Valami hasonló játszódott le Magyarországon a 2006-os események után. A valódi jobboldal megerősödésére a Jobbik árulása és a Fidesz látszatintézkedései kettős csapást mértek, kioltva a korábbi fellángolást. A magyar identitás körüli kérdések tisztázása segíthet a nemzeti oldal ismételt megerősödésében, így ennek vizsgálatáról lesz szó az írásban a kétféle nacionalizmus és Carl Schmitt politikai elmélete alapján.

A nemzet olyan tartós emberi közösség, amit a közös kultúra, nyelv, történelem és eredet tart össze. A nacionalizmus pedig a nemzet érdekeinek képviselete. Hagyományosan a nacionalizmusnak része az etnikai tudat. A 20. század elején a politikusok még magyar, német, olasz stb. fajról beszéltek a közös testi-lelki alkat alapján, amit etnonacionalizmusnak is lehet nevezni. A mai nyugati jobbközép pártok viszont a nacionalizmusnak egy másik, modernebb formáját követik, amire nincs magyar szavunk, de szó szerinti fordításban polgári nacionalizmusnak (civic nationalism) nevezik. Ennek az a sajátossága, hogy nincs etnikai tudata, az identitás középpontjába az ország területét és az ott élőket állítja.

Az etnonacionalizmust és a polgári nacionalizmust először Hans Kohn zsidó filozófus különítette el egymástól egy 1944-ben megjelent tanulmányban¹, de az ő nyomdokain jár Yoram Hazony izraeli filozófus is, akire Orbán Viktor rendszeresen hivatkozik, és akinek könyve a miniszterelnök íróasztalán megtalálható. A kettő közötti különbséget a legvilágosabban Amerika példáján keresztül lehet megérteni.

Az Egyesült Államokba minden évben milliók érkeznek, jórészt Mexikóból és Dél-Amerikából. Amikor a bevándorlók megkapják az állampolgárságot, az idegen kultúrát és etnikumot képviselő, idegen nyelvet beszélő emberekre egy fehér amerikainak úgy kellene tekintenie, mint akivel egy közösséget alkotnak, hiszen egy területen élnek. Csakhogy ez sem a bevándorlók, sem a fehérek részéről nem működik, utóbbiak inkább éreznek közösséget a távoli ausztrálokkal, britekkel vagy a kanadaiakkal, mint a déli bevándorlókkal.

A Fidesz-kormány polgári nacionalista jellegét láthattuk nemrég abban, amikor a cigányságot (Győzikét és Kis Grófót) is beemelték a választási kampányba. A kormány rendszeresen használja a patriotizmus kifejezést (nacionalizmus helyett), ami ugyan pozitív tartalommal bír nálunk, de ha valaki fellapozza a Stanford Egyetem filozófia szótárát, akkor ugyanazt a kettősséget találja: a patriotizmus az ország területét állítja az identitás középpontjába, míg a nacionalizmus az etnikumot és a kultúrát.

A kormány szerint mi, magyarok, cigányok és zsidók alkotjuk együtt a magyar nemzetet. De hogy igazuk van-e, azt úgy tudjuk eldönteni, ha megválaszoljuk azt a kérdést, hogy az országnak van-e népe, vagy a népnek országa.

Annak idején az országok az etnikai határok mentén alakultak ki, igazodva a természetes földrajzi határokhoz, folyókhoz, hegységekhez. A közösségek elsősorban az etnikai identitás, és nem a terület alapján szerveződtek, és hogy ez mennyire igaz, azt Trianon példája mutatja. Miután behoztuk a románokat a Kárpát-medencébe, nem a területtel azonosultak, és bármit is ajánlottunk volna fel nekik, ahhoz nem lett volna elég, hogy ne akarjanak a saját nemzetükhöz tartozni. A szerb példa, ahogyan az albánok elszakították Koszovót, ugyanezt mutatja.

A történelmi tapasztalat alapján tehát a népnek van országa, amiből szükséges levonni egyes következtetéseket. Egyrészt, akik megőrzik a kultúrájukat és nyelvüket (külhoni magyarok), a természet törvényei alapján előbb-utóbb el fogják érni az önrendelkezést. Másrészt viszont Magyarország ma már multikulturális, egymilliós (növekvő számú) cigány népességgel, ez pedig elkerülhetetlenül magával fogja hozni az önállóság és a szeparatizmus igényét.

A nemzet az emberek egy csoportjának kollektív identitása. Az erdélyi románok identitásuk alapján nem a magyar nemzet részei voltak, hanem románok. A koszovói albánok soha nem a szerb nemzet részei voltak, hanem albánok. Az eltérő etnikummal, kultúrával és nyelvvel (lovári) rendelkező cigányság vajon a magyar nemzet része?

Az angolszász disszidens jobboldal az elmúlt néhány évben fedezte fel Carl Schmitt német filozófust, politikai teoretikust, aki a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt prominens tagja volt. Egyik legismertebb műve 1932-ben jelent meg "A politikai fogalma" címmel, aminek nagyon sok mondanivalója van arról, hogy ki tartozik az ember közösségébe, és ki nem.

Schmitt tagadja az emberiség eljövendő aranykoráról szóló utópisztikus elképzeléseket a társadalmi haladás vagy a tudományos fejlődés által. A konfliktusokat a létezés részének tekinti, ami egyúttal a politikai cselekvés mozgatórugója. A konfliktusok kialakulásának oka pedig a barát-ellenség megkülönböztetés, ami Schmitt egyik leghíresebb elmélete.

Minden ember fejében él valamilyen identitás, ami alapján eldönti, hogy a saját életében kit tekint csoporton belülinek és csoporton kívülinek, vagyis barátnak és ellenségnek. Ez lehet vallási, nemzeti, etnikai, vagy akár gazdasági (proletariátus a burzsoázia ellen) alapú identitás. A konfliktusok pedig az emberek különböző csoportjainak eltérő identitásából erednek. Létezik az identitásoknak egy hierarchiája is, lehet valaki életében legfontosabb a vallása, majd a nemzete, a munkája, és végül valamilyen sportklub, aminek szurkol².

Mit mondhatunk a zsidó-magyar együttélésről a barát-ellenség megkülönböztetés alapján? Egy patrióta magyar ember identitásának középpontjában Magyarország és az itt élők állnak, akiket a közössége részének tekint, hiszen nincs etnikai tudata. Egy zsidó személy kedvelheti Magyarországot, csakhogy van ennél magasabb szintű identitása: a vallása, a zsidóság iránti etnikai szolidaritás és az Izrael iránti elkötelezettség, amely vallási parancs számára. Tehát az identitások hierarchiájában Magyarország legfeljebb a negyedik helyen szerepel.

Mivel kettőjük elsődleges identitása eltér, ellentétes oldalon állnak a barát-ellenség tengelyen, ami a jövőbeni konfliktus lehetőségét hordozza magában. Ráadásul a patrióta (tévesen) csoporton belülinek tekinti a zsidó személyt egy feltételezett közös identitás alapján, míg utóbbi számára ő csak a negyedik (ha nem feltételezünk zsidó részről eleve ellenségességet). Vagyis a patrióta automatikusan alárendelt szerepbe helyezi magát. Az ilyen együttélés ugyanúgy nem működik, mintha valaki a felesége számára csak a negyedik helyen lenne.

Lehet, hogy nem mindenkinek szimpatikus a barát-ellenség megkülönböztetés a saját értékrendje alapján, csakhogy ha a másik oldal már elhelyezte őt ezen a tengelyen, akkor nem sok mindent tehet. A zsidóság számára ez a megkülönböztetés teljesen egyértelmű. A Tóra alapján kiválasztottnak tekintik magukat, akikre eltérő szabályok vonatkoznak, mint a nem zsidókra. Egyik szent könyvük vallási szinten írja elő a diszkriminációt³, a másik (a Talmud) pedig kollektív ítéletet fogalmaz meg a nem zsidókról, amikor dehumanizálja, állatokhoz hasonlítja azokat. Számukra nincs egyenlőség zsidók és nem zsidók között.

Éppen a fenti mutatja, mennyire abszurd, amikor antiszemitizmussal (a zsidósággal szembeni előítélettel és diszkriminációval) vádolnak valakit, hiszen szent könyveik éppen ezt írják elő másokkal szemben. Amikor a zsidó közösség rendszeresen méri az antiszemitizmust⁴, az olyan, mintha a farkasok mérnék, hogy a bárányoknak vannak-e ellenérzései velük kapcsolatban. A történelem során számos népelem olvadt be a magyarságba, germánok, szlávok stb. A zsidóság viszont még soha egyetlen népet nem olvasztott magába. Az Ószövetség azzal kezdődik, hogy a kánaáni népeket vagy kiirtják, vagy elüldözik, és úgy tűnik, hogy a palesztinokra is ez vár.

Az eltérő kultúrát és etnikumot képviselő, eltérő nyelvvel rendelkező zsidósággal és cigánysággal csak közös elsődleges identitás esetén alkotnánk egy nemzetet, de a judaizmus az elsődleges magyar identitást kizárja, a cigányság nagyrésze pedig túl primitív a magyar identitáshoz és kultúrához. Carl Schmitt alapján tehát önbecsapásnak tűnik ezt a két kisebbséget a magyar nemzet részének tekinteni.

A barát-ellenség megkülönböztetést Marx a proletariátus és a burzsoázia között látta. A feministák a nők és férfiak között. A liberális demokrácia a bal- és jobboldali magyarokat állítja szembe egymással. Mindegyik esetében egymással kellene harcolnunk, egyet kivéve, a nacionalizmus magyar - nem magyar megkülönböztetését. Amikor olyan véleményeket hallani, hogy nincs jobb- és baloldal, mert senki nem születik bal- vagy jobboldalinak, csak egyetlen oldal létezik, a magyar emberek oldala, abban sok igazság van⁵.

A balliberális oldal célja minden identitás lerombolása. A férfiak és nők létezése biológiailag tökéletesen bizonyítható, mégis kitalálták a genderelméletet, amely szerint a nemi szerepek csak társadalmi konstrukciók. A nemzeti identitást ugyanígy szeretnének lerombolni. Amikor magyarokról beszélünk, általában azzal támadnak, hogy nincs a magyarságnak pontos definíciója vagy genetikai meghatározása, ezért nincsenek magyarok, legfeljebb csak magyar állampolgárok.

A nemzeti oldal nem létezhet anélkül, hogy ne lenne valamilyen öndefiníciója, tehát nem kerülhető meg az a kérdés, hogy kit tekintünk magyarnak. Előbb viszont tegyük fel azt a kérdést, hogy kit tekintünk zsidónak vagy cigánynak. A balliberálisok ezeket az identitásokat soha nem kérdőjelezik meg, nem követelnek tőlük enciklopédikus definíciót vagy pontos genetikai térképet (és nem is létezik ilyen). Hogy kit tekintenek maguk közé tartozónak, azt egyszerűen a zsidó vagy cigány közösség és szervezetek döntik el. Ha valaki mégis definíciót követelne, a válasz az lenne, hogy ez antiszemitizmus (vagy rasszizmus), és a zsidóságnak nem kell igazolnia magát a nem zsidók felé a közösség belügyeiben. A válasz a mi esetünkben is az, hogy nem kell igazolni magunkat mások előtt, a magyar közösség és a nemzeti szervezetek döntik el, hogy kit tekintenek magyarnak.

A rendszerszintű magyarellenesség a fentiekhez köthető: a zsidó és cigány identitások exkluzívak, vagyis csak bizonyos emberek tartozhatnak közéjük, magyarnak lenni viszont csak döntés kérdése ("magyar az, aki annak vallja magát"). Ez a kettős mérce szükséges ahhoz, hogy az állam "pozitív" (vagyis magyarellenes) diszkriminációt alkalmazzon a kisebbségek javára. Számos támogatásra, munkahelyre vagy iskolai ösztöndíjra csak cigányok pályázhatnak, ilyenkor nem halljuk, hogy "az a cigány, aki annak vallja magát".

Kettős mércét alkalmaz az állam, amikor százmilliókkal támogat kisebbségi szervezeteket, de ha valaki kizárólag a magyaroknak alapít szervezetet, azt azonnal nácinak bélyegzik, és üldözni fogják. A Tett és Védelem nevű zsidó önvédelmi szervezet évi 500 millió forint támogatásban részesül, holott a városi zsidóság sokkal nagyobb biztonságban van, mint a vidéki magyarság. A Magyar Önvédelmi Mozgalomnak viszont nem adnak támogatást, holott népességarányosan a magyarok védelmére százszor annyi járna.

A rendszer az egyedi magyar identitás létezését nem ismeri el, a kisebbségek exkluzív identitását viszont minden lehetséges módon támogatja: pozitív diszkriminációval, a szervezeteiknek juttatott támogatással, extra fizikai és jogi védelemmel, és kettős mércével az igazságszolgáltatásban. A külföldről pénzelt NGO szervezetek ezen felül képviselik az érdekeiket, és Novák Katalin a Háttér Társaságot fogadja, de nem tudok róla, hogy a nemzeti jogvédőket vagy más nemzeti szervezetet valaha is fogadott volna.

A rendszerszintű magyarellenesség éppen azt bizonyítja, hogy akik a második világháború után a liberális demokráciák rendszerét megalkották, azok tökéletesen értik a barát-ellenség megkülönböztetést. Ez a megkülönböztetés az ő szemükben sem a bal- és jobboldal között húzódik, hiszen nem ezalapján diszkriminálnak, hanem a magyarság alapján. A rendszer úgy van megalkotva, hogy másodrendű polgárok legyünk a saját hazánkban.

A politikai küzdelemről nem lehet lemondani, ezért szükség van a harmadik út támogatására, legalább négyévente egy szavazattal. Az olvasó figyelmét viszont a nemzeti szervezetekre szeretném felhívni, ugyanis ezek testesítik meg a magyarság önszerveződést és érdekképviseletét. Ráadásul a politikával ellentétben a nemzeti szervezetekben még nem csalódhattunk.

A fehér ember a történelem során mindig a magasabb szintű szervezettséggel emelkedett ki mások közül. Jelenleg viszont vesztésre állunk, mert a kisebbségek önszerveződését állami szinten és külföldről is támogatják, az őshonos európaiakét pedig állami szinten akadályozzák.

Tehát eleve hátrányból indulva, egyenlőtlen feltételekkel kell részt venni a küzdelemben. Amire szükség van, az most nem a hősök önfeláldozása, hanem olyan emberek sokasága, akik a nemzeti ügyért dolgoznak. Ha csak minden ezredik magyar támogatna egy nemzeti szervezetet havi egy óra munkájával (annak jövedelmével), már az lehetővé tenné főállású emberek alkalmazását, akik csak a magyar érdekképviselettel foglalkoznak, jogvédelemmel, aktivizmussal stb., ami pozitív változáshoz vezetne.

Ami pedig az identitáskérdéseket illeti, ne Hans Kohntól és Yoram Hazonytól tanuljunk nacionalizmust!

(A szerző olvasónk.)

¹Hans Kohn: The Idea of Nationalism: A Study in Its Origins and Background (1944)

²A legtöbb európai ember elsődleges identitása nemzeti, az elsődleges keresztény identitás ritkább, és annak univerzális jellege, valamint gyenge csoportpreferenciája miatt nem vezet konfliktushoz az előbbivel.

³A leghíresebb Tóra-tudós, Maimonidész hosszan elemzi a nem zsidókra vonatkozó eltérő szabályokat. A Tóra törvényei csak a zsidóságra vonatkoznak, amit a 3Móz 19:18 is mutat: "Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat“

⁴Antiszemitizmus helyett miért nem azt mérjük, hogy vannak-e a kisebbségeknek előítéleteik, vagy alkalmaznak-e hátrányos megkülönböztetést a magyarsággal szemben?

⁵A bal- és jobboldal közötti küzdelem valódi, de a társadalmi haladás erőltetése nem a baloldali magyaroktól jön, különböző csatornákon külföldről szivárog be hozzánk.