Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
22:38 Lehet ennél betegebb? Szexuálisan bántalmazott gyermekeket segítő egyesület alapító tagja védi Kaletát22:20 Az olasz belügyminiszter szerint ősszel "robbanhat" is a társadalmi feszültség21:46 Külföldi szervezeteket és médiumokat vádoltak meg Moszkvában az alkotmányról szóló szavazás manipulálásával21:13 Kokainista hölgyemény autókázását vették videóra20:54 Mégis marad az emlékkő a braunaui Hitler-ház előtt20:34 90 km/h helyett 223 km/h20:22 Folytatódhat a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtése19:55 A WHO független bizottságot hoz létre a járvány kezelésének kivizsgálására19:38 Amerikai legfelsőbb bíróság: a demokraták nem, de a manhattani ügyész betekinthet Trump üzleti ügyeibe18:57 Strassburg nem csak a bűnözők, hanem a magukat más neműnek képzelők szorongását is nagyon a szívén viseli18:44 Leültetik végre azokat a cigányokat, akik felfüggesztett börtönbüntetésük ideje alatt támadtak rendőrre18:21 Holtan találtak rá Szöul eltűnt polgármesterére18:05 Tizenegy embert tartóztattak le a Mozaik utcai vesztegetési ügyben17:48 Bulgáriában bezárják az éjszakai szórakozóhelyeket, nem engednek nézőket sporteseményekre17:14 Nem jött be a "rágalom": Ungváry ugyanúgy visszataszítónak tartja a becsület napján megemlékező hazafiakat, mint a fideszes bértollnokok
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika :: :: Hozzászólások

Jézusom, hát mit művelünk?

Reklám

Igen, én vagyok az, aki zagyvaságokat hordok össze, a libbant „alteros-befüvezett-k.rvaokosnakakaroktűnnibölcsész”, akitől időnként kitelik egy-egy „kalap szar”. A javaslatom: kattintsanak máshova, egészségüket megóvandó.
Volna ugyanis egy újabb kérdésem: mit művelünk?
Négy évig álltam a Kossuth téren. Rimánkodtam másoknak is, gyere velem, magadért, értünk.
Levelet is írtam neki, íme:
Kedves M.!
Legutóbb, amikor beszélgettünk, épp a kertedet tisztogattad a tél hordalékától. Beszélgetésünk akkor félbeszakadt. Folytatnám most, lehet, hogy neked nem fontos már. Nekem igen.
Te tudod, hogy Sztálinvárosban születtem. A tényt tudod, de azt nem, mit jelentett ez igazából. Újszülöttként egy szellemi Patyomkin-faluba érkeztem. Két szoba összkomfortos süketségbe. A gyermek ősbizalmával néztem a felnőttekre.
Becsaptak. Azt mondták, a népem menekülő horda, másokat zaklató, majd csúfosan eltángált csürhe, szótolvaj, bugris, utolsó csatlós. Fölcseperedtem anélkül, hogy az igazságnak csak egy morzsáját elém vetették volna. Mindent elhittem.
Jutott azért kegyelmi állapot kenyérsütő nagyanyáim házában, a kemencesutban, a patakparton, ám a hamuban sült pogácsát, a tudást már nem rakták a tarisznyámba.
Isten tenyeréről aztán lesöpört a serdülőkor vihara. Szellemi zombiként bolyongtam egy érthetetlen világban, ahol úgy volt szabad minden, hogy semmi sem volt szabad. Nem értettem.
Voltam, mint az érce mosott kő, üres kalász.
Aztán egy miniszterelnök leköpött. Akkor megrázott az undor, kirohantam a Kossuth térre, és mint valami mesében, egyszerre fölnyílt a szemem. Attól, amit láttam, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Ott lettem igazi magyarrá.
Most beszéljünk rólad is egy kicsit. Várandós lettél, nem kínzott hányinger, úgy érezted magad, mint egy megszentelt edény. Az is voltál.
Most fiadat német nyelvű iskolába írattad, mert itt szűkül a tér, és fogy a levegő. Boldoguljon másutt, külföldön. Boldogulni még csak-csak tud a magyar idegenben, de kedves M., lehet-e boldog? Hisz megboldogulni is csak a szülőhazánkban tudunk. Másutt csak meghalunk és eltemetnek.
Kértelek, gyere közénk. Egyszer megtetted. Aztán lehanyatlott a kezed a zászlórúdról.
Nem hiszek benne, mondtad, és visszaültél a tévé elé. Most újra kérlek, ne add meg magad idő előtt a halálnak, mert gyermekedet is az ő kezére juttatod. Végy újra levegőt, és fújd szét lerakódott kormát a hazugságnak. Segíts, hogy más is megszentelt edénnyé válhasson az anyaságban. Segíts, hogy senkinek ne jusson eszébe kicsinyére pillantva, hogy más országba küldje, ahol könnyebben vergődhet „sikerre”.
Te ne hagyd magad becsapni. Ahol egy vékával mérnek az egyiknek, ugyanazzal a vékával kell mérni a másiknak is, tudod, miért mondom ezt.
Ahogy a kertnek, úgy a léleknek is szüksége van a tisztogatásra. Összeszedni és elégetni minden ócska hazugságát a múltnak.
Aztán fölállni, kezet mosni, és megfőzni az ebédet a családnak.
Légy velünk mindannyiunkért!
Ezt a levelet 2007 áprilisában írtam. Változott valami? Szerintem nem. Azaz, de. Rosszabb lett. Mételyt legelészünk, és csodálkozunk, ha megkergülünk. Töredékeket írok most arról, hogy éltem meg az elmúlt évtizedeket.
A Jobbikról és a Magyar Gárdáról
Vona Gábor és az áldott emlékezetű Usztics Mátyás írta alá a gárdistaigazolványomat 2007. október 21-én. Hogy a Jobbikba mikor léptem be, arra nem emlékszem, ám arra nagyon is, hogy mikor fordítottam nekik hátat. Szilárd István halála után néhány nappal. Előtte is voltak gyanús jelek, de a korsót akkor csaptam a kútkávához, mert akkor lett végleg elegem belőlük. Egy rossz emlékű napon ünnepélyes keretek között avattak néhány személyt tiszteletbeli gárdistává, már nem tudom, pontosan kik voltak, akadt köztük nyikhaj, azt tudom. Szegény Szilárd István is ott állt közöttük, de ő nem kapott mellényt, mert „elfogyott”. Fogyott a fenét, őt nem akarták, mert minden akkori vezetőnél kiválóbb volt, és bizony nehéz a gyönge szívnek elviselnie, ha más különb és nemesebb lélek. Sírt akkor István, és vele sírtam én is. Egy következő alkalommal úgy loptuk be az avatandók közé, hogy mégis gárdista lehessen.
Elbántak ők Dósa Istvánnal és Ináncsi Józseffel is, mert emberségből és szakmailag is ők vizsgáztak volna jobban. Még ma is látom, amikor Szilárd István temetésén Józsi beszélni akart Vonával, ugyanis őt választották meg főkapitánynak - amihez Vonának az égegyadta világon semmi köze sem lehetett volna -, és Vona elinalt előle. Megfutamodott, majd kirúgatta. Lipusz Zsoltot is levegőnek nézték, és eltaszították.
A gárdából a mai napig nem léptem ki, a szívem vitt oda, de belülről jól láttam, csak „műkedvelők” voltunk. Szócséplés, hatalmi harcok, okoskodás és kakaskodás, ezek voltunk mi. Hozzáteszem, szándékosságot érzek ebben. Tapasztalatunk semmi, az alkalmas vezetőket azonnal kinyírták, maradtunk jó szándékú, de balfácán társaság.
A barátokról
Volt nyolc esztendő az életemben, amikor jól kerestem, és bíztam a jövőben. Egy kedves barátnőm bajba került, az ékszerei a zaciban kötöttek ki, és már remény sem volt arra, hogy kiváltsa. Olyan százötven-kétszázezer körüli összeg volt. Semmi baj, gyerünk, nem hagyjuk ott. Vissza sem kell adnod a pénzt, mondtam, mert tudtam, hogy nagyon rosszul megy neki. Aztán ügyes volt, nagyon igyekezett, és rendbe is jött. Ha valaki a hála reményében segít valakin, az nem jó szándék, hanem üzlet. Tudom, de mégis rosszul esett, hogy meg sem kérdezte, visszaadhatja-e.
Egy másik baráti házaspár kétmillió forinttal könnyített rajtunk, és még meg is sértődtek.
A szomszédról
Ahogy megkaptuk a beígért két pofonunkat, és a Jobbik szutyokká vált, elmentünk Budapestről. Szinte nyomban kaptam a jeleket, hogy hibás a döntés. Akkor még azt hittem, csak a kezdet nehézségeivel kell megküzdenünk, de nem így történt. A ház rozoga volt, anyagi és testi erőinket teljesen leszívta. Az első télen kis híján megfagytam, a későbbiekben meg kiderült, nem bírjuk szusszal. A szomszédunk egy német házaspár csaknem rajtavesztett egy lelkiismeretlen kivitelezőn. Hozták a hivatalos levelet, olvassuk már el, mi áll abban. Abban bizony az állt, hogy visszavonják az építési engedélyt, amit egy műhelyre adtak be. Akkor én felvettem a gépkarabélyt, és addig lőttem, amíg vissza nem kapták. Nagy csörte volt. Meg is épült, baj is lett belőle. Akkora telke volt, hogy akár öt épületet is fölhúzhatott volna bátran, de neki úgy tetszett, hogy a kerítésünk mellé építteti. Aztán nyafogott, hogy vágjam ki a diófámat, mert ha jön a vihar, kárt tesz a cserepeiben. A napfelkelte látványa már így is ugrott, de amikor egy ocsmány konténert is odarakott a másik oldalra, akkor azt hittem, agyvérzést kapok. Üvöltöttem, és elküldtem oda, ahol először látta meg a napvilágot. Nem érdemeltem ezt, annál is inkább, mert a feleségét én babusgattam a halálba. Kérleltem, beszéljen hozzá ő is, mert a hallás az, ami utoljára elvész. Csak legyintett. Énekeltem a Stille Nachtot, ahogy abból kifogytam, magyar népdalt, itattam, dédelgettem. Az ápolónő óránként bejött, és azt mondta, nagyon hálás, hogy ott vagyunk, mert ha ez az asszony egyedül haldokolna, az neki nagy lelki teher lenne. Ő volt hálás nekünk, és még a pénzt is visszautasította. Ha nem lenne illetlenség, azt mondanám, vicces. De nem vicces, csak jó, mert az ő személyében a magyar lélekkel találkoztam. Az asszony végül meghalt. A szomszéd úr pedig halaszthatatlan tevékenységbe fogott, azon melegében a halott mellett felhívta az ügyvédjét megtárgyalandó a megtárgyalandókat. Fél órát vártam rá a januári fagyban, s mikor megjött, pénzt akart adni. Hökkenten néztem rá, ez hülye. Már nem kell elviselnem, mert ismét Budapesten élek, de könnyen lehet, hogy ráfizetek még erre a szomszédságra.
Csak úgy általában
Te, aki eszel és iszol, mert anélkül meghalsz, tudod, mit eszel és iszol?
Műtrágyát csemegézel, hormonokat csipegetsz, és némi rovarirtóval ízesített vizet iszol. Láttam, de hányszor, tavasszal a tonnaszámra felhordott műtrágyát. A tonnaszámra lehordott öles tölgyeket, bükköket. Egész télen dalolt a fűrész, nagyon csúnya éneket. Felmentem, megnéztem. Egy egész domboldalt tarra vágtak.
Milyen szép egy sokhektáros repceföld, és mily gyönyörű az ezerszer is akkora kukoricás. És egyetlen szaros gomba képes elintézni az egészet, ha úgy támad kedve. S hogy kedve ne kerekedjék, kap a nyakába gombaölő permetet. A régmúlt homályába vész, amikor úgy vetettek, hogy az egymást óvó növények társak legyenek, és egymást segítve harcoljanak az ellenük támadókkal.
Tudnék még sok mindent írni, de már így is hosszú, és van olyan, amelyről hallgatok, mert túlságosan fáj. Ha mi ilyenek vagyunk egymással, minek nekünk ellenség?
A minap összevesztem Istennel, mert én nem bírok így élni. Nekem ne mondja senki, hogy Isten azért nem segít, mert szent a szabad akarat. Egy garast sem ér az én szabad akaratom, mert olyan eszközökkel képtelen vagyok élni, amelyek mások számára nagyon is megengedhetőek és kívánatosak. Nem ér semmit az én szabadnak mondott akaratom, mert akkor aljasnak, hazugnak, hitványnak, szószegőnek és haramiának kellene lennem. Nekem már szinte mindegy, én már a kutyának sem kellek, de még akarni akarhatom azt, amit akarni érdemes. Értetek engem?
Hiszen a cipőnk orra már a meredély szélén van, csak a sarkunk ér még talajt. Aki tud repülni, ugorhat, aki nem, az meg hátráljon, egészen a népmeséinkig, és onnan merítsen erőt. Lehet, hogy valaki megtalálja azt a madarat, akiről Pió atya beszélt.
Eresszék már szabadon!
Kucsera Zsuzsa
(Kuruc.info)
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready