Tanulva a többi elesett magyar végvár védőinek sorsából, Dobó válaszként a falakra két lándzsára egy koporsót függesztett annak jeléül, hogy elszánták magukat a halálra, de megadni soha nem fogják magukat. Majd Ahmed levelét másnap apródjával felküldte Bécsbe Oláh Miklós püspökhöz, a város földesurához saját levele kíséretében, melyben értesítette, hogy a török had felvonult Eger megszállására. Kérte a főpapot, hogy a leveleket juttassa el a királyhoz, és eszközölje ki a segítséget. Miként korábban már utaltam rá, a korabeli Európa diplomáciai-hatalmi viszonyait tekintve és a palásti csatavesztést követően erre semmilyen reális esély nem mutatkozott. Oláh Miklós válaszlevelében nem is tudott többet ígérni, mint „nagy szép biztatásokat” felmentő hadak híján. Tehát Dobó Istvánnak 2100 főnyi védősereggel, magára hagyatva kellett szembeszállnia az ostromra készülő oszmán haddal.

A törököknek a várvíváshoz már kipróbált módszereik voltak. A forgatókönyv lényegében mindenütt ugyanaz volt. Ali előhada körülzárta a várat, s a törökök az ágyúk hatótávolságán kívül megszállták a környéket, hogy a várbeliek kapcsolatát, utánpótlási vonalait elvágják a környező településektől. Közben elkészítették ágyútelepeiket, majd kifürkészték, hogy hol a leggyengébbek a várfalak, s hol lehet nagyobb erővel a legeredményesebben lövetni azokat. Mindezzel az Ahmed pasa által vezetett fősereg megérkezéséig végezniük kellett, hogy ezt követően előretolhassák a tüzérséget, amely eddig nem fejthette ki teljes hatóerejét. Az ostrom második szakaszában aztán hosszabb-rövidebb ideig a vár erősségének megfelelően lőtték a falakat, és utána próbálkoztak csak rohammal. A gyalogsági roham sikertelensége esetén a harmadik fázisban nekifogtak az ún. módszeres ostromnak. A bástyákat, kapukat, tornyokat igyekeztek mind több helyen aláaknázni és felrobbantani, közben szakadatlanul tűz alatt tartották a vár területét. Végül a negyedik szakaszban – a falak leomlását követően – intézték a döntő rohamot a meghódítandó erődítmény ellen.

A 16. századi várharcok egyfajta íratlan hagyomány alapján kölcsönös üdvözléssel kezdődtek. Az ostromló sereg megérkezése után Ali három lövéssel köszöntötte a bentieket, melyeket Dobó a bástyává alakított templomtoronyban lévő tarackokból viszonzott. 1552. szeptember 13-án megérkezett az Ahmed pasa és Szokollu Mehmed beglerbég vezette fősereg, s ezzel teljesen bezárult az ostromgyűrű az egri vár körül, ettől kezdve Dobó kizárólag önmagában, harcosaiban és a Jóistenben bízhatott. Ami a török had teljes tüzérségi erejét illeti, mintegy 20 nagyobb méretű falromboló ostromlöveggel és 100 kisebb űrméretű ágyúval rendelkezett. A kor technikai viszonyait tekintve, a török tüzérek, a topcsik egy-egy lövegből naponta 20-25 lövést tudtak leadni. Eger védői ezzel szemben mindössze négy ostromlöveggel és 18-20 kisebb tarackkal viszonozhatták az oszmán tüzérség támadásait. Az ostrom tüzérségi szakaszában, szeptember 15. és 28. között a várat a Föld- és a Tömlöc-bástya mentén, illetve az Ókapunál érte a legnagyobb pusztítás.

Ezt követően, 1552. szeptember 29-én indult az első gyalogsági roham Eger ellen. Szent Mihály napján még alig hajnalodott, amikor Ahmed pasa megadta a jelt a támadásra. A törökök megindultak kürt- és dobszóval, hangos „Allah!” kiáltással. Fontos pszichológiai hadviselési módszerük volt ez: óriási lármával, sípolással, durrogtatással még nagyobb tömeg látszatát keltették, és így kívánták megrettenteni a védőket. A pirkadatkor megindult török egységek először a paloták falát rohamozták meg, itt ugyanis a várfal leomlott és rés nyílott az erődrendszeren. Óriási közelharc bontakozott ki a nap folyamán. Az egyik janicsárnak sikerült feljutnia a falakra, sőt a lófarkas lobogót is ki akarta tűzni, azonban egy Komlósi Antal nevű vitéz olyat csapott kardjával a török karjára, hogy az rögtön levált, és zászlóstól hullott le a vár sáncába, az utána zuhanó katona teste több társát is magával sodorta. A legkritikusabb helyzet az Ókapunál alakult ki. A janicsárok ugyanis – társaik puskatüzének fedezete alatt – a kapu tornyában megvetették magukat. A törökök már a zászlóikat is kitűzték a toronyra. Kezdetben csak a torony alsó lőrésein tudták kidugni lobogóikat. Ahogyan a csigalépcsőn felfelé hatoltak, új és új zászlók jelentek meg a torony körül, mintegy jelezve a kint harcolóknak az elért eredményt. Végül az utolsó védekező magyar katona is elesett a lépcső legfelső fokán, és a torony sisakján is kikerült a lófarkas zászló, a lőrésekben pedig puskacsövek tűntek fel, hogy lőjenek a falakhoz siető magyarokra. A védőkön döbbenet lett úrrá a toronyra tűzött török lobogó láttán. Mekcsey István másodkapitány hiába küldött segítséget, az oda irányított harcosok nem tudtak feljutni a falakra, mert a toronyba befészkelt janicsárok gyilkos tűzzel tartották őket távol. A válságos helyzetben Dobó nem veszítette el a fejét: a monostor tornyán és a templombástyán felállított négy sugárágyúból tüzeltetett az Ókapu tornyára. Az építmény előbb megingott, majd megcsavarodva a földre zuhant. Sok török szörnyethalt, a sebesülteket pedig a magyarok kiűzték a várból, akik vad vágtában menekültek vissza a török táborba.

Az első roham a töröknek is nagy erőpróba volt. Ahmed pasa belátta, hogy ezt a korábban Ali által gúnyosan „rossz akolnak” nevezett várat módszeres ostrommal lehet csak bevenni, ahogyan a híres, nagy erődítményeket szokás elfoglalni. A szeptember 29-ei ostromot követő időszakban az volt a támadók célja, hogy a kíméletlen ágyúzás és lövetés következtében – a súlyos ember- és anyagveszteség mellett – felőröljék a várvédők ellenállási szándékát és pánikot keltsenek soraikban. Már másnap ágyúgolyó ölte meg András deákot, az egri bírót, aki a város férfi lakosságát vezette a harcba. A lélektani hadviselés eszköztárába tartozott, hogy az ostromlók a főtiszteket rágalmazták: nyílra kötve görög, latin, magyar nyelvű leveleket lövöldöztek a várba, illetve kiáltoztak be hasonló tartalmú üzeneteket. A magyar katonák ezeket figyelemre sem méltatták, ám mégis akadt egy tiszt, akire hatottak a rágalmak: a kassaiak hadnagya, Hegedűs István elhatározta, hogy kétszeres zsoldot követel Dobótól „ostrompénz” címen. S ha ezt nem kapja meg, akkor az ellenséget beengedik a várba, maguk pedig – bízva a török sértetlenséget garantáló ígéretében – elhagyják Egert. Dobó és Mekcsey azonban hamar tudomást szereztek a hitszegők tervéről, és kivallatták az árulókat. A haditörvényszék ítélete alapján az értelmi szerzőt, Hegedűs Istvánt a vár piacterén felakasztották, társait pedig fülcsonkítással bélyegezték meg.

Az első nagy roham után nem sokkal csaknem végzetes tragédia történt a várban: október 4-én a sekrestyében és a templom boltozott helyiségében felhalmozott lőpor tüzet fogott és felrobbant. Lehet, hogy véletlen baleset volt, lehet, hogy egy török lövedék gyújtotta meg. Istvánffy Miklós kiváló humanista történetíró úgy értesült, hogy „a tűzvész nem véletlenül, hanem belső vagy ellenséges csalárdságból támadt”. Az irtózatos erejű robbanás megremegtette az egész várat, s hatalmas recsegéssel-ropogással szétvetette a sekrestyét, a templom boltozatát és oldalfalainak nagy részét, továbbá a két szárazmalmot, s megrongálta a hozzá közel eső várfal javításait is. A pillanatnyi pánikot és zűrzavart a törökök természetesen igyekeztek a maguk javára fordítani. A védőket arra buzdították, hogy kíméljék magukat, és adják fel a várat. Az eltávozóknak sértetlenséget ígértek. Dobó és Mekcsey azonban parancsot adott, hogy fújják meg a trombitákat, verjék meg a dobokat, hogy a török szavait a várbeliek meg ne hallják. Dobó azonnal felmérte a veszély nagyságát. Mivel a puskapor túlnyomó része a nem várt detonáció következtében megsemmisült, s mindössze 24 edénnyel maradt, a várkapitány igyekezett a kárt eltitkolni és övéit lelkesíteni, hogy az ostromot kiállják.

Az elkövetkező napokban ádáz küzdelem zajlott, s a magyarok Bornemisza Gergely találékonyságának köszönhetően afféle csodafegyvereket is bevetettek. Gergely deák egyike volt a 16. század legkiválóbb hadmérnökeinek és feltalálóinak. Mesteri módon értett a különleges robbanószerkezetek, tüzes szerszámok, kerekek és hordók készítéséhez, petárdákat és aknákat állított elő, sokszor keltve pánikot a rohamozó törökök soraiban. Az ostromlók sem maradtak adósok a haditechnikai fortélyok és „meglepetések” terén: az aknaásás igen eredményes módja volt a falak megrongálásának. A török aknászok, a lagimdzsik az ostromlott vár falai, bástyái alá ásott üregekbe helyezett lőpor felrobbantásával vették ki részüket az ostromból. A detonáció hatalmas rést ütött a legerősebb kőfalakon is. A törökök a szomszédos Királyszéke lábától egészen a falakig hatalmas védőtető alatt aknát ástak. A magyar védelem velük szemben ún. ellenaknákat készített. Az egri harcosok arra is ügyeltek, hogy pontosan tudják, hol folyik a török aknaásás. Ennek megállapítására az volt a módszerük, hogy a gyanús helyeken vízzel töltött edényeket helyeztek el, s a víz felülete megmutatta a legkisebb rezgéseket is. A dobokra szórt babszemek rázkódásából ugyancsak ellenséges aknaásásra következtethettek.

Dobó István az 1552. szeptember 29-ei török roham után ismét kiküldte követeit, Vass Miklóst és Varsányi Imrét, hogy titokban menjenek keresztül a török táboron, és Bécsbe jutva újra kérjék a királyt, az „ország gazdáját”, valamint az egri püspököt, a „város gazdáját”, hogy küldjenek segítséget. Ez azonban másodszorra sem érkezett meg, s a várbeliek elkeseredetten fakadtak ki Ferdinánd király és szövetségesei ellen. A végsőnek szánt és koncentrált gyalogsági rohamot a törökök október 12-13-án intézték Eger ellen. Ott kezdték meg az ostromot, ahol az elsőt abbahagyták: az Ókapu-bástyánál. Ahol egyszer a janicsárok sikert értek el, ott újra támadtak. Itt Mekcsey István másodkapitány vette kézbe az irányítást. Az ádáz és gyilkos küzdelem végén, melyben Mekcsey is megsebesült, a törökök ismét visszavonultak. Az Ókapunál folyó harccal egy időben a Föld-bástyán is válságosra fordult a helyzet. Dobó maga sietett ide, s a kellő időben vitt segítség a magyarok javára fordította a hadiszerencsét. Az október 12-ei roham kudarcát követően a török seregben az elkeseredés már csaknem lázadássá fajult, végül Ahmed pasa csillapította le az elégedetlenkedőket azzal az ígérettel, miszerint még „egyszer megostromlok még, ha meg nem vehetjük, menjünk el”. 1552. október 13-án a törökök megindították a végső, döntőnek szánt rohamot az egri vár ellen. A teljes tüzérség össztűz alá vette az erődítményt, s Allah harcosai egyszerre rohamoztak minden irányból, valamennyi egységet bevetve. A leghevesebb, szó szerinti élethalálharc a Föld-bástyánál folyt. Dobó mindenkit a falakra vezényelt: valamennyi katonáját, aki élt és mozgott, a parasztokat, mesterembereket és asszonyokat, sőt a gyerekeket is. Ortelius német krónikaíró, aki eleget hallott a királyi udvarban az egri viadal részleteiről, a következőket írta az egri nőkről:

Az egri nők hősies magatartásukkal méltán érdemelték ki a „vitéz asszony” nevet. Példájuk a nemzeti tudatban a férfierővel harcoló önfeláldozó hősiesség szimbólumává vált. A Föld-bástyánál zajló harcok során Ali pasa arannyal hímzett bíborszínű zászlaját Tóth László gyalogos közlegény zsákmányul ejtette. Ezt követően az ostromlók feladták: lassanként visszavonultak szálláshelyükre. A végostrom során a Bolyky-bástyánál sikerült az egri vitézeknek Arszlán bég lobogóját is megszerezniük.

A heves és döntő roham végeztével a törökök dicstelenül visszavonultak. Az ütközet este ért véget, amelynek eredményét históriás énekében Tinódi Lantos Sebestyén így összegezte:

Az egri vár a kapitányok Nádasdy Tamás országbíróhoz írt jelentése szerint az október 12-13-ai ostrom során annyira megrongálódott, hogy inkább hasonlított nyílt mezőhöz, mint erődített helyhez. Az ostromló sereg azonban teljesen demoralizálódott, illetve október közepén nem tehetett még egy kísérletet a vár elfoglalására anélkül, hogy időben téli szálláshelyére érkezett volna. Ráadásul a vezérek között is viszály támadt: Ahmed pasa bosszankodásba és átkozódásba kezdett, amikor az események rácáfoltak előzetes számításaira, és szemrehányást tett Alinak, aki az egri várról és védőiről az ostrom előtt oly megvetőleg nyilatkozott. Az utolsó napokban még apróbb utócsatározások folytak, majd a törökök ezt követően megkezdték az előkészületeket a hazatérésre, és lassan tábort bontottak. Ahmed pasa és Szokollu Mehmed beglerbég erősen megcsappant serege 1552. október 17-én vonult el a kudarc színhelyéről, és Jászberény – Szolnok – Szeged irányában Nándorfehérvárra, Ali budai pasa pedig október 18-án Budára indult téli szállásra. A 40 napos ostromban elgyötört egriek azonban egy válogatott huszárcsapattal megszabdalták Ali utóvédjét, egészen Üllőig vágtatva utánuk.

A török had elvonulásának legfőbb oka a katonai vereség, illetve a táborban kitört pestis-, vérhas- és tífuszjárvány, valamint a közeledő téli évszak volt. A korabeli török történetírók közül Lufti pasa Az Oszmán-ház története című munkájában a hideg időjárásnak és a közeledő télnek tulajdonítja a kudarcot. Dselálzáde Musztafa viszont Eger falai állítólagos monumentalitásáról ír, hiszen „bástyájának ormai az égig érnek… falainak alapja a tengerben van”, noha az igazság az, hogy 1552 előtt Eger vára hevenyészett erődítés volt csupán. Komolyabb építkezések csak ezután folynak majd. (Ennek ellenére a török a már valóban korszerű védművekkel rendelkező várat 1596-ban elfoglalja, igaz, akkor jórészt idegen, német, olasz, spanyol zsoldosok őrzik). A kortárs magyarok az egri diadalt egyértelműen „csodának” és „Isten kezének” tulajdonították. Verancsics Antal tudós püspök-történetírónk ezt így fogalmazta meg: „mert a magyarok, kik benne valának, az Istenben vetették vala minden reménységiket. A Úr Isten velek lőn, nekiek adá a gyüzedelmet”. A legnyomósabb érv kétségkívül a katonai kudarc és az oszmán sereg demoralizálódása volt, ám az is történeti realitás, hogy a szultáni főseregnek téli pihenőre mindenképpen vissza kellett vonulnia a birodalom központjába, egyrészt az időjárási viszonyok miatt, másrészt azért, mert a szultán három kontinensre kiterjedő világbirodalma egyszerre kétfrontos háborút folytatott a 16-17. században: nyugaton a Habsburg-impériummal, keleten pedig Perzsiával. Épp 1551-1552-ben Thamasp (1524-1576) sah korában a perzsák kisebb eredményeket értek el a keleti harctéren Szulejmán szultán hadai ellenében. Iszmail Mirza, a perzsa uralkodó fia a kelet-anatóliai Erzerum ellen fordult, becsalogatta az ottani fővezért a hátországba, és súlyos vereséget mért rá. A másfél évtized múltán, 1566-ban Szigetvár védelmében hősi halált halt Zrínyi Miklós 1552. október 6-án egy török fogoly vallomása alapján arról adott hírt a királynak, hogy a „perzsák nagyon kellemetlenkednek a szultánnak. A Perzsia ellen már elküldött hadinép támogatására kénytelen lesz Ahmed pasát visszahívni, amelyre a parancsot már ki is adta”.

Az egri győzelem örömébe azonban némi bánat és gyász is vegyült: a várbeliek közül az ostrom alatt 300-an elestek (ez 15%-os emberveszteség), több mint 200-an megsebesültek. Ennek ellenére a „rozzant akolt” a maradék Magyarország áttörhetetlen védőbástyájává változtatta Dobó István és az alája rendelt parancsnokok, Mekcsey István, Bornemissza Gergely, Zoltay István, Pethő Gáspár és katonáiknak, a vár egész védőseregének hősiessége és rendíthetetlen helytállása. Az 1553. évi soproni országgyűlésen a rendek is megemlékeztek Eger vitéz magyarjairól. Az elesettek özvegyei, árvái, továbbá a súlyosan sebesültek megsegítésére, illetve a török fogságba kerültek kiváltására saját pénzükből hadisegélyt szavaztak meg a nemesek. Végső soron az egri diadal azt eredményezte, hogy a török hatalom, amelyet addig Európa katonai ereje nem bírt megtörni, végül is a magyarországi végvárak falai alatt torpant meg először.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info