Az előző rész itt található.

Pázmány 1609-ben három vitairatot is megjelentetett. Elsőként Alvinczi Péternek, Kassa város református prédikátorának, vezető protestáns teológusnak címezte Öt szép levél című ironikus vitairatát. Az Öt szép levél mindegyike a felekezeti viták egyik fontos és aktuális kérdését helyezi középpontba. Az első levél „az pápisták bálványozásáról” szól. A református hitvitázó álláspontjával szemben, miszerint „mely nagy bűn az bálványozás”, Pázmány kifejti, hogy „az képek tiszteleti nem bálványozás”, vagyis a „római hitre” vonatkozóan ez rágalom. Pázmány a tridenti zsinat álláspontját idézi, miszerint a szentképeknek illendő becsületet és tiszteletet kell adni, „nem azért, mintha ezekben valami istenség avagy erő volna, melyet böcsülleni kellene, avagy tőlük valamit kérni: hanem csak azért, hogy akit jegyeznek, azt tiszteljük ezek által. És amikor ezek előtt süveget vetünk, térdet hajtunk, Christust imádjuk, akit jegyez az kép” – összegzi mondanivalóját Pázmány. Ezt követően a kép és a bálvány fogalmát különíti el gondosan. Az utóbbi ugyanis „oly teremtett állat (élőlény – L.Zs.), melynek az bálványozók isteni tiszteletet tésznek”, s mivel a római katolikus egyház a képeket és szobrokat csak jelekként, a szenteket pedig közbenjárókként értelmezi, így nem is lehet valós az ellene felhozott bálványimádás vádja.

Hasonlóképpen problematikus és nagy viharokat kavaró kérdést tárgyal a második levél is, nevezetesen, hogy a katolikusok szerint mennyiben kötelező a más vallásúaknak tett ígéretek, fogadalmak, szerződések megtartása. Különösen két múltbeli esemény szolgált a vádak alapjául: a konstanzi zsinaton (1414-1418) a Zsigmond császár legfelsőbb ígéretére hitlevéllel ellátott Husz János elfogatása, és megégettetése 1415-ben, valamint az I. Ulászló (1440-1444) magyar király által Nagyváradon megkötött békeszerződés megszegése.

A harmadik levél a cölibátus, azaz a papi nőtlenség ismét csak heves viták kereszttüzében álló tételéről fejti ki a katolikus álláspontot. Elmondja, hogy a tilalomról még VII. Gergely pápa határozott az 1074-es római zsinaton, de a katolikus-protestáns vita valójában arról bontakozott ki 1517 után, hogy 1074-ben vezették-e be a cölibátust, vagy csak megerősítették a már korábban hozott intézkedést és létező gyakorlatot. Pázmány azt fejtegeti, hogy a klerikusok már a kereszténység korai évszázadaiban is választás előtt álltak: vagy az egyházzal, vagy embertársukkal jegyzik el élethossziglan magukat. A kérdésben a tridenti zsinat 24. ülésszaka igen szigorú és egyértelmű határozatot hozott: fenntartotta a papi házasság tilalmát.

A negyedik levél eltérő karakterű, ugyanis egymás után 26 kínos kérdést vesz számba, mindegyiket néhány tömör mondatba sűrítve. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy e helyen Pázmány Luther és Kálvin szövegeiből kontextusaikból kiragadott mondatokat idéz, s nem egy esetben elragadják érzelmei is. A protestáns vitapartner viselkedését ironikus módon így teszi szemléletessé: „Ti is, mikor prédikációtokba feddeni kellene az gonosságot, csaknem megfagy az nyelvetek, mikor pedig az pápa ellen káromkodtok, izzad még az prédikálló szék is”.

Végezetül az utolsó levélben egyértelmű támadásba megy át a katolikus hitvitázó. Itt a „hét erős bizonyság” érvét sorakoztatja fel amellett, hogy Luther és Kálvin követői bálványozók, sőt – Pázmány szerint – eretnekek is egyben.

Az Öt szép levél címzettje, Alvinczi Péter azonnal válaszolt kihívójának Egy tetetes neve vesztett Pápista embertől S. T. D. P. P.-től küldetett színes öt levelekre rend szerint való Felelet Alvinczi Pétertől, a Kassai Magyar Ekklézsia lelkipásztora címmel. A Felelet egyetlen példánya sem maradt fenn, azonban Pázmány újabb – szintén 1609. évi – válasziratából tartalma és stílusa is rekonstruálható. A barokkosan terjedelmes mű címe: Alvinczi Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztényi szelídséggel való megrostálása Pázmány Pétertül, az Jesuiták rendin való legkisebb tanítótul. Pázmány már a bevezető részben így összegzi protestáns lelkésztársának Feleletét: Alvinczi „pajkos tréfákkal és ló faránál kohlott paraszt szidalmazásokkal feltetézett” könyvében szerinte „semmi egyéb nincsen egynehány jó módgyával ejtett magyarismusnál, Aesopus beszédinél, korcsmárul költ kajtor tréfáknál, istállóhoz illő poshatt szidkozódásoknál”. Arra is céloz Pázmány, hogy Alvinczi az Öt szép levél feletti felháborodásában még fegyveres akcióval is megfenyegette őt, ezért írja neki: „Noha talám nem karddal, hanem pennával, nem vérrel, hanem téntával kellene énellenem hadakoznod”. A vita már a személyeskedést és a trágár szófordulatokat sem nélkülözi. Amikor – miként az a Megrostálásból rekonstruálható – Alvinczi Feleletének ahhoz a részéhez ér Pázmány, ahol a kassai prédikátor azt írja a pozsonyi apácákról, hogy „mind viselősön találtatának”, a katolikus polemikus így replikázik: „Ha fogadást nem töttem vólna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám itt az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apácáknak békét hagyván, anyácádra viselnél gondot”. De hogy Alvinczi sem fukarkodott a hitvita során a megfelelő verbális eszköztára hadrendbe állításával, azt bizonyítják Pázmány következő sorai: „Végezetre énreám mindenféle szitkokkal agyarkodik Alvinczi uram, és mint az sebes esőt úgy szórja reám az ő nyelvének mérgét. Én őnéki Patvarkodó, Hypocrita, szamár, ördögi irigységgel és ördögtül tanult mesterséggel rakva vagyok ; mint az vak eb az árkot, mint az Gál ebe az medvét, úgy kerülöm az igazságot; bérletten ravasz vagyok; az szemtelen ördöghöz hasonló vagyok; orcámra ültem, az pharisaeusok igyenes lineán (egyenes vonalon, ágon – L.Zs.) fajzatti vagyunk mi; én szemtelenül hazudok; rázom, mint az disznó az bársont; az házasság szentség, úgymond, de nem olyan latornak való, mint ü; tetétül-fogva mérész és orcátlan patvarkodónak, deli palástú Pilátusnak, süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához hasonlónak nevez, és azt mondgya, hogy mint tengeren egyik hab az másikat tolja, szinte úgy tolyong egymás után sok hívságom”.

Természetesen Pázmány sem maradt adós a válasszal. „Hogy azért ennek a nevevesztett, nyálaskodó prédikátorkának körmét megkoccantsam, és az sípot béfalassam véle: az Istennek szent nevét segítségül híván, világoson megmutatom, mely álnok, szemfényvesztő, csalárd tekéletlenségekkel szokták az prédikátorok terhelni az mi igaz vallásunkat”. Néhány oldallal utóbb még messzebb ragadja az indulat: „Tök az agyad, s más az agyad veleje, ha te csináltad ezt az verset…” A reformáció alapítójáról, Luther Mártonról pedig ezt veti papírra a Megrostálás írója: „Luther Mártontúl azt olvasom: hogy az ő anyja fürdőházban szolgáló leány vala, ki az ördögtűl megnyomatván, Luthert nem természet folyása szerént férfiútúl, hanem az ördög mesterségéből szülé”.

Nos, a teológiai fejtegetések mellett elkeseredett, indulatos és durván személyeskedő jellegű megnyilvánulásokat is magában foglaló hitvitázó irodalom éppen abban a korban zajlott, amelyben a katolikus-protestáns vallási-politikai törésvonal mellett a magyarságot a politikai három részre szakítottság állapota és annak minden következménye is sújtotta, ettől függetlenül ma már a nagy hitviták szereplői nemzeti történelmünk kölcsönösen elismert nagy alakjai.

Az 1609-es év harmadik vitairata azonban minden eddigi határt és mértéket túllépett hevességével. Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszekegy Istene címmel közreadott írása a genfi reformátor szövegeinek önkényes idézésére épül, kontextusából kiragadott mondatok segítségével igyekszik bemutatni, hogy Kálvin tanai mindenben ellentmondanak az alapvető keresztény hittételeknek. Pázmány „Kálvin-Hiszekegy”-e hangvételével, provokatív stílusával annyira felháborította a protestáns rendeket, hogy a pozsonyi országgyűlésen a szerző perbe fogását, jogi úton történő felelősségre vonását követelték. Azért is kirívó munka Pázmány életművében a „Kálvin-Hiszekegy”, mert egyéb egyházi és politikai írásaiban és tevékenységében mindenkor megfontolt és higgadt, diplomatikus volt. E művében Pázmány elsősorban a kálvini predestináció-, azaz eleve elrendelés-tanra nyitott össztüzet. Ez a kálvini tanítás – bizonyos fokig – az áruvá váló jócselekedetek hierarchiájának ellensúlyozására fogalmazódott meg, az emberi tettek érdemszerző erejét, s az ebben rejlő üzleti szellemet volt hivatva megszüntetni. Pázmány katolikus álláspontja szerint ez nem helytálló érvelés, ugyanis ha Isten már „önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel”, s némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva”, akkor a tettek nem változtathatnak ezen semmit. Kálvin szavait Pázmány a végsőkig kiforgatva eljut ahhoz a konklúzióhoz, miszerint a genfi reformátor azt tartja, hogy a bűn szerzője Isten, hiszen ő rendelt eleve némelyeket kárhozatra. Majd ezeket tartja kiolvashatónak Kálvin szavaiból: „Hiszek az pokolbéli ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem-istenben”. Nyilván Pázmány sem gondolta komolyan, hogy Kálvin az ördögben hisz Isten helyett, s tudta, hogy helytelen úton jár az, aki e nehezen felfogható tanának minden kijelentését szó szerint akarná értelmezni. Inkább egyfajta torzító tükröt kívánt protestáns vitapartnerei elé tartani, hogy megmutassa, hová vezethet az, ha az idézeteket szövegösszefüggéseikből kiragadva, önkényesen kezeljük. Tény azonban, hogy Pázmány a „Kálvin-Hiszekegy” után ilyen modorban és stílusban nem írt többé.

Pázmány rekatolizációs-missziós tevékenységét ösztönözte, hogy Thurzó György nádor 1610. március 28-ára Zsolna (ma Szlovákia) városába összehívta Felső-Magyarországi ágostai hitvallású (evangélikus) főurait, nemeseit, a szabad királyi városok képviselőit, valamint prédikátorait, hogy a bécsi béke, illetve az 1608. évi országgyűlés végzései alapján biztosított vallásszabadság értelmében kialakítsák az evangélikus egyház intézményi-jogi kereteit. Forgách érsek azonnal ünnepélyes nyilatkozatot bocsátott ki Pozsonyban, amelyben érvénytelennek és kánonjogi értelemben törvénytelennek mondta ki a zsolnai zsinatot. Zsinatot egybehívni és egyházi ügyekben intézkedni csakis a törvényes úton megválasztott érseknek áll jogában a katolikus álláspont szerint. Válaszként Forgách érsek 1611. augusztus 1-jére Nagyszombatba összehívta a királyi országrész katolikusainak országos zsinatát. Utoljára ilyet még Oláh Miklós esztergomi érsek kísérelt meg 1561-ben, hogy egyházának a protestantizmus tengerén vészesen süllyedő hajóját mentse, akkoriban még mindhiába. A katolikusok a nagyszombati zsinaton vetették meg újra egyházszervezetük működésének alapjait, mind a tridenti határozatoknak a magyarországi kánonjogba történő átültetésével, mind pedig az egyházfegyelem megszilárdítása terén. Sajnálatosan jellemző a kor erkölcseire, hogy külön határozatot kellett hozni a házasságban élő papok ellen, sőt a táncmulatságokban, vadászatokon részt vevő, részeges, uzsorás és kereskedelemmel foglalkozó egyháziak ellen is.

Pázmány nagy egyházmegújító ténykedése során szinte nap mint nap tapasztalta, hogy a katolikus dogmatika hatalmas katedrálisából egyetlen építőkövet sem lehet büntetlenül kiemelni anélkül, hogy bármelyiknek a hiánya ne indítana el láncreakciót, amely végül is az építmény teljes összeomlásához vezethet. Eszerint „aki egy cikkelyben megveti az anyaszentegyház tanítását, az egész keresztyéni tudományt bizonytalanná teszi”, majd így folytatja: „a hit olyan, mint a gyűrű, mely ha egy helyen megszakad, jól nem állhat az ember ujjában; olyan, mint a harang, mely elveszti hangosságát egy kicsiny hasadással. A tévelygés pedig, akármilyen kicsiny légyen is, olyan, mint az ék, melynek hegye vékony és mikor a fába ütik, nem nagy hasadást szerez, de mennél tovább verik, annál nagyobb nyílást hágy és végre akármely öreg (jelentése: nagy – L.Zs.) gerendát kettéhasít”. Ezek a gondolatok hívták életre Pázmány hatalmas összegző munkáját, élete főművét, Az Isteni Igazságra vezérlő Kalauz című könyvét, amely 1613-ban Pozsonyban jelent meg.

A Kalauz nem csupán a magyar hitvitázó irodalom csúcspontját jelentő teológiai és dogmatikai szintézis, hanem az első olyan magyar nyelvű (!) alkotás, amelyben a legnehezebb teológiai-filozófiai kérdésekkel is szembenézett alkotója, s olvasóinak hiánytalan világképet igyekezett adni. Arra is gondosan ügyelt Pázmány, hogy ne csak a katolikusoknak, hanem protestáns ellenfeleinek tételeit is autentikus forrásból, első kézből idézze: „Elhidd azért bizonyoson, hogy amit írok, ujjamból nem szoptam és hamisan sem költöttem, hanem a Luther, Calvinus és egyebek könyveiből szedtem”. Néhány korabeli sajtóhibától eltekintve valóban olyan hitelesek a szerző forráshivatkozásai, hogy bennük a modern filológia sem találat semmi kivetnivalót. A 15 részre tagolt mű első két könyve általános keresztényi alapigazságokat tárgyal – az isteni természet jellegéről, Krisztus méltóságáról, a mártírokról, a prófétákról, a keresztényüldözésekről –, vagyis bármilyen felekezetű olvasó elfogadhatta őket. A 3. könyvben azt bizonyítja a szerző, hogy a római katolikus egyháztól és a pápaságtól elszakadt vallások nem lehetnek igazak és üdvözítőek, vagyis Pázmány szerint az evangélikus és református egyház „tudománya hamis”. A további könyvek és fejezetek már élesen polemikus hangvételűek. Pázmány itt a következő vádakkal illeti hitvitázó ellenfeleit: a protestánsok „első mestere az ördög volt”, a jó cselekedetet semmibe vették és kiirtották, felújították az ókeresztény kor eretnekségeit és félreértelmezték a Szentírást. A protestáns dogmatika cáfolata után két függeléket toldott be a tudós szerző, ezek az iszlámról, illetve a görögkeleti egyházról kívánják bizonyítani, hogy egyikük sem az üdvözítő vallás tanait hirdeti.

A cáfolatokat követően a katolikus dogmatika és egyházszervezet alapelveinek kifejtése következik. Szól a szentekről és Szűz Mária tiszteletéről – nem pedig imádásáról –, a szentségekről, az üdvözülésről, a purgatóriumról, a cölibátus okairól, a pápaságról, a miséről, a Szentírásról és még sok más aktuális kérdésről, amely a kor hitvitázó irodalmának napirendjén szerepelt. A Kalauz szerzője mindvégig hangsúlyozza: csakis a szavak erejére, a meggyőzésre, sohasem a fegyverek élére és a lelkiismereti kényszerre gondol, amikor egyháza térhódításáról szól. „Ez utolsó kétszáz esztendő alatt a pogány nemzetségek nem egyéb hitre tértek a rómainál. Mert mindeneknél tudva vagyon, hogy nap-keleti Indiában, Jáponban, Chinában, napnyugati Peruban, Mexicumban és több sok országokban annyira eláradott a pogányság között a Krisztus ismereti, hogy csak az egyik Indiában (vagyis Közép- és Dél-Amerikában – L.Zs.) is hetvenezer templomnál többet építettek kétszáz esztendő alatt. Csak a jezsuitáknak kilencvenhét helyen vagyon lakhelyek ezekben az országokban. Egész Európa Ázsiával együtt sem tészen annyit, amennyi helyre terjedett kétszáz esztendő forgásában a Krisztus zászlója a pogány népek között. Ezek pedig a nagy hatalmas tartományok a római hitre hozattak a barátok, jezsuiták és egyéb rendbéli papok prédikálásával, nem fegyverrel, sem vérontással. Mert … nem szabad a hitre erőltetni azokat, akik meg nem keresztelkedtek”.

Az erőszak, a vér és fegyver elutasítása, a missziós tevékenységnek érvekre, szavakra és anyanyelven írott könyvekre alapozása – ez jelentette Pázmány küldetésének lényegét, ez a szándék vezette tollát a Kalauz megírásakor is. Más kérdés, hogy a kereszténység amerikai és ázsiai terjesztésének eseményei korántsem zajlottak le olyan békés eszközökkel, miként azt Pázmány állítja, sőt tízmilliók estek áldozatául az európai hódítók brutalitásának. Igaz, hogy a konkvisztádorok részéről a „hitterjesztés” általában csak ürügy volt, hogy megteremtsék az ideológiai alapot, igazolást a területfoglaláshoz és gyarmatosításhoz, Eldorádó kiapadhatatlan arany- és ezüstkincsének megszerzéséhez, miként ez minden korban, így ma is a világhatalmak expanziós törekvései során jól kimutatható, azzal a módosulással és a korkövetelmények szabta modernizálással, hogy jelenleg az „antiszemitizmus és a terror ellen” hirdetnek keresztes hadjáratot a tabusított nevű – saját önmeghatározásuk által nem is létező – újgyarmatosítók.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info