2020. február 18., kedd, Bernadett napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
17:32 Csokifütyizés helyett rendőrt hívott egy budapesti nő, így fogtak el egy körözött nigériai bűnözőt16:46 A kubai orvoslás jelensége - a gazdagság és egészségipar eddig ismert összefüggéseinek cáfolata16:25 Fogolycserét hajtott végre Irán és Németország15:52 Remek fickó az egyik mentős támadója: beleegyezett, hogy megússza felfüggesztettel15:31 Újra a Kúriára kerül a volt barátnőjét lúggal leöntő orvos ügye15:16 Felmentették a szentesi jegyző elleni kézigránátos merénylettel vádolt férfit14:45 TASZ: szégyenteljes, hogy a HírTV mert normális hangnemben tudósítani a kitörés-megemlékezésről, de azért még nem kellene bojkottálni14:14 Bíróság előtt a nádudvari "csínytevő lányok"13:57 Partiumi-bánsági könyvbemutató körúton Gaudi a Nemzeti jogvédelem című kötetével13:42 Egy vuhani kórház igazgatója belehalt a koronavírusba13:28 Hűtött migránsok a bolgár-román határon - nem okozott nekik gondot a hatezer eurós menetjegy12:52 Zsidók hatalmi harca: Soros nyílt levélben követeli Zuckerberg kirúgását12:43 A foci lett Kolumbia legnagyobb heroinkereskedőjének a veszte12:27 Piramisjáték miatt emeltek vádat egy férfi ellen Budapesten12:08 London több kérdésben sem hajlandó kompromisszumokra az uniós egyeztetéseken
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika :: :: Hozzászólások

Mondjunk nemet a siránkozás szellemére!

Reklám

Gyakran hallani különféle sztereotípiákról, melyek egy adott népcsoportra vagy nemzetre döntően jellemzők, bár e szó, sztereotípia, kétségtelenül hordoz magán egyfajta negatív élt. Általában a kevésbé jó, de legalábbis kívülállók számára furcsa, nehezen megmagyarázható szokásokat szokták illetni a jelzővel.
Jelen soraim nem másokról szólnak ezúttal, hanem saját magunkról. Rólunk, magyarokról. Letagadhatatlan tény: úgy tűnik, hazánkban „nemzeti sport” a panaszkodás. A „semmi sem jó”, az „úgysem lesz belőle semmi”, „velünk mindig kitoltak”, „elfogy a nemzet, mind meghalunk”.
Mielőtt bármire is rátérnék, azt azért szögezzük le, szó nincs arról, ne lenne okunk akár ma, akár teljes történelmünket áttekintve, hogy különböző események kapcsán igenis gyászoljunk, hogy kimondjuk, a sors valóban nem volt kegyes hozzánk, de az csak az egyik véglet volna, ha azzal áltatnánk magunkat, hogy minden szép és jó, csodásan süt a Nap, az élet szép, ne zavarjanak meg minket olyan „apróságokkal”, mint nemzeti sorskérdések. Mert a másik véglet viszont az abszolút jellegű, mély és brutális búskomorság, ahol is mindig sötét felettünk az ég. Ennek – számomra – legdurvább manifesztációja a „népek Krisztusa” kifejezés. Lehet, hogy sokak nem értenek egyet velem, de ez legfeljebb érzelmi alapon érthető, a valóságban azért nem állíthatjuk, hogy a mi sérelmeink, fájdalmaink lennének a világ összes szenvedésének alfája és omegája. Nem ismerős ez a szemlélet valahonnan?
Nyilván a saját bánatunk a legfontosabb számunkra, és ez így is van rendjén. A valós helyzetértékelés szempontjából azonban az igazság és a követendő út itt is, mint olyan sokszor, az arany középút.
Megmondom őszintén, azon túl, hogy nem vagyok naiv álmodozó, nagyon is realisztikusan szemlélem történelmünket, éppen ezért azzal is tisztában vagyok, mi a történelem általános rendező elve, hogy siránkozással és önsajnáltatással még senki nem alkotott nagyot, ezért rendkívül destruktívnak és rombolónak tartom, ha olyan nézettel találkozom, mely úgy állít be minket, mint sanyarú sorsú, örök vesztes népet. Bizonyos helyeken nagyon is kívánatosnak tartanák, ha így tekintenénk magunkra, nem gondolnám, hogy meg kell adnunk nekik ezt az örömöt.
Az, hogy számszerűleg mennyit jelentenek a különböző népek, nem önmagában mindent eldöntő tény. A fő határvonal az életet igenlő, ha úgy tetszik, szabadságra született népek és azok között van, kikre ezek nem igazak.
És ugyan ki merné azt mondani, hogy nem velünk született a szabadság és a nagyság iránti szomjúság, ha visszaemlékezünk a pozsonyi csatára, Mátyás hódító hadjárataira, Fekete seregére, a nándorfehérvári diadalra, majd Budavár felszabadítására, 1848-as és 1956-os szabadságharcainkra, és nem elfelejtkezve a világháborúkban tanúsított hősies kiállásokra, ki mondhatná, hogy mi arra vagyunk rendelve, hogy elpusztuljunk? Határtalan büszkeséget kell éreznünk ettől a felsorolástól!
Mint ahogy természetesen párhuzamba állítható a fentiekkel megannyi gyászos kimenetelű történés is, a szóban forgó történelmi események egy része sem végződött győzelemmel, de vajon hány nép lépett fel eleddig az emberiség történelmének színpadán? Szinte megszámlálhatatlanul sok, némelyeknek már csak az emlékét őrizhetjük, többekről pedig nem is tudunk. Mi pedig még mindig itt vagyunk. Voltunk, vagyunk, leszünk.
Semmi okunk arra, hogy örök vesztes népként nézzünk magunkra, ahogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István mondta egykor: egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalók.
Zoom
Biztos vagyok benne, ezzel a kijelentéssel mindenki egyet is ért, azonosul vele, fordítsuk hát le „aprópénzre”, mentalitásunkból gyomláljuk ki az örök siránkozás szellemét, mert az nem egyezik Széchenyi gondolatiságával!
Elcsépelt közhely, hogy azokkal a dolgokkal érdemes foglalkoznunk, amire hatásunk van, amin tudunk változtatni. A történelmet megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt formálni azonban igen. Az, hogy a jelenkori generáció hogyan örökölte meg ezt az országot, egy adottság, melyet visszamenőleg szintén nem tudunk mássá alakítani. A saját gondolkodásmódunkra viszont csak mi tudunk hatni, mert az önsajnáltatást és a siránkozás szellemének köpenyét is elsősorban mi vettünk magunkra, ennélfogva kizárólag mi tudjuk levetni.
Végezetül pedig egy személyes élményt ismertetek. Pár évvel ezelőtt online formában beszélgettem az egyik német hazafias szervezet valamely tagjával, pár szót váltottunk csupán, mesélte, hogy járt Magyarországon, nagyon tetszik neki, szépnek találja, s a beszélgetés egy pontján szóba hozta, nemrégiben készíttette el legújabb tetoválását, mely történetesen egy magyar témájú grafika volt (és nem két világháború közötti szimbólum, mielőtt bárki azt gondolná, egyfajta akkori, eszmei rokonság miatt, hanem egy sokkal korábbi korokra visszanyúló, magyar lovas harcost ábrázol).
Bevallom, kissé furcsán hatott rám, vajon mi késztethette erre, annyi más, a saját népének történelméből vett nagy és dicső eseményt örökíthetett volna meg ilyen formában, de ő például 1956-os szabadságfelkelésünk okán olyan mértékű tiszteletet érez a magyar nemzet iránt, hogy úgy gondolta, ilyen formában juttattja kifejezésre.
Mi ebből a tanulság? Jelentéktelen, kis népként csak mi tekintünk magunkra, a világ számos pontján nem így vélekednek rólunk. Nem lehet, hogy ebben az esetben nekik van igazuk?
Lantos János – Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready