Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:04 Kásler: az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán északi részén alakult ki 4500 évvel ezelőtt14:55 Apa-fia kristálybiznisz folyt Gyöngyösön14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az Egyesült Államokban - az Európai Unió (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél10:02 Csütörtök este már nem borogattak kukákat Szerbiában09:42 Igazi kincset talált Trump
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Jó és szép ::

Az utolsó mohikán

Reklám

A mai Észak-Magyarország egyik festői szépségű vidékén, Abaújban, az Eperjes-Tokaji-hegység és a Cserehát vonulatának oltalmában fekszik egy elbűvölő kis Hernád-parti falucska, Pere. A civilizáció „áldásai” a mai napig nemigen érintették meg. Itt az élet még ma is az évszázadok alatt kialakult és nemzedékekről nemzedékekre áthagyományozódott normális rend szerint folyik a maga tradicionális medrében. Szeretek ide vissza-visszatérni, amikor csak tehetem. A kedves kis falu már-már festőművész vásznára kívánkozó tájképi varázsán túl egyszerű oka van ennek: őseim szülőföldje ez a hely. A lankás, Hernádra ereszkedő és az egész környékbeli táj panorámáját szemünk elé táró temetőben bolyongva talán korántsem haszontalan érzések és gondolatok kerítik hatalmukba a vándort.

Itt alusszák örök álmukat annak a generációnak a tagjai, akikből sajnos ma már alig-alig él elvétve egy-egy többnyire magatehetetlen, szerencsétlen öregember. Ők egy még normálisnak mondható világ utolsó mohikánjai ebben a tébolyult érdek- és aranyborjú vezérelte világban. Pedig megpróbálta őket a sors és a véres, tragikus, történelmi kataklizmáktól terhes 20. század. Gyermekfejjel meg kellett élniük azt, hogy apjuk, nagyatyjuk a családtól elszakítva a szerbiai, galíciai, olasz frontra került, harcolt Doberdónál vagy az Isonzó poklában, s esetleg soha nem láthatták viszont családjukat. Aztán már az ifjúkor küszöbén átélték a trianoni tragédiát, az évezredes magyar haza feldarabolását, szétrablását, megcsonkolását.
Azonban felnőttkoruk mégis csak a mindennapok kemény munkájáról szólt, a föld, miként évezredek óta valamennyi ősüket, őket is hívta, kemény munkát adva a természet tavaszi újjászületésétől az őszi elmúlásig. Az emberpróbáló, szakadatlan és sokszor gyötrelmes robot ellenére, pontosabban amellett is emberek tudtak maradni, őrizték az ősi hagyományt, családi konvenciókat és rítusokat, a paraszti kultúrát, a romlatlanul tiszta és ízes magyar nyelvet, hitet és vallást. A vak és kiszámíthatatlan történelmi balsors azonban ismét keresztülgázolt életükön, s lerombolta mindazt, amelyért vérrel-verítékkel lemondással és hittel küzdöttek: az 1940-es évek első felében újra lángba borult Európa. Az életerős férfiakat hadba szólította a haza, s várta őket a keleti front, a Don-kanyar infernója, maga az evilági végítélet.
Legtöbbjük hősi halált halt vagy megfagyott a végtelen orosz pusztákon a kibírhatatlan ottani téli hó- és jégvilágban. A szerencsésebbek visszavonulva folytathatták a Kárpát-medencében a kíméletlen, de hősies harcot, a kevésbé szerencséseknek a szovjet hadifogság iszonyata jutott osztályrészéül, kinek néhány évre, kinek évtizedekre. Legtöbbjük belehalt a bestiális bánásmódba és az embertelen munkakörülményekbe. Hadifoglyaink töredéke térhetett csak haza csontra-bőrre soványodott eleven múmiaként a szovjetunióbeli „paradicsomból”. Az itthon hagyott szeretteik, asszonyok, gyerekek, vének hosszú évekig azt sem tudták, vajon férjük, apjuk, testvérük él-e, hal-e, vagy régóta holtan fekszik-e már a végeérhetetlen oroszországi róna valamelyik jeltelen és ismeretlen tömegsírjában. Azon kevés és kiválasztott szerencséseknek, akiknek megadatott, valóban leírhatatlan és mai ember számára átérezhetetlenül katartikus élmény lehetett az első találkozás megannyi esztendei gyötrődés, reményvesztés, hit és vágyakozás után. Talán úgy kell ezt az egymásra találást elképzelnünk, amint a Kárpátia együttes megörökítette azt szép rockballadájában:
„Egyszer aztán nyílt az ajtó, és ott állt a vén baka,
Mankójára támaszkodva a fogságból tért haza.
Nem szóltak, csak nézték egymást, mint szerelmük hajnalán,
Nézte egymást némán az az ifjú és a szép leány”.
Hazatértek a kiválasztott szerencsések, de valójában egy „szerte nézett s nem lelé honját a hazában” abszurd léthelyzetével szembesültek itthon. A szovjet szuronyokon importált despotizmus stigmatizálta, üldözte, kuláklistára íratta, bebörtönözte őket, tisztességes munkával szerzett családi vagyonukat, földjeiket, jószágaikat, elrabolta, padlásaikat lesöpörtette. Mégsem tudta ezeket a tisztességes, jellemes magyar földműveseket megtörni és megalázni, a legkevésbé pedig megfélemlíteni.
Nemzedékem tagjainak igazi nevelői és örök példaképei ők voltak és maradnak, ők nyitották fel először szemünket, hogy lássunk, lássuk, hogy mi történik körülöttünk a szabad országnak hazudott börtöncellában. S tőlük hallottunk először a második világháború igaz történetéről is. Magam abban a kivételezetten szerencsés helyzetben voltam, hogy közülük egy nagyszerű embert csaknem 40 esztendős koromig ismerhettem és hallgathattam a történeteit. Azt is mondhatnám, hogy ő mindazon írások első számú ihletője és társszerzője, amelyeket hírportálunkon megosztok a kedves olvasókkal immár évek óta. Egyszerre volt ő mentor, barát és egy kedves öreg számomra. És nem utolsósorban: a nagyatyám. Ebben az évben a születésnapja épp egybeesett advent első vasárnapjával. Ezért gyújthattam ez alkalommal kivételesen két gyertyát úrjövetel kezdetekor.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready