A mai napon tragikus hirtelenséggel elhunyt egy postás, egy vasúti váltókezelő, két rendőr, öt tanár, két ipari alpinista, egy kazántechnikus (és még sokan mások, a lista hosszú). Tegnap is, ma is anyák, apák, férjek, feleségek és nagyszülők, és biztosan (nem üres szófordulat, tényleg kevés dolog ennyire biztos) holnap is hosszú lesz a lista.
Infarktus, agyvérzés, egy vérrög rosszkor rossz helyen. Rosszkor rossz helyen. Mondjuk éppen ott és akkor, ahol egy drogos pszichopata a több tízmilliós luxusautójával jogosítvány nélkül száguldozik, hogy aztán szabadlábon védekezzen, kokainozzon, műsorfelületet kapjon a magasrangú kormányzati haverjaitól az Echo TV-n, kokainozzon, Thaiföldre utazzon a nőjével, kokainozzon, sorozatosan megszegje még azt a kevés előírást is, amit be kéne tartania hogy megússza, kokainozzon, meghurcoltassa a sofőrt, aki mellett az áldozata ült, kokainozzon, megpróbálja megvesztegetni a nyomozókat (és kokainozzon), majd nagyvonalúan pénzt ajánljon a hozzátartozóknak, mintha csak a nőjének vetne oda egy húszast, hogy rakassa rendbe a fogsorát, miután egy pofozós numerában elfelejtett leállni a biztonsági szónál.
És persze vannak, akiknek a drogok meg a veretés negyvennél büntetőfékeznek, mert az egész életük nem szól másról, minthogy megpróbálnak ilyennek látszani, csillogni, tündökölni, másokat frusztrálni a kamu életszínvonalukkal. Sima herével, hungarocell aranytömbökkel meg közúti veszélyeztetéssel kompenzálják, hogy nyomorult strómanok, burzsoák kutyái, teljesítmény nélküli csicskák, akiknek ez lehet a legnagyobb örömük az életben.
Sokan halnak bele a foglalkozásukba. Ki közvetlenül, ki közvetetten, a stresszbe, a munka terhébe. Ha tömegesen meggyászoltuk valamennyit, a postást, a vasúti váltókezelőt, a rendőrt, a tanárt, az ipari alpinistát és a kazántechnikust, mindenkit, aki valaha egy fűszálat is keresztbe tett, hogy a Föld egy jobb hely legyen, akkor elgondolkodom rajta, hogy ez a két ember érdemel-e bármi egyebet a közvéleménytől, mint egy hosszú és megkönnyebbült sóhajt, amiért az utak biztonságosabbak lettek, a világ meg két bűnözővel (egy igazival és egy hamisítottal) szegényebb.
A haláluk puszta ténye semmit sem változtat azon, ahogy éltek: istentudattal, miközben az életünk és a biztonságunk sosem jelentett számukra többet, mint a gázpedál mámora. A korai halál egyiknél sem baleset, mindkettejük a saját választott életének köszönheti, annak egyenes következménye.
Ezek az emberek legfeljebb annyi kegyeletet érdemelnek, amennyit ők életükben másoknak adtak. Requiem helyett Highway to hell, mától kedvükre száguldhatnak rajta az idők végezetéig, a gyerekeink pedig ennyivel is biztonságosabban utaznak a közutakon.
A kép a Dózsa György úti gázolás után került fel az Instagramra.
Kiegészítés: részvétem a hozzátartozóknak, természetesen nem tehetnek semmiről, a gyász joga mindenkit megillet, legyen az elhunyt bármilyen ember is. Éppúgy nem várható el tőlük, hogy osszák a véleményünket, ahogy tőlünk sem, hogy sajnálkozzunk.
Frissítés: a kasztni eltérő oldalán
Tegnapi bejegyzésem után sokan horgadtak fel, hogyan lehetek ennyire érzéketlen, hiszen mégis itt maradt utána két gyermek.
Őszintén örülök neki, hogy ez ennyire fontos mindenkinek, csupán azt nem értem, miért csak tegnap óta. Ezeknek a gyerekeknek nem tegnap rúgta be a gyerekszobájuk ajtaját a pokol, hanem a születés pillanatában, amikor az apjuk élőzéssel hergelte közben a közvéleményt.
Szerintem létezik rosszabb, mint egy szülő elvesztése: egy szülő soha meg nem kapása.
A szülő az intimitás és a biztonság elsődleges mintája, és mint olyan, minden gyermeknek a létezése jogán jár. Nem az intimitás és a biztonság tömegek számára hozzáférhető instagrammásolata, nem a méhen belüli élő közvetítés, nem a lájkokkal szeretés. A privát, saját és elidegeníthetlen élményeként létező, önzetlenül adott szeretet, amiből ő is megtanulja, hogyan kell adni (másoknak és magának is).
Nyilvánosságra kényszeríteni valakit korai gyermekkorban, hogy mindezt pont akkor ne kaphassa meg, amikor az életét határozza meg, rosszabb mint verni.
Ha ezt művelik vele, számára azt jelenti, hogy ahogy ő van, az önmagában nem szerethető, csak attrakcióként. Ez még csak nem is tudatosan szerzett ismerete lesz, hanem a legalapvetőbb létélményébe beleégetett forráskód.
Amikor a halál tabusításáról beszélünk, természetesen nem azt értjük alatta, hogy a téma maga tabu (hiszen a csapból is folyik). Sokkal inkább azt, hogy bizonyos aspektusai azok. Például hogy miért is nem szabad babonás módon jót vagy semmit, és miért fontos kimondani azt is, ha valakinek a halálától megkönnyebbülünk. Azért nem, mert a halál ténye nem változtat azon, amit valaki életében ellenünk elkövetett, ő pedig meghalt, de mi tovább élünk.
Nem várom el, hogy egy közeli hozzátartozó így gondolkodjon, de én személy szerint megkönnyebbültem. A fő különbség köztem és egy közeli hozzátartozó között ugyanis az, hogy a kasztni eltérő oldalán ülünk. Berki Krisztián brahiból kockáztatta mások életét, pusztán azért, mert megtehette. Ők is valaki szerettei, és nem rajta múlt, hogy többé már nem azok. Szerencsére az enyémek soha sem kerültek a közelébe, és hála Istennek, már nem is fognak.
Nem tudom elképzelni, min mehetnek keresztül a halálával a hozzátartozói, de az igazat megvallva azt sem tudom, milyen egy beteges szociopatához tartozni életében. Amit a nyilvánosságban láttam abból, amit a gyerekeivel művelt, arról pontosan tudom, hogy megnyomorító, életre szóló trauma.
Hogy feltétlenül jobb lesz-e nélküle, nem tudom megítélni, de valamiben biztos vagyok: amíg valaki életében jelen van egy ennyire meghatározó patogén tényező, a gyógyulás lehetetlen. Ha eltűnik, van rá egy szemernyi remény, hogy az elsődleges szeretetminta helyébe más lépjen, valaki olyan, akinek mások élete és biztonsága fontosabb, mint a kocsija hátsó lökhárítója, akinek az intim pillanatok többet jelentenek a lájkoknál.
Elég régre visszanyúló idővonalon bárki tekinthető áldozatnak, a sorozatgyilkosok is. De ez korántsem jelenti, hogy azok, akiket ezek az emberek kevesebbnek tekintenek a semminél is, ne könnyebbülhetnének meg, ha elmúlik a létezésükkel ránk nehezkedő fenyegetésük.
És még valami: senki ne kérje számon rajtam, amiért ezt leírom, és valamelyik gyermek esetleg olvassa. Ha így is történik, nem én engedek ennyi idős gyerekeket ezekre a platformokra, és nem én szolgáltattam nekik olyan mintát sem, amik ezekre a sorokra vezettek. Én viszont őket kérem számon. Dicsértessék!
Korábban írtuk:
