A régi magyarok világképét a néprajzból jól ismert világfa (égigérő fa, tetejetlen fa) határozta meg, és a hármas osztatú világ. A felső világot az Istennel azonosítják, de itt találhatók az égi szellemek is, mint a nap, a hold és a csillagok, valamint az igaz emberek szellemei. Ezt a világfa koronája jelképezi.

Az alsó világ fejedelme az Ördög, akit a tengrizmusban Erliknek vagy Erlegnek hívnak, és a török kifejezés a magyarral rokonságban van. Az alsó világban találhatók a rossz szellemek, akiket az Ördög alkotott, többek között a betegségek szellemei, mint a Fene, a Guta, a Nyavalya, a Gyík stb. A mitológia szerint ide kerül az is, aki helytelen életét élt, és az Ördög itt tartja, ameddig meg nem bánta a bűneit. A sámán vagy a táltos gyakran az alsó világba száll le, hogy visszahozza a beteg ember lelkét, ha valamilyen betegség elragadta, néha az Ördöggel is alkudozva. Az alsó világot az életfa gyökerei szimbolizálják, sámándobokon gyakran csúszómászókat ábrázolnak az életfa gyökereinél.

A középső világban laknak az emberek és a természeti szellemek, mint a tűzatya, vízanya, az erdők, a hegyek, a folyók, és az állatok szellemei, szellőanya, aki a világfa ágairól eregeti a szellőket. A középső világ, az emberek és a természeti szellemek nagyasszonya a Boldogasszony. A néprajz szerint hozzá kötődik minden, ami a termékenységgel kapcsolatos, gyógyít, valamint a gyermekek és nők pártfogója. Gyermekáldásért és szerencsés szülésért hozzá fordulnak (a csángók még a tehén ellésénél is), a szülőágyat régen Boldogasszony ágyának nevezték. Néhány archaikus imánkban, ahol az ősvallás már keveredik a kereszténységgel, a betegséget okozó rossz szellemek megkötését kérik tőle, és a betegség feloldását¹.

Ha az Isten égi atya, akkor a Boldogasszony földi anya. A türk mitológiában a földet szimbolikusan anyának tekintik, a népi kalendárium pedig tanúskodik a Boldogasszony ilyen szerepéről (Gyümölcsoltó, Sarlós Boldogasszony stb). A tengrizmusban a megfelelője Umaj, akinek a neve anyaméhet jelent. Ő szintén a termékenység szimbóluma, a nők és a gyermekek védelmezője. Ha egy gyermek álmában mosolyog, az azt jelenti, Umaj a közelben van, de ha sír, akkor elment.

A Boldogasszony elnevezése érdekes. Az asszony a perzsa áhszin szóból ered, ami nem csak férjezett nőt, hanem egy méltóságot is jelent. A boldog (régiesen bódog) szónak több jelentése van. Az egyik jelentése "szent", mint a halotti beszédben (Boldog Mihály arkangyal), de a keresztény értelmezés (szent=feddhetetlen, bűn nélküli) nem húzható rá igazán. További jelentése az öröm és a mámor a boldogság szó mai értelmében (a "bód" szótőnek a bódulathoz köze lehet), valamint van egy gazdag vagy bővelkedő jelentése. Pais Dezső nyelvész szerint a bódog szónak a révületbe, bűvöletbe, varázslatba esett, bájoló jelentés tulajdonítható. Mindenesetre kérdéses, hogy mi köze a szentnek a boldogsághoz, így a Boldogasszony is megőrzi a maga rejtélyességét.

A középső világ szimbóluma a világfa törzse.

A sztyeppe néphitében, a sámánizmusban kettős lélekképzet él. Ez abból ered, hogy miközben a test lélegzik és egy adott helyen van, álomban a lélek képes elhagyni a testet, illetve a sámán lelke képes bejárni a világokat révülés közben. Megkülönböztetik tehát a testlelket és a szabadlelket (árnyéklélek). A testlélek az, amelyik az álomban jelen van és szuszog, a szabadlélek viszont bárhol járhat. A lélek kifejezés a lélegzetből ered, hanti és manysi nyelven lel vagy lil. A szabadlelket a magyar íz szó takarja, például az ízig-vérig kifejezés. Ezt ma már ritkán használjuk, a hanti és manysi nyelvben a szabadlélek isz.

Ami a túlvilági életet illeti, a sztyeppei népek úgy képzelték, hogy a túlvilág hasonló a földihez. A különbség abban áll, hogy a felső világban minden egy kicsit jobb, a fű zöldebb, a folyók tisztábbak, az alsó világban pedig minden rosszabb, sötétebb, hidegebb. Úgy gondolták, hogy különböző dolgok szellemét magukkal vihetik a túlvilágra. Ennek leggyakoribb jele a lóval temetkezés, de lehetett akár egy másik ember szelleme is, ahogyan a Lehel mondából ismerjük: "Te fogsz előttem menni és szolgám leszel a másvilágon".

A fentiek mellett az élet körforgásáról alkotott elképzelés az, ami nemcsak hogy jelentős, de létszemléleti különbség is az ábrahámi vallások és a természetvallások között. Utóbbiak számára az idő ciklikus, nem egyenesen halad előre, mint a lineáris időfelfogásban, ami a Római Birodalom hatására terjedt el. A pogány népek mindenben az élet körforgását látták: a napokban, az évszakokban, ahogyan a bolygók és a csillagképek vándorolnak az égen, a növények termésében, a természet megújulásában, és az ember életében is. Szimbólumaik is ezt fejezik ki, nagyon gyakoriak a spirális, négyes vagy hármas osztatú formák, mint a kelta triskele, a litván romuva szimbóluma, vagy a mongol temdeg (horogkereszt, ami a göncölszekeret ábrázolja a két napforduló és napéjegyenlőség idején). Ünnepeik a természet körforgásához kötődtek, és amikor az ember élete egyik szakaszból a másikba lépett a
születés-érettség-halál-újjászületés körforgásában, átvezető szertartásokat tartottak.

Az újjászületés elképzelése megvan a tengrizmusban, de egyébként általánosan elterjedt az eurázsiai sztyeppén is. Egy kisebb szibériai népcsoport, az evenkik például úgy képzelik, hogy a halál után a lélek visszaszáll az anyaszellemhez, a lelkek elosztójához, aki egy újszülöttnek adja². De nem valamilyen karmikus reinkarnációról van itt szó, mint a hindu vallásban, egyszerűen csak az élet körforgásáról. Ezért van, hogy a születés és a halál is átvezető szertartás.

Az őseink számára a túlvilággal kapcsolatos kérdések nem voltak olyan fontosak, mint a kereszténységben, nem hittek örök kárhozatban, végíteletben vagy az emberiség eljövendő aranykorában. Az ember halála után a szelleme visszatér az Istenhez, a teste pedig a földanyához, de ez is csak az örök körforgás része.

Attila királyt folyóba temették el. Árpád vezért egy kis folyónak a forrása felett temették el, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Botond vezért a Verőce-patak partján, Tonozubát Abádon, a Tisza melletti révbe temették. A kunhalmok és kurgánok is legtöbbször folyóvíz mellett voltak. Mit jelent ez, és miért temetkeztek víz mellé? Ahogyan a sámánnak lélekvezető szerepe van a halotti szertartásnál, hogy a lélek eljusson a túlvilágra, úgy a folyóról is azt gondolták, hogy lélekvezető. A folyó mellé temetkezés tartalmaz egy nagyon szép metaforát az élet körforgásáról. Tudták, hogy a nagy sztyeppei folyók északra folynak, de a folyóvíz nem tűnik el örökre, az égből mindig visszatér a földre eső formájában, ahogyan a lélek is.

(A szerző olvasónk.)

¹Öntőimádság (Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék - archaikus népi imádságok)
²Diószegi Vilmos: Sámánizmus (Budapest, 1962)