De melyek is a globális birodalom törekvései a mostani háborúban? Négy pontban összefoglalhatjuk a célokat.

Miként a második világháború idején is voltak, akik nem értettek egyet az akkori magyar kormányok óvatoskodó politikájával, ugyanez a helyzet napjainkban is. De persze hatalmas a különbség! Hiszen annak idején a Szálasi Ferenc vezette Hungarista Mozgalom nem lefizetett ügynöke, a hatalom megszerzése érdekében a magyar népet eláruló kiszolgálója volt a Német Birodalomnak. Ők azért támogatták szívvel-lélekkel a tengelyhatalmak háborús erőfeszítéseit, mert világosan látták: a magyar nemzeti érdekek szempontjából csakis Németország és szövetségeseinek győzelme kívánatos, mivel a trianoni békediktátum revíziója kizárólag tőlük remélhető. (Valamint az európai civilizáció hagyományaira épülő keresztény-nemzeti alapokon álló európai rend megteremtését is az olasz-német irányítás alatt álló Európától lehetett várni. Ennek létrejötte esetén aligha uralkodott volna el a nyugati világban a genderista, multikulti és liberális őrület. A hungaristák, minden ellenkező, hazug híreszteléssel szemben, világosan látták ugyanakkor azokat a veszélyeket is, amelyek egy óriási erejű Német Birodalom létezéséből következtek volna a magyarságra nézve. De még egy világhatalommá váló Németország sem pusztította volna el a magyar nemzetet, viszont a trianoni gyalázat orvoslása nélkül és a kommunizmus karjai közé vetve nemzetünk fennmaradására semmi esély nincsen – gondolták, teljesen helyesen, a hungaristák.)

Akik pedig most fegyvereket szállítanának, sőt katonákat küldenének Ukrajnába - a baloldalinak nevezett moslékkoalíció magyarellenes politikusai -, azoknak a szellemi és politikai (és sok esetben valóságos) elődei nem azonosak „véletlenül” azokkal, akik a pacifizmust hirdették az első világháború idején? Nem ők tekintik példaképüknek Károlyi Mihályt és hadügyminiszterét, Linder Bélát, aki nyilvánosan kimondta, hogy „nem akar többé katonát látni”? Nem az ő elődeik és példaképeik álltak át gondolkodás nélkül a magyarság ellenségeinek az oldalára a második világháború idején, s főleg annak végén? Nem az ő felmenőik közül kerültek ki a kommunista rendszer lelkes támogatói? Nem ők tartják magukat a globális háttérhatalom legfőbb hazai ügynökhálózatának, a magyarság kifosztásában kulcsszerepet játszó SZDSZ örököseinek? No és hová lett az egykori nagy pacifizmus? Amikor a magyarság érdekeiért kellene harcolni, akkor „nem akarnak katonát látni”, ha pedig a minket uraló világbirodalom szolgálatában kellene áldozatot hozni - no persze nem nekik, hanem a magyaroknak (vagy ukránoknak, vagy bárki másnak) -, akkor éhezni, fázni, „a háború árát is megfizetni” vagy meghalni is a „legszentebb kötelesség”?

Ennél még csak az döbbenetesebb, hogy léteznek ebben a hazában olyan emberek, akik a 20. század, valamint az elmúlt évtizedek iszonyatos kártevései és magyarellenes cselekedetei után még mindig képesek felsorakozni a most éppen a Márky-Zay Péter nevű zavaros fejű alak vezetése alatt álló, úgynevezett baloldal mögé.

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy a Fidesz-kormánynak van-e egyáltalán mozgástere, a „vonakodáson” túl tehet-e bármit is a fölénk tornyosuló, világuralmát bármilyen aljas eszközzel (gazdasági válság, identitásháború, biológiai, hagyományos háború) is fenntartani, sőt kiterjeszteni kívánó birodalommal szemben. Legalább ugyanilyen súlyos kérdés azonban a még megmaradt magyar értelmiség felelőssége. A „hazugság világkorszakában” (Drábik János találó kifejezése) az igazság kimondása valóban forradalmi tett. Európa keleti részén háború zajlik, példátlan gazdasági válság és újabb járványhullámok előtt állunk, és a világháború kitörése sem elképzelhetetlen. A magyar értelmiségnek meg kellene végre szabadulnia az egzisztenciális félelemtől, a baloldalnak, a liberálisnak nevezett ügynökhálózat kegyeinek hajszolásától, a megfelelési kényszertől. A fideszes értelmiség (beleértve a politikusaik jó részét) láthatóan most is csapdában vergődik: igazodnia kell a kormányzat politikájához, melynek megfelelően a mostani súlyos konfliktus előzményeiről el lehet ugyan mondani bizonyos igazságokat, és - nagyon helyesen - hangoztatni kell, hogy „ki kell maradnunk a háborúból”, és „nem támogatjuk a további szankciókat”. Ugyanakkor muszáj elítélni az „orosz agressziót”, és állást kell foglalni „Ukrajna területi épsége mellett”. Arról pedig nem kell sokat beszélni - vagy ha igen, akkor is keveset, és csakis helyeslően -, hogy újabb megszálló katonai NATO-egységek érkeztek hazánkba.

A magyar miniszterelnök úgy indul el minden egyes EU- és NATO-csúcsértekezletre - az állítólagos „szövetséges” állam- és kormányfők megbeszéléseire -, hogy hangoztatja: meg kell védenünk nemzeti érdekeinket. Árulkodó, sokatmondó kijelentés: az úgynevezett „szövetségeseink”, „barátaink” fenyegetik leginkább a magyar nemzeti érdekeket? Nem Oroszország? Nem Kína? Nem kellene sürgősen kilépnünk ebből a „szövetségi rendszerből”, mellyel szemben folyamatosan védekeznünk kell? A magyarságnak egy többpólusú világrend - melyben lavírozni lehet a nagyhatalmak között - nyilvánvalóan előnyösebb, mint ha egyetlen szuperhatalom uralja a Földgolyót. A legkedvezőbb - a magyar nép fennmaradását, sőt fejlődését hosszabb távon is biztosító - megoldás azonban egy keresztény gyökereihez visszataláló Európa, valamint Oroszország és Kína együttműködésén alapuló „eurázsiai integráció” lenne. Melyben a normalitás uralkodna, nem lenne kizárólagos ideológia a „modern”, a liberalizmus, nem állna a cionizmus szolgálatában, nem létezne LMBTQ-őrület, nem kellene tartani tömeges migrációtól és a nemzetek felszámolásától. Éppen annak a szövetségi rendszernek a létrehozása biztosíthatná a magyar nemzet (és a többi európai nemzet) fennmaradását, melynek megszületését a globális birodalom nem létező urai véres háborúk árán is megakadályozni törekednek.

(A szerző olvasónk.)