Sokan újra és újra felteszik a kérdést: karácsonykor miért keresztet állítanak? Ők a keresztet kizárólag a húsvéti ünnepkörre korlátoznák. (Vagy még arra sem…) Mások ebben valami fájdalmasat, a kivégzés eszközét látják. Bennünk viszont – és talán mi is számítunk egy kicsit ebben az országban – az otthonosság érzetét kelti; számunkra fontos mindaz, amit jelent, minket ez vesz körül az otthonunk falán, a templomban, a gyerekeink iskolájában.

Vannak szavak, színek, képek, szimbólumok, amiktől belső melegség, öröm önt el bennünket. Ilyen az, ha meghalljuk a Himnuszt, ha meglátjuk a magyar címert, a piros-fehér-zöld trikolórt vagy a Turul nemzetség vörös-ezüst sávozású zászlaját. És ilyen a kereszt is. Én szeretem a keresztet. Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor először pillantottam meg a sziklakápolna tetejére helyezett, kivilágított keresztet a Gellérthegy oldalában, az éjszakai Budapesten.

A kereszt nem mint Jézus kivégzésének eszköze született meg jelképként, hanem ősidők óta napszimbólum is. Az ókori keleten az Istent a napban tisztelték, tehát a kereszt jele évezredekkel Krisztus születése előtt ugyanúgy a Mindenható jelenvalóságát hirdette, mint ma. A magyar nyelvben hihetetlenül gazdagon és pontosan a kereszt szóban benne van – az európai nyelvekben talán egyetlenként – a keresztel és keresztény szavunk is. Ezért ha valaki a keresztre pillant, a kereszt szót kimondja magában, önkéntelenül hozzáérzi a „keresztelni”-t, az újjászületést. És beleérzi a keresztényt is, a Krisztus-követőt. S noha Krisztust legtöbbször a kereszten, a halál pillanatában ábrázolják, a keresztből asszociált kereszténységről nem a halál, hanem az élet, az örök élet, a szeretet jut eszünkbe.

Vannak, akiket zavar a kereszt. Akik száműznék a közterekről, az iskolákból, közintézményekből. Szívük szerint az otthonunkból is. Félnek tőle? Megvetik? Pedig mi félnivaló lehet a kereszttől, hiszen amit jelent, az nem más, mint a közénk jött Isten, a szeretet, az önfeláldozás, a jóság. Aki lerombolná a kereszteket, az nem szereti az Istent, a szívében gyűlölet, önzés és gonoszság van.

Aki követni akar engem, mondja Jézus, annak fel kell vennie a keresztjét; ebben tehát a vállalás is benne van. Manapság ennek talán kiemelt jelentősége van. És mindjárt el is gondolkodhatunk azon: mekkora a mi szenvedésünk Jézus szenvedéséhez képest? Itt az autók, az áruval zsúfolt boltok, a gyorséttermek, könyvesboltok között nem mérhetők a mi nehézségeink Krisztus szenvedéséhez. És ha arra gondolunk, mennyi igazságtalanság történik a világban velünk keresztényekkel és velünk magyarokkal, hány gazember éli világát büntetlenül, sőt jólétben és hatalom birtokában, gondoljunk arra, hogy ez az igazságtalanság eltörpül amellett, ami Jézussal történt: az Isten fiaként, a jóság és szeretet megtestesítőjeként jött közénk. És mi történt vele? Elfogták, megkínozták és kivégezték.

A mi életünkben a nehézségek igazából lelkiek. Panaszkodunk erre-arra, de többségünk nem éhezik és nem fázik, az anyagi javakat tekintve elképesztő gazdagságban élünk száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt élt felmenőinkhez képest. Mégis, ők aligha voltak ennyien depressziósak, mint mi. És angol vécé, autó, televízió, számítógép, internet és McDonald’s híján is valószínűleg boldogabbak voltak, mint mi, itt a huszonegyedik század első évtizedében.

A baj ugyanis nem az anyagi javakkal, nem a gazdasági vagy pénzügyi válsággal van, hanem a lelkekkel. A GDP, az export adatok, a forintárfolyam nem tudja megmutatni, hogyan érezzük magunkat, és önmagában nem tesz boldoggá. A boldogság képességét a lelkünkben kell megtalálnunk, és ebben segíthet nekünk Jézus. Ezért a karácsonyi vásári forgatagban nem mementóként vagy elrettentésként állnak ezek a keresztek, hanem a remény szimbólumaként. Hogy lássuk: válságok jönnek-mennek, kormányok jönnek-mennek, de ő itt van közöttünk kétezer éve, és velünk is marad a világ végéig.

Ajánló: A názáreti Jézus - A teljes, vágatlan változat! (x)