Nézzük, kik is voltak a fegyintézet ez idő szerinti lakói! Összesen hét foglyot őriztek a Bastille-ban, két őrültet, négy váltó-, illetve pénzhamisítót és egy perverz arisztokratát, akit a hírhedett de Sade márkival együtt ítéltek el, s akinek a nevéből származik egyébként a magyarban is „szadizmus” szavunk. Jean Antoine Pujade, Bernard Laroche, Jean Lacorrege és Jean Béchade tehát bankjegyhamisításért került a rácsok mögé. Jacques Francois Xavier Whyte de Malleville gróf, akit a francia források angolnak, az angolok pedig írnek írnak le, és egy bizonyos Tavernier elmebetegek voltak. Az előbbi, aki július 14-ét követően „Whyte őrangyal néven vált közismertté, derékig érő ezüstös szakállával és ösztövér, csontos alakjával maga volt a megtestesült szenvedés a felkelő tömeg szemében. Szabadulása után diadalmasan hordozták körbe Párizs utcáin, ő pedig barátságosan üdvözölte a népet, háborodott elmével ugyanis még akkor is úgy vélte, hogy ő a nagy Julius Caesar. A languedoci Gabriel Charles Joseph Paulin Hubert de Solages grófot pedig a saját családja kérésére tartóztatták le szexuális perverziói miatt.

A leginkább ismert és egyúttal leghírhedtebb foglya a Bastille-nak 1789-ben azonban kétségkívül de Sade márki volt. Őt is saját családja kérésére vetették börtönbe libertinizmus miatt. (Ez nagyjából a mai neoliberalizmus sajátos „etikájának” felel meg, pontosabban annak 18. századi előzménye). De Sade Filozófia a budoárban című meglehetősen gyomorforgató, keményen pornográf művében kifejti, hogy a szexualitásban minden megengedett, ami az ego, azaz a saját örömének és perverz, aberrált kéjvágyának kielégítését szolgálja. Természetesen mindezt empirikus tapasztalatok birtokában írja. Napjainkban nyilván a normalitás ikonját mintáznák róla, s nem fogvatartott lenne, ellenkezőleg: ünnepelt globálceleb, illetve a világ egyik leggazdagabb, milliárdos mértékadó véleményformálója és médiamágnása. De Sade számára több szobát felújíttattak a Bastille-ban, s Burgundiából rendelt kiváló borait az erődítmény hűs pincéjében tárolták. Az intelligens és rafinált márki nagyon is tisztában volt magas kapcsolatai révén a politikai helyzet alakulásával, s eldöntötte, hogy ezt a saját előnyére fordítja. Úgy határozott, egyike lesz a Bastille megbecsült mártírjainak. A torony tetején tett sétái alatt az alanti járókelőknek lekiabált szavai – ez bevett szokása volt – július elején hirtelen megteltek politikai tartalommal. Miután ezektől a sétáktól eltiltották, a kézműves-kreativitás bastille-i hagyományait folytatva – az előző részben már utaltam Latude patkányterelő csodafuvolájára – hangtölcsért készített abból a fémtölcsérből, amelyet egyébként vizeletének és székletének a csatornába való továbbítására használt. Sade cellájának ablakából szabályos időközönként, mint valami óránként jelentkező 18. századi híradóból, olyasféléket lehetett hallani, hogy de Launay börtönparancsnok valamennyi elítélt legyilkolását tervezi, hogy épp az adott pillanatban már folyik is a mészárlás, és a jó párizsiak addig szabadítsák ki őket, mielőtt még késő nem lesz. A sade-i magamutogatás miatt már szerfölött ingerült Launay végül július 5-e táján elszállíttatta a bajkeverőt a megfelelő célintézménybe, a charentoni elmegyógyintézetbe, ahol az tombolva méltatlankodott, amiért epilepsziásokkal és bolondokkal zárták össze. Ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy július 14-ét követően de Sade márkiból mint egykori Bastille-mártírból forradalmár legyen.

1789. július 14-én XVI. Lajos egyetlen szót írt a naplójába: „Rien”, azaz semmi. Sok történész ezt annak a ténynek a tragikus tüneteként írta le, miszerint az uralkodó teljes mértékben eltávolodott a politikai realitástól. Noha mindössze arról volt szó, hogy a király akkurátusan naplót vezetett az általa elejtett vadak számáról, szenvedélyes vadász lévén. Mivel a kiéleződő politikai válság fejleményei állandóan megakadályozták kedvenc időtöltésében, ennél érzékletesebben aligha fejezhette volna ki az említett naplóbejegyzéssel aktuális helyzetét. A párizsi tömeg ezen a napon abból a célból indult meg a Bastille irányába, hogy birtokba vegye a két nappal korábban oda szállított lőporkészletet. Miután a felkelők küldöttsége tárgyalások útján nem tudott megegyezésre jutni de Launay márki börtönparancsnokkal, dél tájt a mintegy 1000 fős tömeg „Adják át a Bastille-t!” kiáltásokkal benyomult a katonasággal nem védett külső udvarra. Ezt követően néhányan átvágták a belső udvarra vezető felvonóhíd láncait, és eldördültek az első lövések. A későbbiekben mindkét fél azt állította, hogy a másik lőtt elsőként a nagy felfordulásban, így utólag ez már pontosan rekonstruálhatatlan. Délután öt óra tájáig folyt a tűzharc az őrség és a lázadók között, ekkor a győztesek benyomultak a börtönbe, kiszabadították a fentebb említett hét rabot, lefoglalták a lőporkészletet és leszerelték a védőket. Maga a csata az ostromlók soraiból 83 ember életét követelte, az őrség tagjai közül csupán egyetlen ember halt meg. Ez az aránytalanság felszította a tömeg bosszúszomját, és Launay börtönparancsnok fejét követelték. Végül egy Desnot nevezetű cukrász köztörvényes gyilkos módjára bicskával átvágta a márki nyakát. Ezt követően a fejet lándzsára tűzték, majd a csőcselék üdvrivalgása közepette végighordozták Párizs utcáin. Méltó kezdő aktusa volt ez a „nagynak” nevezett forradalomnak, mintegy megelőlegezve azt a borzalmat és államilag szervezett tömeggyilkosság-sorozatot, ami az elkövetkező években Franciaországra várt, annyi véráldozatot hozva 5 esztendő folyamán, amely sokszorosan felülmúlta az inkvizíció által 500 év alatt egész Európában máglyára küldött emberek számát. Mindezt természetesen a józan ész és a felvilágosodás szellemében.

A Bastille-t tehát nem azért foglalták el, mert a zsarnokság börtöne volt, hanem azért vált a zsarnokság jelképévé az utókor szemében, mert a francia forradalom legemlékezetesebb népfelkelése során a lőport kereső felkelők elfoglalták. Magától értetődően a korabeli sajtómunkások azonnal rávetették magukat a Bastille-ostrom eseményeire. A kor átlagos újságolvasója semmiben sem különbözött 21. századi utódjától: a szenzációt, botrányt, horrorisztikus borzalmat várta a hírekben. Így váltak a hírlapok írásaiban az erődben talált páncélzatokból ördögi „vasfűzők”, amelyekkel összeszorították a kínvallatásnak alávetett áldozatot, egy nyomdagép részeként fennmaradt fogazott tárgyról pedig kitalálták, hogy kínzókerékként használták. A környékbeli lakók hátborzongató bejelentéseket tettek, hogy nyögéseket, sikolyokat, beszélgetéseket hallottak mélyen a föld alól. A korabeli sajtótermékeket elárasztották olyan grafikákkal, amelyek vasálarcos alakokat, koponyákat, kínzóeszközöket, a leláncolt rabok oszlásban lévő testét és csontvázait, valamint más, a korabeli horror műfaji eszköztárába tartozó borzalmakat jelenítettek meg. Valamivel később, 1790 tavaszán az akkor már lebontott Bastille helyén emberi csontvázak maradványaira bukkantak. A korabeli „médiában” ezeket nyomban olyan, fogságban elpusztult rabok csontjainak nyilvánították, akiket föld alatti celláikban hozzáláncoltak a falakhoz, és még az őrök is megfeledkeztek róluk. Persze erre semmiféle bizonyítékuk vagy tanúvallomásuk nem volt, a leletek legnagyobb valószínűséggel középkori katonák csontvázai lehettek, ám ettől függetlenül nagy ünnepélyességgel exhumálták, majd újratemették őket. E szenzációs hírek hitelessége nagyjából olyan mérvű volt tehát, mint az 1990-es évek elején Irakban Szaddám Huszein katonái által az inkubátorból kitépett és a kórházi folyosókra kihajigált csecsemők szörnyű szenvedéstörténetének az egész világsajtót bejáró legendája. Összegezve tehát, a Bastille sokkal fontosabb lett utóéletében, mint volt valaha is az állam működő intézményeként. Formát, szimbolikus kifejezést adott mindazon bűnöknek, amelyekkel szemben a forradalom definiálta és legitimálta önmagát. Egy majdnem üres, elbontásra ítélt középkori anakronizmusból a „Zsarnokság Fenevadjának” mitikus fészkévé átalakulva a ledöntésén örvendezőket a modern francia nemzet új közösségében egyesítette. A résztvevők, szemtanúk, túlélők valamennyien az emberiség nagy barátai lettek, akik a középkor barbár sötétsége után meghozták a fényt Franciaország, sőt az egész Európa és földkerekség népei számára. Korántsem egyedülálló történelmi mítoszgyártás ez, hiszen akad rá példa bőségesen, különösképpen a 20. század történetében.

A másik, a börtönépülethez kapcsolódó legenda sem igaz, miszerint a Bastille-t a forradalmi tömeg rombolta le a szabadság mámorának euforikus első heteiben. Ez már csupán azon körülmény miatt is lehetetlenség lett volna, mert a minden alap nélkül éppen a felvilágosodás írói és filozófusai által „sötétnek” bélyegzett középkorban nagyon komoly mérnöki és építészeti szaktudással emeltek erődítményeket, katedrálisokat, városfalakat és egyéb építményeket. Következésképp elbontani is csak kellő szakértelemmel és eszközökkel lehetett. A valóság itt is jóval prózaibb a köztudatban élő legendánál. A kor egyik ügyes és rafinált üzletembere, Pierre-Francois Palloy megérezte a Bastille-ban lévő kreatív és számára óriási anyagi és erkölcsi haszonnal kecsegtető lehetőségeket, s így a modern történelem legnagyobb szabású bontási munkálatainak fővállalkozója lett. Palloy 1000 embert szerződtetett a munkálatokhoz, akiket jól meg is tudott fizetni. A vállalkozó a munkavégzés ideje alatt maga volt a főnök, gondos atya és bíró egy személyben. Bírságot szabott ki a gonosztevőkre, akik részegen összeverekedtek vagy akiket lopáson kaptak. Két bűnelkövetőt fel is akasztottak. Egy ilyen horderejű vállalkozás megkövetelt néhány áldozatot, maga Palloy a munka befejeztével így összegezte ezt: „négy lázadás, tizenöt baleset, nyolc gyilkosság és két sebesülést okozó támadás”.

1789. november végére a Bastille nagy részét lebontották. Palloy azonban, zseniális üzletember lévén, arra törekedett, hogy megbízatása ne érjen véget az erődítmény eltüntetésével. Talán paradoxnak tűnik, de miközben a tényleges bontási munkálatokat befejezték, a Palloy-féle nagyszabású Bastille-üzlet fölépítése éppen csak elkezdődött. A Bastille hatalmas köveinek egy részét eladta más építési vállalkozásoknak, illetve saját, a párizsi helyhatóságtól elnyert új építkezéseihez használta fel őket. Az igazi bombaüzlet azonban a Bastille-szuvenírek készítése, sorozatgyártásának elkezdése, piacra dobása és forgalmazása volt. A legkülönfélébb „forradalmi kegytárgyakat” állították elő a néhai Bastille maradványaiból. Tintatartók készültek a lábbilincsekből és egyéb vasalkalmatosságokból, az erődért folytatott csatát ábrázoló legyezők a különféle papírokból – lámpaernyő készítéséről viszont egyetlen korabeli forrás sem számol be –, papírnehezékek a kis Bastille-formára faragott kövekből, továbbá gyártottak burnótosszelencéket, dísztőröket és egyebeket. A trónörökös művészi értékű Bastille alakú márványdominók készletét kapta. Mivel sok millió vidéki francia számára a nevezetes július 14-e távoli esemény maradt, őket is részesíteni kellett a hazafias lelkesedés mámorából. Ezért Palloy összeállított egy szabványos utazó forradalmi relikviakészletet. Ezeket külön e Bastille-csomagocskák célba juttatására felfogadott és megfelelő forradalmi kosztümöt viselő „Szabadság Apostolainak” kellett elvinniük mind a 83 megyébe, amelyre Franciaországot felosztották. A korabeli „médiasztár”, az előző részben már említett Latude is elkísérte az „apostolokat” e haknizásaik során, hogy meséljen – az idő múlásával mind fantasztikusabbá és horrorisztikusabbá átalakuló – Bastille-beli szenvedéstörténetéről. Az új evangélium terjesztését szolgáló szabványkészlet minden csomagja három ládából állt. Az elsőben a Bastille méretarányos, élethű makettje volt működő ajtókkal, rácsokkal és felvonóhidakkal. A kellő hatás kedvéért az udvaron egy kis bitófa állt kötéllel, noha a Bastille-ban sohasem hajtottak végre halálos ítéleteket. A második ládában helyezték el a makett fatalapzatát, valamint a király portréját, a harmadikban pedig a „csontvázakkal” és újratemetésükkel kapcsolatos képek voltak, továbbá Latude önéletrajza, illetve egy darab abból az 5-7 centiméteres kéregből, amely úgymond a pincék falán képződött a szerencsétlen rabok „leheletéből, verejtékéből és véréből”. E forradalmi relikviák iránt olyan piaci kereslet mutatkozott, hogy túllépve Franciaország határain, még az egyesült államokbeli New York-i St. Tammany Társaság is rendelt belőlük. Az egész történet különös pikantériája azonban abban rejlik, hogy az az ember, aki el akarta hitetni a franciákkal, hogy a Bastille mint szimbólum által megjelenített „zsarnoki” Franciaország a múlté, s ezután börtönök sohasem fogják beszennyezni a szabadság hazájának földjét, a jakobinus diktatúra idején maga is börtönbe került. Igaz, Palloy a ritka szerencsés kiválasztottak közé tartozott. Nem a guillotine alá vitték, hanem szabadon engedték.

Nos, az egész Bastille-mitológia fontos szerepet játszik a modern kori történelem nyitányaként abban a tekintetben is, hogy egy adott történelmi eseményt miképpen lehet eredeti kontextusából kiragadva alakítani, fantasztikus epizódok sorozatával kiegészítve teljesen átformálni, s ennek eredményeképpen egy olyan mitikus történeti dogmát elhitetni a közvéleménnyel, amelynek vajmi kevés köze van az eredeti, hiteles eseményekhez és tényekhez. Nem mellesleg az sem elhanyagolható szempont, miképpen lehet minderre egy hatalmas profitot garantáló üzletághálózatot felépíteni. Ami a piacon abszolút versenyképes és politikailag nagyon korrekt is egyúttal. Végszóként pedig, ami konkrétan a Bastille-históriát illeti, elmondhatjuk, hogy a rettegetté mitizált erődítmény a modern szuvenír-ipar első áldozata és szimbóluma lett egyben.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info