Én nem is tudom talán, hogy kell szeretni a hazát. Emlékezve gyerekkori nyarak szitakötőire? Lehullott lomb léptek kavarta zajára? Hópelyhekre, halottak arcára, hajnali, ködülte, sóhajtó temetőkre? Lapozva régi kötetek sárga lapjai közt, porrá lett költő zokogását hallva, kit megtagadott a hazájába költöző idegen?
Vérző ujjakkal kutatni a széttépett kaláris elgurult gyöngyei, hagyományaink után?
Állni hónapokon, éveken át egy tér betonján, sírni, üvölteni a kíntól, mert veszni látszik? Árpád-sávos lobogóval menni a szélverte utcán, könnygázgránátok füstjében, ülni a Gyorskocsi utca fogdájában cipőfűzővel a kézben?
Igen. Így. És mindenféle más módon. Elviselni barátok eltűnését, részvétlen szavát. Haladni az igazság felé vezető úton, pedig remeg a gyomor és görcsbe szorul a szív. Ledobni a kéretlen kelengyét, a halotti lepedőt, amelyet azok dobtak ránk, akik nem ismernek mást, mint az anyag hasznát. Akik alattomban hálót fontak a gyanútlan áldozatnak, a tiszta szívű nemzetnek, Magyarországnak. Ez a haza bűnössé kiáltatott. Teste szilánkokban, szelleme a pénz sivatagi lehelletétől barázdált rög.
Van egy nemzedék, az enyém, akiktől elorozták a tudást, akik kisdobosok, úttörők KISZ-tagok voltunk, akik elől eltakarták az ünnep valódi fényét, akik kezéből kiütötték a gyémántot, és üveggolyót loptak a helyébe. Akiknek nem engedték, hogy a meséiben felismerje a Teremtőhöz vezető utat. Akik tekintetét erővel az anyagra irányították, akiknek megtiltották, hogy a fejét felemelje. Nekünk a csillagos égen csak gázgömböket, rideg bolygókat volt szabad látnunk. Nekünk csak fizikai jelenségeket volt szabad ismernünk. Mi csak héliumról, hidrogénről, szabadesésről tudhattunk.
Minket megtagadtak, mert elhallgatták előlünk, amit tudni jogunk volt: egy nemzet attól nemzet, hogy közös lelke van. Egyik lélek szövete nem szakítható el a másikétól seb nélkül. Azt, hogy feladatra születtünk.
A magyar nép nem dobott atombombát senki városára, nem hajtotta buldózerét gyermekek testére, kislányai nem írtak bántó üdvözletet gyújtóbombák oldalára. A magyar ember védte azokat, akik kirángatni igyekeznek alóla a földet. A magyar nép védtelen, mert csak azokat ismerte föl ellenségeinek, akik megmutatták igazi arcukat, s végtelen jóhiszeműségében nem akarja látni, hogy a mosolygó másik is hóhéra.
Nem látja, hogy a halálos játszmát együtt játssza az egész társaság a feje fölött. Még hisz, mert görcsösen hinni akar. Nem akar háborúságot, vérontást. Tűr.
De meddig lehet tűrni? Érdemes televíziózás közben halni meg?
Akik tudnak, adják át tudásuk! Akik mernek, álljanak föl egymás védelmében! Akik eddig csöndben ültek, ölükbe ejtett kézzel, keljenek föl!
Szikkadt lelkünkre Nagyboldogasszony könnyei hullanak. Aki egyetlen palántát eltaposni enged, bűnössé lesz. Gyermekeit tagadja meg, mert nem védi meg attól, hogy a mohóság rabszíjára vessék. Az értelmes életet engedi veszni.
Szikkadt lelkünkre Nagyboldogasszony könnyei hullanak. Aki egyetlen palántát eltaposni enged, bűnössé lesz. Gyermekeit tagadja meg, mert nem védi meg attól, hogy a mohóság rabszíjára vessék. Az értelmes életet engedi veszni.
Alázata gyalázattá válik.
És nem lesznek csöndes temetők, lábunk alatt nem zizzen avar, arcunkra nem süt a nap, kicsi gyerekünk nem kapkod hópelyhek után, mert nem lesz gyermek, nem lesz semmi, csak végtelen, halálos némaság.
Halott, kelj fel, és járj! Ez az üzenet. Járj elöl! Ismerd föl felelősségedet. Segíts szóval, tettel, ami erősséged, azzal. Állj oda a társad mellé, mert nem másik az, te magad vagy ő is! Szeresd annyira, mint tenmagadat! Oldd le magadról a félelem kötéseit, hogy szabad lehess!
Akkor újra lesznek tanítók, akik szavát fénylő szemű unokák hallgatják, akiknek karácsonyát az igazi szeretet teszi széppé, akik minden reggelnek örülnek, mert érdemes fölkelni az ágyból.
A kovász nem veszett el. Van mivel megsütni a kenyeret.
Úgy szerethetjük a hazát, hogy talán nem is tudunk róla, mert természetesebb az, mint a vízen megcsillanó fény, vagy a sólyom rikoltása a magas égben.
Kucsera Zsuzsa
(Kuruc.info)
Korábban írtuk: Jézusom, hát mit művelünk?