Ebből a legfőbb siker egyértelműen az 1938. novemberi első bécsi döntés volt – melyre természetesen a miniszterelnök is kitér – de folytatódott a győri program néven futó hadseregfejlesztés is, illetve rögtön Imrédy hivatalba lépése után rendezték meg hazánkban a 34. Eucharisztikus Világkongresszust Budapesten, 1938. május 25-i kezdettel.

Imrédy Béla miniszterelnökségét most nem feladatunk áttekinteni, lényeg, hogy volt mire büszkének lenni és még ez azzal együtt is így van, hogy ekkor még mindent megtett azért, hogy a nemzetiszocialista szélsőjobboldal vitorlájából kifogja a szelet.

Mindez azért válik különösen kétarcúvá, mert később maga Imrédy az, aki ebben a politikai közösségben élre akart törni, s ha megfigyeljük, már itt is "szükséges reformokról" és "megcsontosodott álrendről" beszél. Ez a politikai pálfordulás ebben a 7 hónapban zajlott le, okai sokszínűek, és mind a mai napig nem teljesen egyértelműek.

Maga a cikk egyébként a Függetlenség című, a kor mércéjével mérve is igen színvonalas lapban jelent meg (érdekesség, hogy a december 25-i számban, amely szintén vasárnapra esett, mint idén és az időjárás-előrejelzés szerint akkor bezzeg még havazott), amelyet Kolosváry-Borcsa Mihály, az Imrédy-kormány sajtóosztályának vezetője főszerkesztett.

Ahogy azt az ünnepi publikációmban is megemlítettem, Imrédy korában a "mindennapi zakatolás" merőben mást jelentett, mint ma (szerintem mindenki, akinek túl gyors a mai világ, örülne annak a szintű "zakatolásnak"), a küzdelmes kor pedig ugyanúgy aktuális – más frontvonalak mentén – mint akkor. Mégis, Imrédy ünnepi gondolataiban jelen van az időtlenség és valami – a mindennapi politikai tértől mentes – lényeglátás és bölcsesség, amely nem (csak) az épp aktuális helyzetet, hanem általános világszemléletet ragad meg. Ha megfigyeljük, manapság már a legritkább esetben találkozunk ilyen jellegű "időtlen" írásokkal egy politikustól, vagy akár bárki mástól. Érdemes ezen elgondolkodni.

Nos, én ebben a szellemben kívánok további jó pihenést és feltöltődést az ünnepi időszakban.

"A békesség ünnepe köszöntött ránk. Békesség, – vajjon nem hangzik-e idegenszerűen ez a szó a mai harcos világban? Vajjon tudjuk-e a régi ünnepek hangulatának átadni magunkat? Vajjon kínál-e tanulságokat számunkra ebben a küzdelmes korban az isteni gyermek földreérkezésének évfordulója? Megtaláljuk-e ezeket a tanulságokat, ha a mindennapi zakatolás szünetében befelé fordulva önmagunk mélyére nézünk és keressük az útbaigazítást, hogyan, milyen lélekkel fogadjuk az események pergését?

A most vége felé járó esztendő nagy ajándékot hozott nekünk, magyaroknak. Meggyarapodtunk számban, az elszakított testvérek egy jelentős része visszatért hozzánk, ma először van magyar karácsony a Dunától északra elterülő Kis-Alföldön, a Rima mentén, Kassán és a keleti végek két magyar emporiumában. Feléjük száll ma sok milliónyi magyarnak a gondolata a hazatérteknek kijáró meleg, könnyesen boldog szeretettel, csodálkozással és büszkeséggel eltelve, hogy húsz évi elnyomatás dacára a testvér magyarnak – és milyen magyarnak! – maradt meg.

De meggyarapodtunk erőben is, mert az a hadsereg, amelyet talpra tudunk állítani, jóval hatalmasabb, mint amellyel egy esztendeje rendelkeztünk. A Gondviselés keze megóvott attól, hogy honvédeink vérzivatarokban bizonyítsák be értéküket. De erre a bizonyítékra szükségünk sem volt, mert tudjuk, hogy a magyar katona magyar katona marad mindörökre.

A történelem lapjait hatalmas erők forgatják. Az a balga törekvés, amely az európai rend – és hozzá egy hamis európai rendképlet – megmerevítésére törekedett, amely azt képzelte, hogy az emberiség megelégszik az 1918-ban fellapozott lapnak az olvasásával és nem vágyik a történelem könyvében rejlő további lapoknak a megismerésére, csődöt mondott. A megcsontosodott álrendnek a helyét két hatalmas baráti nemzet vezette dinamikus korszak váltotta fel. Mint viharos égen a fellegek, úgy kergetik egymást az európai történés eseményei. Európa küzd az igazságos elrendezésért, amely a népek és nemzetek egymásmellett való élését akarja biztos és megnyugvást keltő alapokra fektetni. Vajudik ez a vén világrész és ez a folyamat talán sehol sem olyan erős, olyan intenzív, mint Európának mifelénk eső részén.

Viharos kavargásban kell megállnia a helyét a magyarnak. Ösztönszerűen érzi, hogy a történelmi igazságnak sokszor fájdalmas, de félelmetesen nagyszerű vajudásában az igazi érték, az igazi erő fog diadalmaskodni. Erő, amely az összefogásban, a szervezettségben, az ép testben és a nagy lélekben nyilvánul meg. És ezért keresi ma a magyarság is azt a berendezkedést, azokat az életformákat, amelyek legalkalmasabbak erejének biztosítására, értékességének bizonyítására. Mint történelmi szemléletű nép, ismeri annak a talapzatnak a becsét, melyet egy ezeréves állami mult harcai során rakott le. Meg akar újulni, de anélkül, hogy elveszítené az örök magyar lelket, amely ezer év óta fenntartotta. A reformok útjait keresi, de úgy, hogy azok szervesen kapcsolódjanak a történelem folyamán kialakult régi útrendszerhez.

Nem könnyű dolog az ilyen útépítés, mert sokszor bizony járatlan vadonon kell keresztülvágni – hatalmas szálfák is áldozatul eshetnek –, árkokat áthidalni, szakadékokat betemetni, – egyszóval: áldozatokat kell hozni és néha talán útitársaktól is meg kell válni. Útitársaktól, akik nem is mindig emberek, hanem sokszor, sőt majdnem többnyire illúziók, megszokások, úrhatnámságok és nyárspolgári megrögzöttségek.

Nagy igazságkeresés folyik szerte a világban és a gyökeres reformok harcos, de felelősségérzettől áthatott politikája, melyet szolgálok, nem egyéb ebben az országban sem, mint az új egység keresése: keresés az új magyar élet jegyében az összefogásért, az abból fakadó erőért, az összefogásban és erőben rejlő állandóságért, biztonságért és – belső békéért.

Igy lesz a harcból béke. A békesség ünnepén jó emlékezni arra, hogy mind e vajudásnak a végén ott fog állni – mert ott kell állnia – egy egységesebb, erősebb új Magyarországnak, amely a történelem minden próbatételével szemben mindig be tudja igazolni a maga értékét.

A reményt soha nem adtam fel, most sem teszem, sőt egyre erősebb a bizodalmam, hogy a reformok útjának keresésében és építésében mihamarább meg fogjuk találni a nemzet egységét. Egy-egy reformjavaslat talán fájdalmas operáció, de elkerülhetetlen, mert akadályt gördít el a nagy magyar népmilliók belső összefogásának az útjából, mert munkálja, formálja azt a megújhodó magyar lelkiséget, amely túl minden elavult elkülönülésen, kunyhótól palotáig egy mértékkel mér: a nemzetéért dolgozó, feszülő, égő embernek az értékességével. És ha a karácsony szellemében befelé fordulva megkeressük lelkünknek mélyén a jóakaratot, egyhamar eljön a beteljesülés."

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info