Miután a szemünk előtt zajló vásári komédia forgatókönyve szerint az egész ország által a pokol legmélyebb bugyrába kívánt, legutóbb már le is köpött táncos-komikus átadta a hatalmat pártján belül az Aczél-tanítvány agitpropka cenzor elvtársnőnek, Ledvai nem mulasztotta el méltatni Fletó heroikus politikusi pályafutásának jelentőségét. Megtudhattuk az éppen megválasztott főcsinovnyiktól, hogy miután az államhajó fedélzete kigyulladt -no, nem fatális üzemi baleset, hanem szándékos gyújtogatás következtében- , szeretett kormányosunk magát lobbantotta lángra, afféle elégő áldozatként.

A libatolvaj, gyilkos rablóprivatizátor miniszterelnökjelölt pedig még a hétfőinél is vészjóslóbban és brutálisabban megfenyegette a magyar állampolgárokat (szerény javaslatom: ne fizessenek e hónaptól munkabért senkinek sem, ezáltal hihetetlen perspektívák nyílnának az államkincstár feltőkésítését illetően), majd a jól végzett munka örömére, a vörös agytröszt tanácskozását ünnepélyesen berekesztve elvtársaink és elvtársnőink elénekelték a munkásmozgalom hitvallását, az Internacionálét.

Ez a bizonyos éneklés azért több volt mint pofátlanság. Képzelje a kedves olvasó maga elé újból az épületes jelenetet: egyfelől ott állnak, tokásan, puhányan és pocakosan a paleobolsevik őshüllők, másfelől a Libajnai-féle újgazdag selyemfiúk, akik a fő dologban egypetéjűek: gátlástalanul rabolták szét a nemzeti tulajdont és tömködték degeszre a lopott milliárdokkal erszényeiket. S most rengő tokával dalolják, ők, akik a legválogatottabb és legkifinomultabb gasztronómiai ínyencségeket fogyasztják, tejben-vajban fürdetik a mozgalmi munkában elgyötört testüket, hogy „ föl, föl, te éhes proletár”.

Ámbár lehetséges az is, hogy afféle tudatalatti, spontán késztetést éreztek magukban arra, hogy szembesüljenek - egyelőre csak a dal szintjén - mindazzal, ami itt van, s ami vár rájuk. Mert itt, Magyarországon ma valóban fel kell kelniük a föld rabjainak, itt ma valóban százezrek éheznek, s remélhetőleg valóban a végső harc következik a féleszű business-kalandorok és az eszelős politikai vasorrú bábák ellenében. Mindazonáltal igazán adekvát befejezése az lett volna e vörös kongresszusnak, ha egyfajta próféciaként egy másik, szimbolikus értelmű éneket, a forradalom ideje alatt született francia nemzeti himnuszt, a Marseillaise-t elénekelve, annak ezen soraival tekintettek volna a jövőbe elvtárs-tőkés élősködőink:

„Hajrá, fegyverbe hát, ma harcba hív hazád,
Csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát
Rút vérük a határt!”