Ám, mint a történelem lelkes rajongója, és az igazság alázatos és feltétlen híve, nem tudom megállni, hogy ne akarjam árnyalni a képet (téve ezt anélkül, hogy állást foglalnék bármelyik oldal mellett). Ugyanis sajnálatos módon a Horthy-korszakban végbement revíziók olyan „orbánosra” sikeredtek, ahol a nagy szavak mögött a legtöbb esetben nem volt tartalom, és az akkori oligarchák és „főtanácsadók” – szokás szerint – az ország érdekeinél jóval előrébb helyezték saját önző érdekeiket, ami bizony mind a revízió, mind hazánk háborús erőfeszítésének rovására ment. Ez nem részrehajlás, hanem történelmi tény.

Mert bizony a történelmi Magyarország álma nem a Nagynémet Birodalom „világuralmi törekvései”, vagy a román és szlovák csatlósállamok „hitelesebb hízelgése” miatt hiúsult meg, ahogy azt napjaink kultúrmarxista történelemoktatása hangoztatni szereti - hanem Gömbös Gyula halálával szállt a sírba. Ő volt ugyanis a trianoni Magyarországon a háború előtt az egyetlen miniszterelnök, aki felismerte: a Párizs környéki békék láncait csak a tengelyhatalmak segítségével rázhatjuk le magunkról. Nem véletlenül dolgozta ki a Berlin-Róma-Budapest tengelyének koncepcióját. Gömbös azt is látta, Trianon legnagyobb gátjait nem a kisantant országaiban kell keresni, hanem a magyarországi elitben, ebben az idegen hatalomban, mely piócaként telepedett a kiegyezés utáni országra, s mely a Horthy-korszak félfeudális kapitalizmusának is éppoly haszonélvezője, mint az 1918 előtti időknek. Ezen szűk pénzügyi kör azonban olyan szinten behálózta az országot, hogy Gömbös bukásra volt ítélve, s ha nem hal meg, Horthy ugyanúgy leváltja, mint később minden olyan miniszterelnökét (Imrédy, Bárdossy), aki Gömböshöz hasonlóan felismerte az igazságot: a magyarok sorsa szorosan összefonódik a németek sorsával.

Ez a szűk pénzügyi elit nagyon jól tudta, a német orientáció az ő uralmuk végét és Magyarország felszabadulását jelentené, ezért mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák. S, minő véletlen, éppen úgy, mint manapság, a sajtó jelentős része már akkor is az ő kezükben volt, így hamar elterjesztették propagandájukat, miszerint a „német kézből elfogadott területeknél még az elmaradt revízió is jobb”. A magyar nép ezzel persze nem értett egyet, ám a pozíciójukat és jövedelmüket féltő felsőbb körök itták az idegen hatalmat szolgáló klikk szavait. Ezért aztán nemet mondtak mind az Őrvidékre, mind a Felvidékre, de még a Délvidék esetén is csak húzták a szájukat.

Noha az újkori történelemírás előszeretettel hangoztatja, hogy Adolf Hitler lenézte és megvette a magyarokat, hovatovább, az országot egy esetleges győzelem esetén birodalmi tartománnyá degradálta volna (ezt ki tudja, honnan szedték), a valóság ennél jóval árnyaltabb. Hosszú lenne most a mérföldköveket felsorolni, de a lényeg az, hogy Hitler fokozatosan ábrándult ki a magyar vezetésből. Lépésről lépésre vált egyre bizalmatlanabbá az irányukba.

1923-ban még egészen máshogy vélekedett a magyarokról, mint mondjuk 1943 végén. A Müncheni Magyar Diákegyesület Diskussiona-bend-eseményeinek például rendszeres résztvevője volt, ahol többször kijelentette: ha ő a versailles-i diktátum ellen harcol, akkor logikusan és szükségképpen küzdenie kell a többi diktátum ellen is. Leszögezte, ha Ausztriát Németországhoz csatolja, a burgenlandi területeket Magyarországnak kell adnia, különben nem lenne következetes önmagához.

15 évvel később, 1938. március 13-án a Führer hű maradt szavaihoz, és felajánlotta Magyarországnak, vegye el, ami neki jár.

Mikor Hitler szülőhazáját, Ausztriát a Birodalomhoz csatolta, csapatait Burgenlandnál megállította, és három teljes napot várt, hogy a magyarok – ahogyan azt korábban megígérte nekik – birtokba vegyék, ami jogosan őket illeti. De Horthy nem merte kiadni a később oly sokszor hangoztatott „előre az ezeréves határokig!” vezényszót, mivel az ország gazdaságát kézben tartó Chorin bárók, Weiss Manfrédek, Kornfeldek és Mauthnerek figyelmeztetőn intettek a kormányzónak: „nono, a németek kezéből semmit!”

Így Horthy parancsa elmaradt. A Führer három napot várt, majd arra jutott, ha nem kell, hát nem kell, és befejezte a teljes bekebelezést.
Ám még ezek után is adott egy esélyt a magyaroknak, valószínűleg részben a korábbi magyar kapcsolatok miatt. (Németországban Gömbös Gyulát például kifejezetten kedvelték annak idején.)

Ilyen előzmények után jutottunk el 1938 őszéhez, mikor Adolf Hitler végleg pontot akart tenni a csehszlovák kérdésre, ugyanis ezen tákolmányállamban „a Birodalom szívére” szegeződött kést látta. A tákolmányállamot fel kellett darabolni a szomszédok között, melyre jó ürügy volt a cseh vezetés elnyomó, soviniszta politikája. Ő azonban – saját meglátása szerint –, mint német vezér, nem szólalhat fel más kisebbségek védelmében. Ezért azt a magyar és lengyel kormánynak kell megtennie – érvelt.

A tárgyalásokat és a huzavonákat itt most hosszú lenne leírni, azt részleteibe menően bárki megtalálhatja C. A. Macartney Október tizenötödike című könyvében az Erőtlenül a bálnák között fejezet alatt. A lényeg, a „magyar” álláspont ezúttal is következetesen a németektől semmit, Angliától bármit (teljesen érthetetlen) angolimádat mentén alakult ki. Erre írja Macartney (angol szerző!), hogy a magyarok meglehetősen csalódtak volna, ha fültanúi lettek volna a tárgyalásoknak, ugyanis Neville Chamberlain, hogy finoman fogalmazzak, nagy ívben tett a magyarok igényeire, Hitlernek kellett újra és újra finoman rámutatnia, hogy itt nem csak a németek szenvednek a soviniszta Benes uralma alatt.

Az első megbeszélések során Chamberlain a németekkel szemben olyannyira megengedő magatartást tanúsított, hogy az még Hitlert is meglepte, így korábbi szándékaival ellentétben nem adhatott ultimátumot az angoloknak. A tárgyalás után felvette a kapcsolatot Magyarországgal és Lengyelországgal, akiktől annyit kért: ha területi revíziót akarnak, aktivizálják magukat, mutassák meg a nemzetközi közvéleménynek, hogy elnyomott nemzeti kisebbégek millió szabadulnának a Csehszlovák iga alól. Ha a magyarok és lengyelek így tesznek, ő készséggel képviseli az ügyüket.

„Nem vagyok bolond, tudom, hogy a Kárpátokon túl semmi keresnivalóm nincsen” – mondta a magyaroknak. Csehszlovákia feldarabolását azonban többé nem vihette végbe egyedül, hiszen alig pár hete elfogadta Chamberlain ajánlatát a szudétanémetekre vonatkozólag. Ez az a pont, ahol Magyarország színre lép, mivel neki saját érdekében cselekednie kell – érvelt, majd leszögezte, ha a magyarok továbbra sem hajlandóak erőfeszítéseket tenni a határrevízió érdekében, ő mossa kezeit.

Itt mindenképp meg kell említeni, hogy a lengyelek – itt még – hallgattak Hitlerre, nagyszabású propagandakampányba kezdtek, sőt, a haderejüket is mozgósították, és erre biztatták Magyarországot is. Sajnos azonban a magyarság érdekeit már akkor is olyanok képviselték, mint az akkori külügyminiszter, Kánya Kálmán, vagy a híres angolbarát filoszemita, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszer, akinél kevesebb kártékonyabb magyar volt Horthy belső körében.

A magyar vezetés óvatoskodása és folytonos akadékoskodása, és „mit szólna ehhez Anglia?” szintű kifogásai még a lengyeleket is felmérgelték, akik azelőtt folyamatosan kiálltak Magyarország mellett, és igyekeztek mindenben segíteni hazánkat.

Ám Magyarország továbbra sem merte kezébe venni a sorsát, és az országunkat fogva tartó pénzügyi elitre hallgatva eltökélte, semmi olyan revíziót nem kíván, amit Anglia nem hagy jóvá. Érvelésük az volt, hogy a szövetségesek által elismert területi visszacsatolások Németország esetleges veresége után sem vehetők el.

Ennek jegyében beérték egy nevetségesen keskeny határszakasszal, amit az I. bécsi döntés kapcsán megkaptunk. Elitünk ezt akkora sikerként propagálta, mintha minden minket megillető terület visszatért volna, míg Hitler valósággal megszégyenült, ugyanis a magyar érdekérvényesítés védelmében nem tudott fellépni, mivel nem volt magyar kormány, amely a Benes-kormány sérelmeiért elégtételt követeljen.

Így Csehszlovákia feldarabolása késett majd fél évet, a felosztásból pedig Magyarország végül kimaradt. A lengyelek elvették, ami nekik járt, ami maradt, ott egy szlovák bábállam jött létre, mivel a szlovákok és Tiso nem féltek még fegyvert is fogni a csehekkel szemben. Őket nem érdekelte, mit mond Anglia, ahogyan Angliát sem érdekelte, mi történik a Kárpát-medencében.

Hitler visszaadta volna az egész Felvidéket, sőt, még Burgenlandot is, a magyar vezetés azonban köszönte szépen, nem kérte. A német vezér egyszerre volt iszonyúan dühös és csalódott, ahogyan azt a Magyar Diákegyesület vezetőjének el is panaszolta később.

„Azt hittem, a hivatalos magyar körök, amelyek állandóan hangoztatták a revizionizmust, örömmel fogják megragadni az alkalmat, hogy Magyarországot a trianoni ketrecből kivezessék” - mondta. Hozzátette, sajnos azt a következtetést kénytelen levonni a magyar kormány és Horthy elutasító magatartásából, hogy a hatalom birtokosai az egész revíziós színházat csak azért rendezik, hogy a magyar nép figyelmét eltereljék a szociális bajokról, azok megoldásának szükségességéről.

Lehet, hogy annak idején Horthy Miklós komolyan gondolta Magyarország megmentését, és a trianoni bilincsek bármi áron való széttörését. A budai vár kényelme, a rossz tanácsadók és álbarátok, no meg nem utolsó sorban egy luxust kedvelő, ambiciózus, anglofil nő suttogása végül felőrölték az eltökéltségét. Itt már nem volt többé helye se földreformnak, se a vállalatok „magyarításának”, a magyar honvédség korszerűsítésére meg végképp nem. Ahogyan a trianoni láncokat is csak addig lehetett rázni, amíg a Chorinok és Weiss Manfrédek megengedték.

(Kuruc.info)

Korábban írtuk: Horthy nem mert fegyvert fogni, hogy visszaszerezze a teljes Felvidéket, majd almával hálálkodott Hitlernek a morzsákért

- Dobszay Károly: A Horthy-kultusz margójára

- Nyilasfóbiások és Horthy-imádók figyelmébe: legyen világosság!