Több mint harminc éve nyerte el az idézőjeles „szabadságát” a Dél-afrikai Köztársaság, mégis összehasonlíthatatlanul élhetetlenebb az ország, mint amilyen az apartheid idején volt. Másképpen fogalmazva, ha az ember országra, területre levetített példát keres, miről is beszélünk, amikor a rendet hasonlítjuk a „sokszínűséghez”, amikor kultúrákat, civilizációkat hasonlítunk össze nem feltétlenül polkorrekt módon, akkor nem is találna jobb alanyt Dél-Afrikánál. Mint ahogy arról már beszéltünk, a Trump-Ramaphosa csörtét a liberális média úgy ábrázolta, mintha a „higgadt dél-afrikai elnök hősként állta volna a sarat a gusztustalanul viselkedő Trumppal szemben”, holott az a fehér népirtás, amit ők idézőjelbe tesznek, nagyon is létező jelenség. Arról azonban még nem esett szó, miként csapódott le a diplomáciai feszültség konkrétan Dél-Afrikában.
 Johann Rupert (balra), Dél-Afrika egyik leggazdagabb embere arról győzködte Trumpot, hogy nem létezik semmiféle fehér népirtás. Mellette áll Retief Goosen és Ernie Els. Els Mandelát és "országegyesítő" tetteit magasztalta |
Dél-Afrika stagnáló gazdaság mellett produkál egyre rosszabb közbiztonsági statisztikákat, magas a korrupció (az ANC berkein belül is), leépítették az apartheid idején tökéletesen működő infrastruktúrát és szolgáltatási szektort, az egekbe szökött a munkanélküliség. Ezt annyira nem lehet letagadni, hogy még a BBC sem teszi, persze más okokat jelöl meg forrásként.
Az Afrikai Nemzeti Kongresszus hatalma megkopott, ennek eredményeképpen kilenc másik párttal (!) alkot egyetlen koalíciót. Gyakran a két pártból álló koalíció is működésképtelen, képzeljük el, hogyan működhet ugyanez tízzel. Ez a káosz szükségszerűen megerősíti a szélsőbaloldalt is (Gazdasági Szabadságharcosok, Nemzet Lándzsája), Ramaphosa pártja tehát a menekülőutat is keresi az amerikai gazdaságon keresztül, melynek ajtaja – reméljük – csukva marad mindaddig, amíg a fehérek helyzetét nem rendezik az afrikai országban.
Az ANC, s mindenekelőtt Ramaphosa kétszeresen nehéz helyzetben van: egyrészt stabilizálnia kell, ha további párbeszédet szeretne Trumppal, másrészt meg kell felelnie az egyre agresszívabb dél-afrikai feketéknek is, mielőtt a marxista pártok elszipkázzák a szavazókat. Trump ezzel minden bizonnyal tisztában is van, ezért a lehető legjobb időpontban hozta fel a fehérek helyzetét Dél-Afrikában – a liberálisok legnagyobb bánatára.
Azonban nem kizárólag a nemzetközi liberális média az, amely felsorakozott Ramaphosa mögé. Nyilván a média sulykolása ebben a tekintetben is számít, de a GNU (Government of National Unity, magyarul a Nemzeti Összefogás Kormánya, az említett 10 párt által alkotott nagykoalíció) is felsorakozott Ramaphosa „nemzetvédő, higgadt” magatartása mögött, ugyanakkor a választói magatartás egyértelműen kedvez az olyan marxista pártoknak is, mint a Gazdasági Szabadságharcosok. Ebben a harapófogóban különösen nehéz helyzetbe kerültek az afrikánerek.
Van egy aspektus, amiről az előző két publikációmban nem beszéltem. Ramaphosa taktikus módon fehéreket is vitt a Trumppal való megbeszélésre, mi több, hogy a „szivárványnemzet” hamis elképzelése működjön, mutatóba pár fehér minisztert is odaállítottak a dél-afrikai politikai porondra (egyébiránt a dél-afrikai kormány annyi miniszterrel működik, hogy Orbánék klientúrája elbújhat mögötte).
Akik az Ovális Irodába is a fekete elnökkel tartottak „reprezentatív” céllal, a következők voltak: Johann Rupert, Dél-Afrika egyik leggazdagabb embere, John Steenhuisen mezőgazdasági miniszter, az egységkormány és úgy általában Dél-Afrika második legnagyobb pártjának, a Demokratikus Szövetségnek (Democratic Alliance, rövidítve DA) vezetője, Ernie Els és Retief Goosen golfozók. (Igen, golfozók. Trump imádja a golfot, ezért vitték őket oda, be is jött a dolog, de a fehér népirtás nem létezését nem tudták elhitetni vele ők sem.)
 John Steenhuisen dél-afrikai mezőgazdasági miniszter az Ovális Irodában (fotó: AP) |
Ezek a fehér emberek – főleg a politikusok, gazdasági szereplők – nyilvánvalóan nem fogják azt mondani, hogy fekete rasszizmus uralkodik az országban, birtokaikon, védett házaikban ők biztonságban vannak. Viszont szögezzük le, hogy akik fehérként az Afrikai Nemzeti Kongresszussal való szövetséghez adják a nevüket, nettó árulók.
Johann Rupert pénzeszsákjánál már csak a szája nagyobb, azt bizonygatta ugyanis Trumpnak, hogy Dél-Afrikában nem kifejezetten működnek bűnözési céltáblaként a fehérek (ugyanakkor muszáj volt bevallania, hogy a bűnözési ráta Fokvárosban a legnagyobb, ezt a várost sikerült a leghamarabb tönkretenni az apartheid után, s egyben itt a legnagyobb arányszámú a fekete, esetleg kevert rasszú lakosság a nagyvárosok közül), miközben John Steenhuisen elismerte, hogy vannak gondok a közbiztonsággal, több rendőr és erőforrás kell, de abszolút tompította annak fehérellenes élét, a fehér gazdálkodókról pedig azt állította, többségük nem akar sehova sem menekülni (utóbbi még hihető is, hogy helyben akarják megoldani a problémát, csak a kormány nem). Hovatovább felhívnám a figyelmet, hogy ugyanez az ember egyben a földművelésügyi miniszter is, így aktív felelőse az előző cikkemben taglalt kisajátítási törvénynek.
Nehéz eldönteni, hogy ez, vagy Ernie Els volt a fonnyadt gyümölcs a megromlott tortán, aki fehér létére Mandelát kezdte dicsérni az Ovális Irodában, mondván, a terrorista néger „egyesítette az országot az apartheid után”.
A másik golfozó, Retief Goosen viszont arról beszélt, milyen nehéz körülmények között kell gazdálkodni testvérének az északon található Polokwane város közelében. Többször megpróbálták felgyújtani gazdaságát, állandó harci készültségben kellett lennie.
Ramaphosa fehéreknek szánt reprezentatív szerepe tehát a „szivárványnemzet” prezentálása volt, a közbiztonsággal kapcsolatos problémák „színtelenné” maszatolása (ez régi trükk itthon is), miközben hazafiatlansággal illetik azokat, akik a fekete rasszizmus miatt kivándorolnak, vagy Dél-Afrikában (esetleg külföldön) arról beszélnek, hogy diszkriminatív helyzetben van a fehér rassz. Ezzel pedig rá is kanyarodtunk az utolsó témára, miszerint van-e bármiféle valóban nacionalista gondolkodású, fehér rassztudatot hirdető erő Dél-Afrikában?
Parlamenti párt nincs. Az Afrikáner Ellenállási Mozgalom (AWB) nem vett részt választásokon, s Eugène Terre’Blanche meggyilkolása után jelentősen meg is gyengült. A Szolidaritás Mozgalom sem parlamenti erő, a szűkös lehetőségek ellenére működő fehér érdekvédelmi szervezet, nekik is köszönhető, hogy Trump beszélt a fehérek elleni népirtásról az Ovális Irodában.
Ezeket a fehér szervezeteket a fekete felsőbbrendűséget hirdető marxista pártok eleve gyűlölik, a demokratává vedlett ANC és szövetségesei pedig „hazafiatlansággal” vádolják őket, mondván, „külföldre exportálják a belső problémákat” (ez is régi módszer, a szalonkonzervatív Bethlen István is vádolta ezzel a magyar nemzetiszocialistákat a Horthy-rendszerben).
A mostoha körülmények mellett még egy dolgon érdemes elgondolkodni. Vajon kik a rosszabbak? Azok a deklaráltan marxista feketék, akik őszintén beleordítják a világba, hogy ki akarják irtani az afrikánereket, vagy azok, akik fehér létükre nevüket adják az Afrikai Nemzeti Kongresszussal való szövetséghez, Mandelát dicsérgetik és maszatolnak, amikor előjönnek a faji kérdések? Mindkettő erősen kellemetlen, de meggyőződésem, hogy utóbbi a kártékonyabb és az alattomosabb.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Az előző két Dél-Afrikáról szóló írásom:
