. Nehéz lett volna a bergamoi, spanyol, francia és amerikai katasztrófa láttán azt mondani, nincs szükség azonnali eszközbeszerzésre. Egy olyan országban, ahol egészségügyi minisztérium sincs (és amikor még volt, akkor sem volt jól működő), a járványügy csökevényes, az egészségügyi tanácsadók pedig a háttérben porosodtak hosszú évtizedeken keresztül, lehetetlen egy világégés közepén egy egészségügyi nagybeszerzést rövid idő alatt tökéletesen levezényelni. Talán nagyobb hiba lett volna nem beszerezni a gépeket, mint túllőni a célon. Azt hiszem, kár ezen évődni: épp annyira felesleges ezen a számon háborogni, mint dicsekedni vele. Mostanra már nem a lélegeztetőgépek száma a limitáló tényező.

Arról ugyanis, ami nekünk, intenzíveseknek egyértelmű, a társadalomnak meg talán kevésbé, nem sokat hallani az átpolitizált kommunikációban: a lélegeztetőgép és a szabad ágy még önmagában nem gyógyítja a COVID-ot. Esélye egy lélegeztetésre szoruló betegnek csak akkor lehet a túlélésre, ha a nap 24 órájában áll mellette megfelelő intenzív osztályos szakszemélyzet: aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, valamint intenzív terápiás szakápoló. És még ekkor is szerények a gyógyulási esélyek.

Az, hogy orvosból nincs sok, közismert tény. Azonban ami az igazán szűk keresztmetszet, és ami a leggyengébb láncszem az egész COVID ellátásban, az az intenzíves szakápolók száma. Az ápolói lét egy igen speciális területéről beszélünk, olyanról, amit évekig tanultak ők, és tanulmányaik után sokáig gyakoroltak. Tudnak lélegeztetett beteget ellátni, lélegeztetőgépet alapszinten állítani, életfontosságú gyógyszereket adagoló pumpát villámgyorsan cserélni, katéterezni, artériát szúrni, centrális vénás kanült kezelni, szívmonitort felrakni, bonyolult kábeleket megfelelő sorrendben szélsebesen felhelyezni a betegre. Látják, ha romlik egy beteg, látják, ha baj van, ugranak és cselekednek.

Nagyon különleges csapat ők.

Volt róla szó bármelyik sajtónak szánt döntéshozói kommünikében, Facebook posztban és videóban, hogy hányan vannak? Érdemes utánajárni: kevesebb, mint kétezren.

Azaz, míg van tizenhatezer lélegeztetőgépünk és tízezer üres kórházi ágyunk, speciálisan képzett szakápolóból kevesebb, mint kétezer van. Egy kétezer fős csapatból kell tehát a nap 24 órájára (2-3 műszakra), a hét 7 napjára kiállítani azt a szakszemélyzetet, aki ellátja az intenzív osztályos betegeket. Mivel egy intenzíves ápoló a szakma szabályai szerint egy műszakban legfeljebb kettő lélegeztetett, instabil beteget tud egyszerre megfelelelő szakmai gondossággal ellátni (ez az alacsonynak tűnő szám egy fontos minőségi mutatója minden intenzív osztálynak), már talán könnyen érthető, hogy hiába a tizenhatezer gép vagy a tízezer szabad ágy, ha nincs, aki ott legyen a betegek mellett.
E levél írásakor ennek az elhivatott gárdának a jelentős része az intenzív osztályokon dolgozik, COVID-ossal és nem COVID-ossal egyaránt: hiszen most is van agyvérzettünk, súlyos szívelégtelenünk, vérgmérgezettünk, autóbalesetesünk, égettünk, súlyos műtét után lábadozónk. Intenzív osztályaink a COVID nélkül is rengeteg beteget látnak el nap nap után, ennek a szűk kis csapatnak a jelentős része épp dolgozik.
Ez a réteg, miközben a politikai elit egymással viaskodik, ténylegesen állig felfegyverkezve, a tűrőképessége határán dolgozik. Ez a réteg ugyanúgy elkaphatja a COVID-ot, mint bárki más, és ha megbetegszik, tudja, hogy még kevesebben lesznek azok, akik ellátják a betegeket. Ez a réteg, miközben az emberek azon vitatkoznak, van-e járvány, kell-e félni, fontos-e maszkot hordani, ezekben a percekben is veszi fel az eleve nagy páciensszám mellé a COVID-osokat. Nem, nem csak az öregeket. Az elmúlt hetekben fiatal, alapbetegség nélküli betegek is kerültek COVID-dal gépre.

Ez a réteg aggódik, amikor a tisztelt olvasó koncertre, focimeccsre, futóversenyre, tömegredezvényre, buliba megy. Ez a réteg aggódik, amikor a saját gyerekét iskolába adja be. Ez a réteg aggódik, amikor a média nem a lényegről beszél, hanem lélegeztetőgépek számán lovagol. Ez a réteg megint azt érzi, senki nem figyel rájuk, pedig ők viszik a hátukon az össztársadalmi felelősséget.

Fontos, hogy értsük tehát: nem az ágyak, és már nem is a lélegeztetőgépek száma szab gátat a súlyos betegek gyógyításának, hanem valami, ami a világ minden pénzéért sem szerezhető be azonnal: a megfelelő szakszemélyzet alacsony száma. Hogy mit tudunk ezzel kezdeni? Növelni ezt most nem tudjuk, évek kellenének hozzá. Elkezdhet viszont a politika a lényegről beszélni. Elkezdhetünk őszintén egymással kommunikálni. Elkezdhetünk összefogni a széthúzás helyett, maszkot viselni a kötekedés helyett, elkezdhetünk nemet mondani a sportrendezvényekre akkor is, ha a törvény valamiért nem hajlandó korlátozni őket, elkezdhetünk figyelni egymásra, az időseinkre és az egészségügyben dolgozóinkra.

Elkezdhetünk végre társadalomként működni, és egy cél mentén egységgé kovácsolódni.

Kérek tehát minden kormánypárti és ellenzéki politikust, és kérek minden magyar embert, foglalkozzunk ezekben a nehéz időkben azzal, ami igazán számít.

Tisztelettel:
dr. Máté-Horváth Nóra
aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos