2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:01 Egymás után a vírussal is összefogtak a ballibek: "erre van szükség ahhoz, hogy Orbán rendszere elinduljon a bukás felé"10:37 Kína holdjárója már több mint 424 métert haladt előre a Hold távoli oldalán10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

A lex Tiszaeszlár előjátéka Groó Diana filmje? - A per legkirívóbb ellentmondásai

Reklám

Sejthettük, hogy a jövőre lebonyolítandó „holokauszt emlékév” után a másik nagy zsidó tabutéma, Tiszaeszlár is hamarosan terítékre kerül. Nem kellett sokáig várnunk erre. Tegnapi hír, miszerint Groó Diana rendező filmet szándékozik készíteni a Solymosi Esztert meggyilkoló tiszaeszlári sakterek peréről, „természetesen” kizárólag a nagy mesemondó és a kimondhatatlan nevű nép érdekében notóriusan hazudozó-rágalmazó védőügyvéd, Eötvös Károly által írott A nagy per című memoár alapján.
Érdekes a liberális kettős mérce alkalmazása Tiszaeszlár-ügyben is: amennyiben a zsidók érdeke úgy kívánja, a „független és objektív magyar igazságszolgáltatás” verdiktje megkérdőjelezhetetlen számukra, ellenben ha a „független és objektív magyar igazságszolgáltatás” a nyomozati anyag alapján a köztörvényes gyilkosokat elmarasztaló ítéletet készül hozni, s csupán politikai nyomásra dönt az utolsó pillanatban másként, akkor úgymond „le kell rántani a leplet a korabeli korrupt, előítéletes magyar igazságszolgáltatásról”, és egy abszolút elfogult, szubjektív szépirodalmi munkához kell folyamodni, amelynek prekoncepcionális alapgondolata: zsidó bűnös nem lehet, még abban az esetben sem, ha nyilvánvalóan az.
Groó véleménye szerint Eötvösnek bizonyítania kellett, hogy a középkori babonákra épülő rágalom – vagyis a rituális vérvád, illetve az ez alapján meghozandó ítélet – hatalmas szégyene lenne Magyarországnak. Nos, számtalanszor foglalkoztunk már portálunkon a tiszaeszlári emberölési üggyel, ám úgy tűnik, nem lehet elégszer visszatérni egy szerencsétlen magyar parasztleányka meggyilkolásának történetéhez. Ezért újra csokorba gyűjtjük a legnyilvánvalóbb, dokumentált fizikai és biológiai tényeket, dátumokat és tanúvallomásokat, amelyek egyértelműen kizárják azt, amit Eötvös Károly, Elek Judit – a Tutajosok című film készítője – és Groó, valamint az igazság elkendőzésében érdekelt zsidó lobbi immár 130 esztendeje – meglehetősen sikeresen – megpróbál elhitetni a magyar és az európai közvéleménnyel.

Történt tehát, hogy 1882. április 1-jén, nagyszombat napján a Szabolcs megyei Tiszaeszláron délelőtt 10 óra tájt egy tizennégy éves leány, Solymosi Eszter ment a községben a közigazgatásilag hozzá tartozó Ófaluba bevásárolni, hogy gazdasszonyának, Huri Andrásnénak festéket, két szomszédjának pedig gálickövet, illetve patkószeget vegyen Kohlmayer helybéli kereskedő vegyesboltjában. Hazafelé menet szemtanúk még látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, azonban ott eltűnt, többé soha senki nem találkozott vele.
A fent jelzett időpontban a helyi ortodox hitközség az állatok rituális vágását végző saktert (metszőt) választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett a községbe Scharf József helybéli egyházi vezető házához. Amikor Solymosi Eszter elhaladt a zsinagóga, illetve az egyházfi háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat, minthogy zsidók ezen a napon semmiféle munkát nem végezhetnek. Ezt követően Esztert soha többé nem látta senki, sem élve, sem halva. Solymosi Eszter eltűnése után azonnal megkezdődött a leány keresése, gazdasszonya, Huri Andrásné, édesanyja, Solymosi Jánosné és nagynénje, Solymosi Gáborné indultak a felkutatására. S e pillanattól kezdve az egész ún. tiszaeszlári ügyben, illetve perben számos furcsaság történt, illetve csodás elem szövődött a büntetőeljárásba. A legfontosabbakat pontokba szedve a következőkben fel is soroljuk.
1. 1882. április 1-jén, amikor napszállta előtt az asszonyok már másodszor próbálkoztak Solymosi Eszter előkerítésével, különös dolog történt. A zsinagóga előtt elhaladva találkoztak a háza előtt tartózkodó Scharf József templomszolgával, aki a baj oka felől faggatta az asszonyokat. Miután ezek elpanaszolták Eszter eltűnését, Scharf ekképpen nyugtatta őket: „Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (sic!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten”. Ez a perdöntő kijelentés, pontosabban „freudi elszólás” akkor hangzott el a templomszolga szájából, amikor Solymosi Eszter eltűnésével, illetve bántalmazásával a zsidókat vagy bárki mást meggyanúsítani még senkinek sem jutott eszébe, hiszen hozzátartozói abban reménykedtek, hogy a leány éjszakára valamiképpen mégis előkerül. A fenti beszélgetés tényét Scharf József, Solymosi Jánosné és Solymosi Gáborné egyébként a per végtárgyalásán is szó szerinti egyezéssel elismerte, vagyis Scharf József már a gyilkosság napján, 1882. április 1-jén minden előzmény és ok nélkül védekezett egy akkor még nem is létező vád ellen. Amikor a bíróság ennek okát tudakolta, az érintett ismét csak afféle „freudi elszólással” ezt a választ adta: „Talán gondatlanság (sic!) volt, de éppen eszembe jutott. Bár ne adta volna az Isten, hogy ilyen bolondságot ejtettem ki a számon”. Scharfnak tehát nyilván tudnia kellett valamit.
2. Az ügyben jelentős fordulat akkor következett be, amikor Scharf József ötesztendős kisfia, Samu 1882. április 30-án helybéli libapásztoroknak elmesélte, hogy „atyus behívta az útról a magyar lányt (ti. Solymosi Esztert), megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk.” A kis Samu többeknek is előadott különös beszéde nem maradt titokban a faluban. Ennélfogva Solymosi Jánosné 1882. május 4-én ismét – először a lánya eltűnését követő napon – elment a községi bíróhoz, majd másnap Jármy Jenő tiszalöki főszolgabíróhoz, hogy közölje velük a Scharf Samu által előadott történetet. E bejelentések következtében indult meg a nyomozás és a hivatalos eljárás Solymosi Eszter eltűnésének ügyében. Ezen a ponton ismét egy perdöntő körülményhez érkeztünk: az akkori hazai zsidó sajtó és külföldi laptársaik a későbbiekben telehazudták a fél világot azzal, hogy a sötét, műveletlen, babonás magyarok a középkori vérvád teóriájával álltak elő, így akarván bitófára juttatni a szerencsétlen, vétlen Scharfékat, noha ismételten és nyomatékosan hangsúlyozzuk: a rituális vérvád-koncepció zsidó részről fogalmazódott meg, és sem a magyarországi sajtóban, sem az országgyűlésben, sem a bírósági eljárás során ez a gondolat a köztörvényes bűnügy vonatkozásában fel sem vetődött. A nyíregyházi törvényszék minden bírája – kivétel nélkül – elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a rituális gyilkosságot, s kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy másról nem lehet szó, mint egyes megszállott személyek vallási fanatizmusból elkövetett bűncselekményéről, s amennyiben ilyen bűntény történt, azért csak és kizárólag az elkövetők a felelősek, a hazai zsidóság egészének mint kollektív bűnösnek egyetemes felelősségéről szó sem lehet. Sőt, a törvényszéki elnök, Korniss Ferenc az állítólagos vérvádról még kérdéseket sem engedett feltenni, hiszen egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani és bizonyítani.
Scharf Samu közléseit nagy részben megerősítette féltestvére, a 14 esztendős Scharf Móric is, azzal árnyalva a képet, miszerint ő maga nem volt bűnrészes, hanem későbbi elmondása szerint „Solymosi Eszter szombaton (ti. 1882. április 1-jén, nagyszombaton – L. Zs.) délben 12 óra körül édesapám hívására, amidőn az Ófaluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hívta, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. (…) Solymosi Eszter a gyertyatartókat amint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifónra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a leányért, a koldus zsidó megfogta a leánynak a kezét, és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas, barna koldus zsidó a lányt megragadta, és a földre terítette. Ekkor kezdett a leány jajgatni és ordítani, de ekkor hirtelen, a már ott volt téglási és és tarcali metszők a leányt a földön megnyomták, és a Tiszalökről jött jelenlegi tiszaeszlári metsző – Schwarcz Salamon – megmetszette a leány nyakát, és veres cseréptányérba eresztette a vérét, s midőn a tányér telefolyt vérrel, a vért fazékba öntötte. E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül a templom ajtaja kulcslyukán néztem.” Íme, a rituális vérvád egy zsidó ifjú törvényszéken tett vallomása alapján a maga teljes, leplezetlen valóságában! Ismételten: azt, hogy Tiszaeszláron rituális gyilkosság történt, nem az akkori magyarországi igazságszolgáltatás képviselői, hanem zsidó személyek fogalmazták meg, illetve hangoztatták mindenféle hatósági kényszerítés nélkül.
3. A nagyon „felvilágosult” Eötvös „természetesen” annak tulajdonítja a kis Scharf Samu, majd testvére, Móric vallomásait, hogy ők voltaképpen akkor kezdtek beszélni, amikor az országos sajtó, a parlament és a hazai politikai közélet tele volt a vérváddal, „megfeledkezve” azon apróságról, hogy Scharf Samu először 1882. április 30-án tett említést a szerencsétlen Solymosi Eszter meggyilkolásának körülményeiről, maga a Bary József vizsgálóbíró által vezetett hivatalos processzus pedig 1882. május 19-én vette kezdetét. Miért fontos tényező ez? Nos, azért, mert Solymosi Eszter ügyében az első parlamenti felszólalás 1882. május 23-án hangzott el, vagyis több mint három héttel Scharf Samu vallomása után! Ekkor a választókerület képviselője, Ónody Géza tiszaeszlári birtokos a következőket hozta – hangsúlyozzuk, első ízben – képviselőtársainak, s ezen keresztül az egész ország közvéleményének tudomására: „Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. Folyó év április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor (valójában 10 óra körül – L. Zs.) egy 14 éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba (valójában Ófaluba – L. Zs.), egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért onnan, szemtanúk, élő emberek bizonyítják, hogy látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van”. A hazai sajtó csak ezt követően, első alkalommal tehát 1882. május 24-én kezdett és kezdhetett az üggyel foglalkozni. A dolog különös pikantériáját az adja, hogy ráadásul a magyarországi lapok 1882. év május havi példányaiban a zsidók elleni egyetemes és mély gyűlöletnek – a vezércikkektől az apróhirdetésekig – még a nyoma sem fedezhető fel, noha a sajtó mindenkor a közvéleményt tükrözi vissza, s ha ilyen elementáris gyűlölet és antiszemitizmus létezett volna, annak valamiféle nyomát az újságok tartalmában fel kellene lelnünk. Vagyis Eötvös A nagy per című művében egyszerűen hazudik, amikor a rituális vérvádra vonatkozó – miként már utaltunk rá –, egyébként zsidó részről megfogalmazott vallomásokat az országos sajtó izgatásának és az ennek nyomában támadó antiszemita közhangulatnak a rovására írja. Olvasóink előtt természetesen közismert tény, hogy a tabusított zsidó ügyekben a józan ész és a fizikai törvények a legkevésbé sem számítanak.
4. Eötvös a gyilkos sakterek felmentése érdekében kifejtett egész védőügyvédi tevékenységét arra alapozta – s ez 1904-ben megjelent memoárjának alapgondolata is –, miszerint Solymosi Eszter öngyilkos lett. Konkrétan azon az állásponton volt, hogy a Tiszába ölte magát. Erre vonatkozóan is teljességgel logikátlan, életszerűtlen és mondvacsinált jogi-pszichológiai érvekkel hozakodott elő a per folyamán. Azon aprócska tény a nagy fantáziával megáldott írót a legkevésbé sem zavarta, hogy az inkriminált partszakaszon olyan sekély a folyó vize, hogy ott meglehetősen bajos valakinek egy halálugrással a vízbe fojtania magát. Az pedig végképp nem, hogy Solymosi Eszternek semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Vegyük sorra azokat a tényeket, amelyek ezt bizonyítják. Eötvös egyfelől a cselédlányok sanyarú, kilátástalan sorsát említi meg az önpusztítás egyik motivációs tényezőjeként. Azonban ez nem állja meg a helyét. A szerencsétlen áldozat épp meggyilkolásának napján újságolta nagy örömmel testvérének, Solymosi Zsófiának, hogy gazdasszonya, Huriné húsvét alkalmából 5 forintos jutalomban fogja részesíteni őt. (Ez mai árfolyamon néhány ezer forintnak megfelelő összeg.) Másfelől a következő, teljességgel abszurd feltételezéssel próbálkozik: Eszter abban az életkorban volt, „amikor érthetetlen, titkos mozgalom van a vérben, s amikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok leány életkedve elhervad ilyenkor.” Vagyis ezen gondolatmenet szerint a biológiai érés és a menstruációs ciklus beköszönte megnöveli a nőknél az öngyilkossági hajlamot. Figyelemreméltó felvetés, ám Solymosi Eszter esetében Eötvös egyik feltételezésére sincsen semmilyen konkrét, akár közvetlen, akár közvetett bizonyíték, ráadásul, ha ezen állítást elfogadjuk, akkor a lányok nagy része soha nem érné meg a felnőttkort, ad absurdum, fajunk már rég kipusztult volna bolygónkról.
5. Nagyon fontos tény, hogy a meggyilkolt Solymosi Eszter holtteste, földi maradványai a mai napig nem kerültek elő, így a tiszaeszlári temetőben egy jelképes sír áll a gyilkosság áldozatául esett magyar leány emlékére. Éppen ezért Eötvöséknek bármi áron és módon keríteniük kellett egy női holttestet a Tiszából, hogy ezzel bizonyítsák az „öngyilkosság” tényét. Ezt az egész ügyletet azonban elképesztően átgondolatlanul, szerencsétlenül és primitív módon bonyolították le. Akár egy hollywoodi horrorfilmben…Tehát 1882. június 18-án, vasárnap, Tiszaeszlártól 8-10 kilométerre, Tiszalökön túl, Tiszadada község határában, a Tisza partjának azon a helyén, melyet a helybéli nép Csonkafüzesnek nevez, Máramarosból érkezett ruszin és zsidó tutajosok tanyáztak. Déli fél egy tájban egyikük, bizonyos Csepkanics György forgácsgyűjtés közben döbbenetes és felkavaró jelenségre lett figyelmes: az egyik tutaj alól egy úszó női hulla bukkant a víz felszínére. A felismerési eljárás során a közvetlen hozzátartozók közül senki sem ismerte fel a halottban Solymosi Esztert! Az anya, Solymosi Jánosné a ruhátlan holttest alapos vizsgálata után a leghatározottabban kijelentette, miszerint az nem a leányáé. Mi több, indulatosan fakadt ki: „Mondom, nem ez az én lányom, akármit mondjanak is az urak, nem az én lányom”. Ugyanígy nyilatkozott a holttest figyelmes megszemlélése után Eszter nagynénje, Solymosi Gáborné is. További hat tanú közül, akik ismerték Solymosi Esztert, négy a női hullában Esztert vélte azonosítani, ketten bizonytalanok voltak ezt illetően. Jellemző azonban, hogy később, a végtárgyaláson egytől egyig kijelentették, hogy tévedtek a csonkafüzesi szemle alkalmával, s a holttestben nem ismerték fel Esztert.
A halotti szemlét végző orvos szakértői bizottság a következő, kardinális jelentőségű megállapításokat tette. Már első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy a holttest csupán néhány napot lehetett a vízben. (Emlékezzünk: Solymosi Eszter április 1-jén, 80 nappal korábban tűnt el.) Viszont kétségkívül Solymosi Eszter eltűnésekor hordott ruháját viselte, s a bal kéz csuklójára egy sárga papírban lévő festék volt kötve. (Erre a körülményre a későbbiekben még visszatérünk.) A külső vizsgálat megállapította, hogy a holttest hossza 144 cm, és a fejbőrön a hajzat annak leborotválása folytán hiányzik. Ez azért figyelemreméltó tény, mert a hithű, ortodox zsidóknál szokás a halott nő haját leborotválni, s nem mellesleg, Solymosi Eszter a korban szokásos hosszú hajat viselt. (Kérdésünk: állítólagos öngyilkossága előtt az lett volna a legfontosabb teendője a depressziós bakfisnak, hogy azt leborotváltassa? Ugyan kivel, mikor és hol? Ugyanis egyetlen ilyen tanú sem jelentkezett a per során, aki ezt az egyébként is képtelen, abszolút groteszk feltételezést igazolni tudta volna.) A jelentés azt is tartalmazza, miszerint „a kezek feltűnően kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által, s azon körülménynél fogva, hogy megnövesztve vannak, különösen feltűnnek”. Súlyos és Eötvösék számára rendkívül kínos megállapítás. Hiszen Solymosi Eszternek, a durva cselédmunkát végző kis parasztlánynak a kezei bármifélék lehettek, csak ápoltak, finomak és hosszú körműek nem.
További perdöntő jellegű megállapítása a szakértői véleménynek az, hogy a vizsgált hulla semmiképpen nem lehetett vízbefulladás áldozata, hiszen „a gége és tápcső nyákhártyái, s ugyancsak azon szervek üregei semminemű folyadékot nem tartalmaztak (…) a tüdők metszlapjai vérszegények és nem vérdúsak, mint vízbefúlás esetében (…), a szív üregei, különösen a jobb gyomrocs s fel- és lehágó visszerek vértelennek, üreseknek találtattak, mely körülmény szintén a vízbefúlás lehetőségét határozottan kizárja”. Továbbá az igazságügyi szakértők leszögezik, miszerint a vizsgált holttest életkora minimum 18, de legvalószínűbben már a 20. életévén is túl volt, a nemzőszerveket a szőrzettől megfosztották, a hüvelye erősen tágult, hiszen „nemcsak teljes bizonyossággal állítható, hogy a hulla nem szűz, de a szűzöv teljes hiánya és a hüvelynek szerfeletti bősége a nemi közösülésnek nagymérvbeni gyakorlását bizonyítja. Erőszakos közösülésnek a nyomai a hullán nem fedezhetők fel”. Vagyis a vizsgált holttest egy ivarérett, és életében igen aktív szexuális életet élő nő földi maradványa volt. Ehhez képest Solymosi Eszter még gyermek és szűz, vagyis biológiailag éretlen leány volt.
A bűnügy szempontjából a legfontosabb közlés azonban a következő: „A boncolt hulla, véleményünk szerint legfeljebb tíz nap óta lehet halott (!!), mert ezen határozott állításunkat kellőleg indokolhatjuk azzal, hogy a külbőrön általános rothadást nem észleltünk, hanem csakis a ruhával fedett részeken mutatkoztak csekélyebbmérvű felhámrothadások és más részről azzal is, hogy a belek és zsigerek feltűnően épek voltak és rothadásnak semmi nyomát nem mutatták, holott ezek rothadása gyorsan szokott bekövetkezni”. Igaz ugyan, hogy „a lágyrészektől részben megfosztott orsó- és singcsontnak szabadon fekvését említi (ti. a boncolási jegyzőkönyv 11. pontja – L Zs.), mert ezen állapot nem a rothadási folyamatnak, hanem azon feltehető körülménynek tulajdonítható, hogy a hulla a kézre alkalmazott köteléken vonszoltatott(!)”. Továbbá a már halott nő teste „három-négy napnál tovább vízben nem lehetett, igazolja ezt azon körülmény, hogy a hulla felpüffedve nem volt, sem a bőr, sem pedig az izomzat vizenyős beivódást nem mutat, s ezenkívül a koponya felületén és a bal gázizom leírt bőrfolytonossági hiányának csekély mérve határozottan afelől tanúskodik, hogy a vízben élő állatok falánkságának huzamosabb ideig kitéve nem volt”. Végezetül a jelentés megállapítja, hogy a vizsgált személy halálát tüdővész következtében fellépő általános vérszegénység okozta.
6. A csonkafüzesi prostituált zsidó hulla Solymosi Eszterként történő „azonosítása” az egész tiszaeszlári per leghajmeresztőbb és leghorrorisztikusabb, egyúttal legképtelenebb, valamennyi létező fizikai, biológiai, földrajzi és meteorológiai törvénynek ellentmondó epizódja. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Herskó Dávid vezette tutajosok által a Tiszán leúsztatott nő hullája nem lehet azonos a Solymosi Eszterével, hiszen vízbefulladás esetén a holttest néhány nap elteltével bukkan a felszínre, semmiképpen sem több mint tizenegy hét múltán. Ha esetlegesen valamilyen csoda folytán mégis a víz alatt maradna mintegy 80 napig, az alatt a felismerhetetlenségig felbomlana, a vízben élő állatok táplálékává válna, megsemmisülne. S amennyiben egyfajta deus ex machina beavatkozás folytán mégis viszonylagos épségben vészelne át a Tiszában áztatva ennyi időt, úgy a folyó gyors sodrása következtében – különös tekintettel az éppen április táján levonuló tavaszi árhullámra – semmiképpen sem a tetthelytől 10 kilométernyi távolságra kellene a felszínre kerülnie, hanem vélhetően valahol a Duna-delta táján, még valószínűbben a Fekete-tenger belső részein. Az pedig végképp a mesék fantáziavilágába tartozik, hogy az a bizonyos sárga csomagolópapír és a festék 80 nap elteltével is csodálatos épségben, jól felismerhetően megmaradt, s nem ázott el, nem olvadt szét, nem oldódott fel a Tisza vizében. Arról az „apróságról” se feledkezzünk meg, hogy teljesen logikátlan értelmetlenség, miszerint bevásárlás után bárki a vett portékát a csuklójához kötözze. (Meglehetősen nehéz bűvészmutatvány is lenne.) A megoldás kulcsa nyilván abban rejlik, hogy a hazai és nemzetközi zsidó köröknek mindenáron „bizonyítaniuk” kellett azt, hogy a gyilkosság áldozatául esett tiszaeszlári gyermekleány valójában önkezével vetett véget az életének. S mindenekelőtt: olyan hullát kellett produkálniuk, amelyen semmiféle külsérelmi nyom nem volt, hogy ezáltal tisztázhassák magukat – az egyébként kizárólag zsidó személyek tanúvallomásaiban említett – vérvád megbélyegző, rituális gyanúja alól.
Természetesen a hullacsempészetet nem Tiszaeszláron vagy Tiszalökön ötlötték ki az ottani műveletlen zsidók. A gondolat Nyíregyházán, esetleg Budapesten, magasabb körökben születhetett meg. A csempészet végrehajtói azonban részben az eszlári, részben a máramarosi tutajos zsidók voltak: teljesen műveletlen, tudatlan és babonás emberek. Nagyon pontosan és élethűen akarták utánozni az eltűnt Solymosi Eszter egykor viselt ruházatát és annak állapotát, nem gondolva arra, hogy már önmagában a papír és a festék is kizárttá fogják tenni mindazt, amit el akartak hitetni az igazságszolgáltatással, nevezetesen, hogy egy holttest 80 napig a víz alatt lehet, s az Solymosi Eszter földi maradványa. 
Ezen írásunkban csupán a tiszaeszlári per során felmerült legkirívóbb és legképtelenebb ellentmondásokat gyűjtöttük csokorba, azonban közismert, hogy a cionista körök uralma és megszállása alatt lévő országokban a zsidók által elkövetett bizonyos bűnügyeket és történelmük egyes fejezeteit nem a valós és egzakt tények, hanem az általuk kreált dogmák, tabuk és hittételek alapján kell megítélni. Nagyon hiánypótló vállalkozás volna végre egy „A valós Tiszaeszlár” című magyar film elkészítése, ám Groó személyét, életútját és eddigi kijelentéseit tekintve az, amit majd látni fogunk, nem lesz más, mint Elek Judit Tutajosok című alkotása újratöltve. Ha pedig még a filmbemutatót követően is lesznek olyan elvetemült antiszemita és az eötvösi „szentírást” kétségbevonó hitetlen eretnekek, akik mindennek ellenére a valós tiszaeszlári történetet szeretnék megismerni, nos, azok számára jöhet a 269/C kiegészítéseként a lex Tiszaeszlár, vagyis az Eötvös-tagadók megfenyítése és kriminalizálása.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó anyagok:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready