Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy a turanizmusról mint történelmi-kulturális jelenségről rendkívül kevés korszerű munka született az utóbbi évtizedekben. A régiek - például a két világháború közötti időszakban született munkák - többsége már hozzáférhetetlen, vagy csupán antikváriumi kuriózumként lelhető fel. Így Ablonczy könyve mindenképpen figyelemre érdemes.

A témával kapcsolatos személyes vonzalmam és érdeklődésem talán érthetőbbé teszi az ajánlás többrétű hangvételét. Magam ugyanis hosszú ideje érdeklődéssel fordulok a magyarság keleti gyökerei, valamint az identitás ilyen irányú értelmezése felé. A turanizmus iránti nyitottságom elsősorban leginkább történelmi, kulturális, antropológiai, identitásbeli jellegű. Fontos, hogy ez az érdeklődés nem jár együtt semmilyen Európa-ellenes attitűddel, sőt, Európa szerves részeként tekintek a magyar kultúrára, a magyarság történelmi küldetését e kettősség adja. Egyiket sem kell megtagadnunk a magyarságunkért. Éppen ettől vagyunk magyarok, erre büszkének kell lennünk.  Természetesen a jelenlegi Európai Uniónak semmi köze az európaisághoz, amely nyilván köreinkben evidencia, de akkor is rögzíteni kellett.

Ebben a szellemiségben tekintek Ablonczy könyvére is, egy olyan munkaként, amelynek elolvasása szükségszerű mindenki számára, akit komolyan érdekel a turanizmus jelensége, akár az eszmetörténeti vonatkozásai, akár annak társadalmi, politikai kihatásai miatt. A szerző alapos kutatómunkát végzett, és széles körű forrásanyaggal dolgozik.

A könyv a turanizmus kialakulását a 19. század második felétől követi nyomon, különös tekintettel azokra a társadalmi és kulturális tényezőkre, amelyek ezt a gondolatrendszert életre hívták. Kiemelten foglalkozik a 20. század eleji mozgalmakkal, a különböző keleti rokon népek keresésével, a magyar-török, magyar-finn, magyar-japán kapcsolatokkal, valamint a belső-ázsiai expedíciókkal és azok tudományos hátterével. A mű betekintést nyújt abba is, hogyan élt tovább a turanizmus a második világháború után, hogyan változott meg a kommunista időszakban, illetve miként kapott új erőre a rendszerváltást követően.

A könyv egyik erőssége, hogy nem csupán az eszmék történetét mutatja be, hanem azokat az embereket is, akik e mozgalmak mögött álltak. Ezáltal nemcsak ideológiákról, hanem emberi sorsokról, karakterekről és olykor egészen meghökkentő életutakról is olvashatunk. Ugyanakkor itt kell megjegyeznem, hogy a szerző stílusa nem mindenhol tükröz kiegyensúlyozott viszonyulást a történelmi szereplőkhöz. Időnként ironikus vagy lekezelő hangvételt üt meg, ami ma már kevéssé ismert vagy félreértett emberek esetében nem mindig szerencsés. Az olvasó úgy érezheti, hogy a szerző egyes esetekben előre megfogalmazott véleményt igyekszik alátámasztani, ahelyett hogy teljes tárgyilagosságra törekedne, bár a szerző ez ellen nyilván tiltakozna, és természetesen az én megállapításom is bírhatja a kritikát, lehet szubjektívnek nevezni.

Ez azonban nem von le jelentősen a könyv értékéből, különösen annak fényében, hogy Ablonczy vállalkozása valóban rendkívül széles spektrumú, a mű a történeti szál mellett kulturális, néprajzi és nemzetközi politikai vonatkozásokat is érint. Kétségtelenül megkerülhetetlen alapmű annak, aki e témában elmélyülni kíván. Nemcsak hiánypótló, hanem gondolatébresztő is, kérdéseket vet fel a magyarság önképével, identitásával és kulturális tájékozódásával kapcsolatban.

A szerző több mint egy évszázad történetén keresztül követi nyomon a turanizmus változó jelentéseit, céljait és képviselőit, miközben árnyalt képet nyújt arról, hogyan vált ez az eszme egyszerre tudományos érdeklődés tárgyává, nemzeti mozgalommá és olykor politikai vízióvá.

A turanizmus eredetileg nyelvészeti és kulturális gyökerű elképzelésként jelent meg a 19. század második felében. Alapját az a felismerés adta, hogy a magyar nyelv nem tartozik az indoeurópai nyelvcsaládba, hanem a finnugor nyelvekhez sorolható, emellett számos török eredetű elem is kimutatható benne.

A magyar értelmiség egy része ennek kapcsán kezdett el foglalkozni a magyarok keleti gyökereivel, kulturális és történelmi kapcsolataival. A turanizmus kezdetben tehát elsősorban tudományos érdeklődésként jelent meg.

A könyv részletesen bemutatja, hogyan fejlődött és alakult a turanizmus az idők során. A 19. század végi orientalisták - köztük Vámbéry Ármin, Bálint Gábor vagy Zichy Jenő - kutatásai jelentős hatással voltak a mozgalom szellemiségére. E kutatók keleti expedícióik során az ősmagyarság nyomait keresték, és kapcsolatokat próbáltak feltárni a magyarok és más ázsiai népek, például a törökök, tatárok, perzsák, sőt a japánok között. A 20. század elején megalakuló Turáni Társaság már célzottan törekedett arra, hogy intézményes keretek között kutassa és ápolja a keleti rokonság tudatát. Ebben az időszakban a turanizmus még mindig elsősorban kulturális, nyelvészeti és etnográfiai alapokon állt.

Az első világháború és különösen a trianoni békediktátum azonban új irányt adott a turanizmusnak. Az országcsonkítás okozta traumára válaszul a magyar értelmiség és politikai elit egy része alternatív szövetségi rendszereket keresett, és ekkor került előtérbe a keleti nyitás eszméje. A törökökkel, japánokkal, finnekkel (eltérés jelenkorunkhoz képest, hogy akkoriban a finnekre is kiterjedt a turanista gondolat), illetve más keleti népekkel való szellemi és politikai közösség gondolata új tartalommal töltötte meg a turanizmust.

A két világháború közötti időszakban már politikai eszmerendszerré válik, amelyben helyet kap a faji gondolat is. A turanizmus ebben a korszakban már nemcsak a múltról szólt, hanem a jövő alternatív modelljét is felvázolta: a Nyugatot elutasító, a keleti örökséget felelevenítő, új nemzeti öntudatot hirdetett.

A könyv külön figyelmet fordít arra, hogy bemutassa: a turanizmus sohasem volt egységes ideológia. Inkább egy laza gondolati háló, amelyet különböző korokban különböző szereplők más-más célokra használtak. A mozgalom egyes képviselői - például Zajti Ferenc vagy Czakó Elemér - komoly kutatói és közéleti tevékenységet végeztek, sokszor valóban olyan gondolatokat is megfogalmaztak, amelyeknek nem volt közük a realitásokhoz.

A második világháborút követően a turanizmus a kommunista rendszer szemében reakciós és „fasiszta” eszmének számított, ezért hosszú időre eltűnt a tudományos és közéleti diskurzusból. Csak a rendszerváltás után jelent meg újra a nyilvánosságban, amikor különféle politikai és kulturális csoportok újra felfedezték benne az identitáskeresés egyik lehetséges formáját. Ezt a szakaszt a könyv már nem igazán mutatja be.

Összegzésül, a "Keletre, magyar!" olyan könyv, amelyet minden, a magyar történelem és identitás kérdései iránt érdeklődő olvasónak érdemes kézbe vennie. S bár stílusában és megközelítésében lehetnek vitatható pontjai, érdemes elolvasni. Az én nézetem szerint a könyv értéke nem abban rejlik, hogy minden kérdésre választ ad, hanem abban, hogy kérdések egész sorát veti fel, és ez önmagában is pozitívum.

Lantos János – Kuruc.info