Esszéjében Steinlight (2001, 4. o.) hangsúlyozza, hogy „jó lelkiismeretből és önérdekből nem szabad a bevándorlási reformot azoknak átengedni, akik elődeinket távol tartották Amerikától”, vagyis a bevándorlási politikában domináns zsidó érdekeket nem szabad a fajvédő fehér nem zsidók kezébe engedni.

Steinlight reméli, hogy „talán még egy generáció erejéig – optimista előrejelzés –, a zsidó közösség így olyan helyzetben van, hogy képes lesz megosztani és uralkodni, és olyan szelektív koalíciókat kötni, amelyek támogatják a céljainkat”. (I. m., 7. o.) Később tisztázza, hogy ez miért fontos: „Népem felsőbbrendűségét tanították nekem [gyerekkorban] a minket elnyomó nem zsidókkal szemben. Arra tanítottak bennünket, hogy a nem zsidókat megbízhatatlan kívülállóknak tekintsük, olyan embereknek, akiktől hirtelen gyűlöletrohamokat várhatunk, olyan embereknek, akik kevésbé érzékenyek, intelligensek és erkölcsösek, mint mi magunk. Azt is megtanították nekünk, hogy sötét történelmünk tanulsága az, hogy senkire sem számíthatunk”. (I. m., 10. o.) Azt a nézetet, hogy a zsidók nincsenek biztonságban egy túlságosan egységes befogadó társadalomban, más zsidók is kifejtették, és nem alaptalanul. Ha egy nép egységes, akkor az ettől a karaktertől való eltérések könnyen nyilvánvalóvá válnak, és így az arra adott válasz is könnyebben elvárható, tekintve, hogy az adott nép egységesen reagálhat.

Roger Cohen, a The New York Times (NYT) publicistája, aki szintén a nem fehér bevándorlás híve, ezt a mögöttes félelmet jelölte meg motivációként: „A zsidó tapasztalat évezredek óta azt mutatja, hogy semmilyen tudományos kutatás, vallásos áhítat, elszánt emancipáció, büszke hazafiság és szolgálat nem tudott biztonságot nyújtani. Emberek és egész nemzetek fordulhatnak ellened...” (Idézve: Weiss, 2015) Lawrence Auster zsidó szerző (2004) reflektált erre a perspektívára, és arra a következtetésre jutott, hogy »nem meglepő, hogy ezek a zsidók a tömeges harmadik világbeli és mohamedán bevándorlásra nem úgy tekintenek, mint a rájuk leselkedő veszélyre, hanem mint saját biztonságuk végső garanciájára, remélve, hogy egy fajilag összekevert, kereszténytelenített Amerikában a hanyatló többségi kultúrának nem lesz ereje, még ha még meg is van a vágya, hogy üldözze a zsidókat”. Bár egyes zsidók kifejezetten a muszlim antiszemitizmussal kapcsolatban fejezik ki aggodalmaikat (itt például Steinlight), mint korábban láttuk, európai példákkal, Auster elemzése pontosnak tűnik – és nem csak Amerikára, hanem általában a Nyugatra vonatkoztatva is. Jonathan Weisman (2018, 33. o.), az NYT szerkesztője hasonlóan világosan fogalmazta meg ezt az érzést: „A zsidó akkor virágzik, amikor a határok leomlanak, amikor a határok elmosódnak, amikor a falakat lerombolják, nem pedig felhúzzák” – hangsúlyozza, hozzátéve, hogy »[a]hol a nemzeti identitás elmosódott, ott a zsidó virágzott« történelmileg. (I. m., 39. o.) Hasonlóan világosan, bár agresszívebben fogalmazta meg ezt a hagyományos zsidó attitűdöt Douglas Rushkoff, zsidó szerző:


Ennek a nézőpontnak a részletesebb kifejtéséhez azonban hasznosabb, ha Bryan Caplan, amerikai zsidó akadémikus, a gyakorlatilag semmiféle bevándorlási ellenőrzés, a „nyitott határok” politikájának egyik legjelentősebb szószólójának okfejtését megismerjük. A Caplan-féle szemlélet szerint egy homogén nemzet ijesztő, mert annak egysége kárt okozhat azoknak, akik eltérnek – és Caplan zsidóként eltér. Egy példával kezdi: „Mi történne, ha a mormonok súlyos többségben lennének az Egyesült Államok lakosságában? Talán ugyanolyan csodálatosak lennének, mint mindig, de én készségesen el tudok képzelni egy baljós metamorfózist. Ha elég hatalmat kapnának, még a mormonok is átvennék a brutális fundamentalizmust. A mormonokkal kapcsolatos kedves tapasztalataim ellenére megijesztettek.” (Caplan, 2015) Mint egy kívülálló belülről, akit a félelem vezérel, Caplan megoldása az, hogy lerombolja a gazdanép összetartását, ezzel erőtlenné téve azt – és egyben az összes többi csoportot, amely ezt az összetartást lerombolta:


Ahogy azt Boas, Celler, Schwartz, Roche és sok más zsidó esetében is láthattuk, Caplan teljes érdektelenséget mutat a befogadó nemzet jóléte és túlélése iránt – sőt, nyíltan kiáll a népük mint nép elpusztítása mellett, ami természetesen ezen irányelvek többnyire ki nem mondott szabálya: „A kritikusok figyelmen kívül hagyják a nyitott határok orvosló jellegét: a diaszpóra dinamikája ellenére, ha mindenkit befogadunk, az nagyszerű módja annak, hogy mindenkit kisebbséggé tegyünk. És bár ez aligha garantálja a biztonságot, kevésbé fenyegető, mint a status quo.” Alternatívaként itt azt lehetne felvetni, persze, hogy a „biztonság” jobban garantált egy homogén társadalomban, ahol az ellenséges külcsoportok tagjai nem azon dolgoznak, hogy kisebbséggé tegyenek minket a saját hazánkban. Caplan ezt tovább illusztrálja azzal, hogy ha még a legfélelmetesebb csoport is csak viszonylag kis százalékát teszi ki egy országnak, „akkor globálisan sokkal kevésbé válnak veszélyessé, mint most”, de ennél is fontosabb, hogy végül elfogadják a vereséget és feladják: „Amint a leginkább ijesztő csoport tagjai elveszítik minden reményüket arra, hogy ők irányítsák a show-t, a többség megnyugszik. Idővel talán ők is kedvesek lesznek, mint a mormonok”.

 

A nemzsidó társadalomnak ez az atomizálódása azonban logikusan biztonságosabbnak tekinthető a zsidók számára, sőt, ahogy Diana Pinto történész érvelt: a fajilag vegyes társadalomban „a zsidókat már nem tekintik az egyetlen »diaszpórában élő« népnek, vagy a társadalom legjelentősebb »másának«, [ami] tehermentesíti a zsidókat...” (Hartman, 2014, 93. o.). David Biale et al. (1998, 2. o.) ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy a felvilágosodás után „a nemzet romantikus eszméje ... mozgósította a történelmi hagyományokat egy új, homogén közösség szolgálatában, amely gyakran ellenséges volt a nemrég emancipált csoportokkal, például a zsidókkal szemben”. Válaszként a zsidók új keretet dolgoztak ki, hogy lényegében aláássák a befogadó nemzetnek ezt a hagyományokon alapuló egységét: „Amerika mindig is küzdött az egymással ellentétes öndefiníciókkal, a ma »monokulturalizmusnak« és a »multikulturalizmusnak« nevezett jelenségek között.” Hozzáteszik, hogy az „»olvasztótégely«, a »kulturális pluralizmus« és az »etnikai sokszínűség« fogalmai forrón vitatott szlogenek voltak a század elején, és a zsidók gyakran élen jártak a monolitikus amerikai identitás megkérdőjelezésében” (I. m., 3. o.), amint azt korábban láttuk. Paul H. Rubin (2002, xi. o.) véleménye szerint „az Egyesült Államok még a nyugat-európai nemzeteknél is jobb helyzetben van azáltal, hogy nincs domináns etnikai csoportja, és így alacsony a kockázata annak, hogy egy csoport elfoglalja a kormányt, és azt nemkívánatos, másokra káros etnikai vagy faji politika erőltetésére használja fel”.

Göran Rosenberg svédországi zsidó újságíró 2008. december 18-án egy izraeli panelbeszélgetésen elmondott véleménye szerint „a zsidók mindig is jól éltek a multikulturális, pluralista és toleráns környezetű nemzetekben és birodalmakban, míg az erős etnikai vagy nacionalista társadalmakban rosszul boldogultak. Az európai zsidók mindig is az emblematikus idegen vagy »más« voltak. Ezen definíció szerint egy olyan társadalom, ahol az idegent szívesen látják, jó a zsidóknak, bár ők nem mindig értékelték ezt a kapcsolatot. ... Az európai zsidóság jövője azon múlik, hogy képesek vagyunk-e multikulturális, pluralista és sokszínű társadalmat alakítani.” (Idézve: Hanson, 2016) A 2015-ös intenzív európai migrációs válság idején Rosenberg a stockholmi székesegyházban (Storkyrkan) keresztényeknek tartott beszédet, amelyben a holokausztot idézte fel édesapján keresztül, „aki túlélte a megsemmisítő táborokat, és a háború után menekültként érkezett Svédországba”, amit összekapcsolt azzal, hogy „sok reményt fűz ahhoz, hogy Európa túllép saját történelmén, és az Európai Unió lesz az a hely, amely végre sikeresen összefoglalja Európa multikulturális sorsát”. (DN, 2015) Korábban pontosan ezzel az szemponttal találkoztunk, és ez a zsidók körében valóban visszatérő történet. Bár Rosenberg (2020, 161. o.) megdicséri Svédországot a külföldiek iránti nyitottságáért („2019-ben 20 százalék a külföldön születettek aránya” – jegyzi meg), mégis szükségesnek tartja, hogy megrója a svédeket, amiért „sztereotipizálják és megbélyegzik” ezeket az idegeneket, mert „társadalmi-gazdasági szakadék” húzódik az őslakosok és az általa „új svédeknek” nevezettek között. (Uo.) Ennek oka szerinte az, hogy ez a projekt új a svédek számára: „Az egyetemes toleranciára és kulturális nyitottságra vonatkozó svéd állítások valójában a kulturális és vallási pluralizmus történelmileg rövid tapasztalatán alapultak, és így a kulturális és vallási különbözőséggel való szembesülés és annak kezelése terén szerzett későbbi tapasztalat hiányán”. (I. m., 160. o.) Nyilvánvalóan nem érdekli, hogy ez az új projekt, amely, mint elismeri, „drámaian megváltoztatta az ország demográfiai összetételét” (uo.), hogyan érinti magukat a svédeket. Rosenberg, miközben álláspontját erkölcsi retorikával és az egyetemes etika humanitárius érzelmeivel vonultatja fel, úgy tűnik, nem érez különösebb nyugtalanságot, amikor azt támogatja, ami lényegében a nemzeti jelleg és maguknak a nemzeteknek az eltörlését jelenti, a „népek Európájából az európai népekbe való átmenet” (i. m., 164. o.) kimondott céljában, amely az „új svédek” mintájára az „új európaiakat” is magába foglalná – egy pluralista és vegyes föderációban.

 

Rosenberg azonban nem csak újságíró, hiszen e cél érdekében aktívan részt vesz a hálózatépítésben is. Ugyanebben az évben Rosenberg (2015, 30. o.) egy tanulmányában felidézi az évtizedekkel korábbi stockholmi főrabbit, Marcus (Mordechai) Ehrenpreist: „Nem azért vagyunk egy nép, mert van egy közös ellenségünk” – jegyezte meg –, „hanem azért vannak ellenségeink, mert nem vagyunk olyan nép, mint a többi.” Rosenberg ezt összekapcsolja azzal a felfogással, hogy ez természetesen azt eredményezte, hogy megpróbálták megteremteni „a diaszpórában a zsidó élet történelmileg hasznos feltételeit – az etnikai sokszínűséget, a vallási toleranciát és a kulturális nyitottságot”. (I. m., 32. o.) Rosenberg ezután bemutatja a 2000-ben alapított The European Institute for Jewish Studiest, a Paideiát, amelynek „büszke igazgatósági tagja”, idézve küldetésnyilatkozatukat, miszerint a csoport „elkötelezett a zsidó kultúra európai felélesztése mellett”, és ennek érdekében „vezetőket képez Európa számára – akadémikusokat, művészeket és közösségi aktivistákat”, amellyel „a Paideia feléleszti az európai zsidó hangot ... amely hozzájárulhat egy kulturálisan gazdag és pluralista Európához”. (I. m., 33. o.) Ez a Paideia az a csoport, amelynek alapító igazgatója, a stockholmi zsinagóga rabbijának felesége, az amerikai származású akadémikus Barbara Lerner Spectre, és akinek egy 2010-es izraeli dokumentumfilmben tett vallomása jelentős figyelmet kapott. Ebben az interjúban, amelyet egy stockholmi rendezvényen adott (amelyet Viatcheslav Moshe Kantor Európai Zsidó Alapja finanszírozott), így szólt:


Nem kell rámutatni a nyilvánvalóra, amit Spectre olyan világosan megfogalmazott, mégis érdemes megjegyezni, hogy Európáról mint külső csoportról beszél, mint egy „ők”. Ugyanezt a távolságtartást láttuk már Rosenbergnél, és ugyanazt a célt is fogalmazta meg az „átalakulással” kapcsolatban. Az őszinte szavai által kiváltott figyelem maszatolási, hárítási kísérleteket eredményezett, egyesek azt állították, hogy ő egy jelentéktelen karakter, és mint ilyen, nem képvisel semmilyen zsidó szerepet. Ezzel szemben Spectre egy nagyra becsült akadémikus és aktivista: „2018-ban megkapta a svédországi és a svédországi zsidó kultúrához való kiemelkedő hozzájárulásáért a Királyi Érdemérmet” – hirdeti szervezete a hivatalos honlapján.

A zsidóság tikkun olam (תיקון עולם, fordításban „a világ megjavítása”) nevű fogalma a világ minden szegmenséből származó zsidók számára nagyon vonzó, akár vallásos, akár világi zsidókról van szó, és az erre való hivatkozás a neves, befolyásos zsidók körében is folyamatosan visszatérő jelenség. De mit is jelent az, hogy „megjavítani” a világot? Amint azt e tanulmány során láthatjuk, ez egyszerűen úgy foglalható össze, hogy megváltoztatni, átalakítani, manipulálni mindent, ami nem zsidó, hogy megfeleljen a saját magukból eredő zsidó elvárásoknak, anélkül, hogy törődnének a „megváltoztatottal”, az „átalakítottal”, és azoknak csoportként való túlélésével. Ez tulajdonképpen a kiválasztottság szekuláris változata, ahol a zsidó szemlélet és ízlés határozza meg, hogy milyen „fényt sugároznak a nemzetekre” – milyen módon alakítanak át valamit, mintha erre lennének kiválasztva. Gyakran úgy láttatják, hogy a „megjavítottaknak” szükségük van erre a zsidó hozzájárulásra, ez valahogy az ő javukat szolgálja; legyen szó a proletariátus világforradalmáról a vörös zászló alatt, esetleg pornográfiáról, obszcenitásról és szexuális „felszabadításról”, vagy arról, hogy kisebbséggé válnak a bevándorlók között a hagyományos földjükön. Ezt a „javítást” mindig úgy mutatják be – ha egyáltalán megpróbálják racionalizálni –, mint ami jót tesz a célba vett népnek, akár így van, akár nem. Barbara Lerner Spectre így foglalja össze népének ezt a jellegzetességét:

 

A Spectre és a Paideia zsidó képviselőtársai között nemrégiben lezajlott beszélgetésben tovább részletezi ezt a nézőpontot, és az Európa demográfiai „átalakulása” melletti, korábban idézett kiállásukat. Amikor „az európai muszlim jelenlét kérdései” a zsidók biztonságával kapcsolatban felmerülnek, Spectre teljesen figyelmen kívül hagyja a témát, és másra irányítja a figyelmet:


Michael Galchinsky (1994, 360. o.) – Charles Silberman véleményére reagálva, miszerint a zsidók aranykorukat élik az „olvasztótégely” Amerikában – összefoglalja sok zsidónak a multikulturalizmussal kapcsolatos álláspontját, „amely gyakran hallható az aktuális folyóiratok oldalain és másutt”, és amely a „multikulturális salátástálra” úgy tekint, mint ami „örömre ad okot”, mert „a több identitáscsoport egyedi »hangjának« tiszteletére helyezett multikulturalista hangsúlyban a zsidók megtalálhatják a legteljesebb lehetőséget a kulturális kifejeződésre és a túlélésre”.

Az összes olyan zsidó szervezet vagy befolyásos személyiség, politikus vagy médiaszereplő felsorolása, akik támogatják, vagy közvetlenül azon dolgoznak, hogy a nem fehér tömegek Európába jussanak, vagy ott letelepedjenek, egy egész könyvet igényelne. Amint azt a Jewish Currents megjegyzi, „a zsidók különösen aktívak voltak ebben a [migránspárti] mozgósításban”. (Afinogenov, 2019, 43. o.) Még az egyébként migránsbarát Európai Uniót is – amely nyomást gyakorol és kényszeríti a tagállamait a migránsok befogadására – támadják jogilag a zsidó vezetésű csoportok, mert látszólag nem tesznek eleget: „»[Egy nemzetközi bírósági] ítélet megmutatná, hogy nem használhatják ezt arra, hogy kibújjanak a felelősség alól« – mondta Itamar Mann izraeli ügyvéd, aki [társával, Omer Shatzzal] az EU és Olaszország elleni peres törekvéseket vezeti.” (Howden et al., 2020) Ez a cél összefogja az állítólagos ellenzéki zsidókat is, például a Never Again Action égisze alatt az Egyesült Államokban az illegális bevándorlók deportálása ellen fellépő aktivistákat: „más tiltakozási terektől eltérően a Never Again Action – legalábbis egyelőre – a széles értelemben vett cionista és anticionista zsidóknak egyaránt otthont ad. Az Izrael-kritikus Jewish Voice for Peace és IfNotNow csoportok tüntetői olyan emberek mellett állnak, akik soha nem lennének tagjai egyiknek sem. Ez az egység pillanata, legalábbis a baloldalon, amelyet a tüntetők szerint az amerikai bevándorlás általuk válságnak nevezett súlyossága tesz szükségessé.” (Pink & Feldman, 2019) A zsidó aktivizmus a befogadó nem zsidó társadalmak demográfiájának megváltoztatására messzemenő jelenség, amely az élet minden területére kiterjed, a politikától a kultúrán át a pénzügyekig és a közvetlen segítségnyújtásig.

Ami az utóbbit illeti, ahogy a The Times of Israel is beszámolt róla: „Németországban zsidó pénzek segítenek fenntartani a földközi-tengeri migránsmentő missziókat”, hozzátéve, hogy miközben „ezrek menekülnek Afrikából gyenge csónakokon, mindössze egyetlen hajó működik a Líbia és Olaszország közötti térségben. Egy zsidó segélyszervezet másokkal együttműködve segít a működtetőknek.” (Schwartz, 2019) A Központi Jóléti Tanács zsidó vezetője, Aron Schuster megjegyezte, hogy bizonyos forrásokkal nem rendelkeztek, de „a szervezet képes volt partnerséget kialakítani az IsraAID izraeli humanitárius szervezettel, és segített egy németországi nemzeti kirendeltség létrehozásában”. A cikk azt írja le, ami úgy tűnik, hogy a németországi bevándorláspárti segítségnyújtás jelentős részének zsidó uralma: „Az IsraAID szakértőket hozott Izraelből ... »és a többi nagy jóléti szervezettel meglévő kapcsolatainkat arra használtuk, hogy alapvetően az IsraAID szakértőinek tudását más jóléti szervezetek létesítményeiben biztosítsuk« – mondta Schuster, aki most az IsraAID Németország igazgatótanácsában is helyet foglal.”

 

Azt is megtudjuk, hogy míg a nem zsidó németeknek most fajidegenekkel kell élniük, addig a zsidók védik magukat: „a Központi Jóléti Tanács egy központot működtet az antiszemitizmus és más diszkrimináció megelőzésére”. Az izraeli bevándorlókat segítő IsraAID szervezetet tucatnyi zsidó szervezet finanszírozza, hogy – mint láthatjuk – segítse a migránsok bejutását és letelepedését Európában. E támogatók között találjuk Izrael Állam Külügyminisztériumát, míg máshol az izraeli nagykövetséggel működnek együtt, vagy olyan kormányokkal működnek együtt, mint az Alekszisz Cíprasz vezette görög kormány (lásd itt és itt). Mint ismeretes, a közel-keleti migránsok egyik legfontosabb belépési pontja Európába Görögország volt. Talán nem meglepő, amiről az izraeli Ynet News beszámol: „A Görögországban élő szíriai menekültek számára Izrael már nem ellenség. A görög menekültsegély-központokat főként izraeliek működtetik, Leszboszon pedig izraeli iskola működik szíriai, iráni, iraki és afgán menekültek számára”. (Osmo, 2019) Sőt, egy másik nagy névvel is találkozhatunk az országban: „A HIAS jelenleg főként nem zsidókat támogat. A görögországi Leszbosz szigetén segít a menekülteknek és menedékkérőknek, és kihívja az európai országokat, hogy vállalják a felelősségükből a rájuk eső részt”. (Echikson, 2020)

Esettanulmány II. – A zsidó részvétel illusztrálása: egy rövid kórkép Magyarországról

Amikor a nyugati világban a bevándorlás témáját kutatjuk, két alapvető jelenségre számíthatunk: (1) a zsidók aránytalanul nagy számban lesznek jelen; és (2) az érintett zsidók támogatják a bevándorlást. Míg Görögország partjainál kézenfekvő lehet, hogy zsidó aktivistákat találunk, akik segítik a bevándorlók beáramlását, addig a viszonylag kicsi, közép-európai Magyarországon már annyira nem logikus ez, ami lehetőséget nyújt számunkra, hogy ezt a tézist próbára tegyük.

Legkésőbb 2015 tavaszán már világossá vált mindenki számára, aki odafigyelt, hogy Európa gyorsan növekvő migránsválsággal néz szembe, amely az év nyarára óriási méreteket öltött. A magyar nacionalisták határfalat vagy kerítést követeltek, hogy megállítsák az egyre növekvő migránsáradatot, akik általában ezeken a kevésbé kedvelt országokon – mint Szerbia vagy Magyarország – keresztül próbáltak többnyire Németországba, Nagy-Britanniába vagy Svédországba jutni. Idővel aztán kerítést emelt a kormány. A hétköznapi magyarok körében nagy népszerűtlenség övezte a migránsáradatot (a 2016. októberi népszavazás érvényes szavazatainak 98 százaléka utasította el őket: MacDowall, 2016), de voltak, akik úgy érezték, hogy segíteniük kell a migránsoknak miközben – vagy azt követően –, hogy azok illegálisan betörtek Magyarországra. Volt néhány liberális csoport erre a feladatra, akik körében aránytalanul sok zsidó volt jelen. A Jewish Telegraphic Agency egy 2015 szeptemberi cikkében arról számolt be, hogy a Jewish Coalition for Syrian Refugees, „a zsidó szervezetek koalíciója, amely két hete bővült, hogy az európai menekültek és migránsok szükségleteivel foglalkozzon”, 148 ezer dollárt (ma kb. 52,8 millió forintot) ítélt meg az új beáramlás migránsainak megsegítésére. Ebben az összegben szerepelnek „támogatások, [amelyek] fedezik” a „több száz humanitárius segélynyújtó költségeit, akik Magyarországon dolgoznak a menekültekkel”. Megtudjuk, hogy az európai migránsokat segítő zsidó csoportok koalíciójába olyan amerikai csoportok tartoznak, mint az AJC, az ADL, „valamint a reform és konzervatív mozgalmak ernyőcsoportjai”, és „olyan nemzetközi csoportok, mint a Zsidó Világkongresszus”. (JTA, 2015) Azok között a magyarországi székhelyű csoportok között, amelyeket ez a zsidó pénz finanszírozott, megtaláljuk a Menedéket, amely a mai napig a talán legnagyobb migránssegítő szervezet az országban. Vezető tagjainak etnikai háttere nem világos, de a zsidó finanszírozás egyértelmű. Zsidó szervezetek is támogatták az országba betörő bevándorlókat. A legnagyobb és legtekintélyesebb Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) és a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH) szeptemberben közös nyilatkozatot tett közzé a Zsidó Világkongresszus honlapján, amelyben egyértelműen állást foglalnak:

 

A budapesti Dohány utcai történelmi zsinagóga főrabbija, Frölich Róbert annak idején elítélte a migránsokkal való bánásmódot: „»Borzasztó volt, amikor láttam azokat a képeket, amelyeken a rendőrök számokat írtak az emberek karjára« – mondta Frölich Róbert főrabbi. »Ez Auschwitzra emlékeztetett engem. És aztán felrakni az embereket egy vonatra, fegyveres őrökkel, hogy egy táborba vigyék őket, ahol bezárják őket? Természetesen itt a holokauszt visszhangjai hallhatók«”. (Lyman, 2015) A puszta szavakon azonban túl is mentek, pénzt gyűjtöttek és fizikailag is segítették a migránsokat 100–150 zsidó aktivistával a helyszínen. (JTA, 2015b) Heisler András, a Mazsihisz elnöke, a Zsidó Világkongresszus alelnöke és a Tett és Védelem (TEV) akkori társelnöke egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy nem kell félni ezektől a migránsoktól, hiszen „a történelemben számos példát találunk arra, amikor zsidók és muszlimok békében és harmóniában, értékes közösségként éltek együtt. Nem hiszem, hogy félnünk kellene attól, hogy újra együtt éljünk”. (Lancashire, 2015)

 

 

Ha a történelmet nézzük, akkor Magyarország muszlim megszállását is látjuk, a demográfiai pusztításnak vagy a rabszolgaságnak annak minden nyomorúságával együtt (lásd: Pálffy, 2001; Dreisziger, 2001, 11–14. o.; Pál, 1996; Dávid és Pál, 2007), de ez egy magyar nézőpont, nem Heisleréké. Ami a harmadik legtekintélyesebb szervezetet, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget (EMIH) illeti, a Fidesz-kormányhoz igen közel álló Chábád Lubavics „jobboldali zsidói” is részt vettek a migránsok segítésében egy nagy adag kétmillió forintnyi gyógyszerrel, amit a csoport vezetője, Köves Slomó személyesen vitt el a migránsokat segítő utcai aktivistáknak. Erről ő maga nyilatkozott: „Hitközségünk a saját lehetőségeihez mérten igyekszik hozzájárulni a sok esetben háború elől menekülő szerencsétlen embereknek, magukra hagyott gyerekeknek, asszonyoknak. Meggyőződésem, hogy egy ilyen konkrét krízishelyzetben a megértésnek, a szolidaritásnak, az önzetlen segítségnek kell előtérbe kerülnie.” (EMIH, 2015)

Ez a három szervezet a három legnagyobb hivatalos kormányzati partnerséggel és pénzügyi támogatással rendelkező zsidó csoport: „mind a három zsidó irányzatot – [Mazsihisz, MAOIH, EMIH] – a legmagasabb fokon elismerik, de a megbecsülés »következő, anyagi és szimbolikus értelemben is legmagasabb« foka, amikor a kormány az adott felekezettel külön szerződést is köt” – számol be erről a kormányzati sajtóközlemény. (Kormány.hu, 2019) A keresztény felekezetek hozzáállása változatosabb volt; voltak, akik részt vettek a segítségnyújtásban, míg mások ellenállásra és a migránsok kirekesztésére szólítottak fel, mint például Sebők Sándor fóti katolikus plébános, aki az NPR cikkében így nyilatkozott: „Ezek az egészséges fiatalemberek, akik migránsokként jönnek ide, én úgy látom őket, mint katonákat, akik azért jönnek, hogy meghódítsák Európát. Amit az iszlámnak 1456-ban a karddal nem sikerült, azt most a migrációval próbálja megtenni”. (Kakissis, 2018) A cikk ezután egy szociológust, Sík Endrét idézi, aki 2016-ban „meg akarta nézni, hogy ez az elutasítás a meglévő előítéletekre korlátozódik-e”, ezért Eugene Hartley (valódi nevén Horowitz) amerikai pszichológus 1946-os tanulmányán felbuzdulva egy fiktív etnikai csoportot, a pirézeket is hozzáadta a felméréséhez – a magyarok többsége őket is elutasította. „Később egyesek a magyar intolerancia szatirizálására használták fel a fiktív pirézek elutasítását. Sík felidézte, hogy valaki piréz himnuszt és zászlót készített”. Természetesen egy olyan csoport befogadásának elutasítása, amelyről semmit sem tudunk, önmagában teljesen természetes és egészséges (kimondottan olyan emberek kontextusában, akikről biztosan tudjuk, hogy őket nem akarjuk itt látni). Hogy mindez egy nép védőösztöneinek és logikájának megszégyenítésére és kigúnyolására szolgál, az ebben az esetben többet árul el Hartley-Horowitz – és az olyan bálványozói, mint Sík – hozzáállásáról, mint a magyarokról.

Ha eltávolodunk a vallási vagy a kormány által jóváhagyott szervezetektől, és megnézzük a migránsokat fizikailag és közvetlenül segítő utcai aktivistákat, akkor megtudjuk, hogy ez egy jelentős mértékben zsidó aktivizmus volt. A JTA egy véleménycikket közölt le egy bizonyos magyarországi születésű Kaldori Júliától (2015), aki a bécsi zsidó közösséget kiszolgáló egyik havilap szerkesztője, és aki csatlakozott a magyarországi önkéntesekhez akkor. Szerinte „sokan közülük zsidók” voltak – olvassuk írásában, amelyhez hozzáteszi, hogy „számos zsidó vezető és magánszemély aktívan részt vesz a menekültek megsegítésében”. A 2017-es adatok szerint a magyarországi zsidó népesség 0,5–1,1 százalékra (58 936–110 679 fő) volt tehető. (Zsidó.com, 2018) Ahhoz, hogy egy ilyen apró réteg feltűnően „sok” legyen a migránsokat közvetlenül segítő aktivisták és vezetők között, durva felülreprezentáltság feltételezendő. Kaldori tisztázza motivációját, visszhangozva más zsidókét: „Ha mi, zsidók segítünk nekik, tetteink hidakat építhetnek egy biztonságosabb jövő felé”. Nemcsak az önkéntesek között volt sok zsidó, hanem például a legaktívabb csoport, a Migration Aid élén Siewert András operatív igazgató állt, aki egy erős zsidó identitású és motivációjú karakter, ahogy ezt egy televíziós interjúban is világossá tette, amikor „menekült vagyok” feliratú pólót viselt, melyen a nemzetiszocialista Németországban használatos sárga Dávid-csillag is szerepelt a „Jude” felirattal. (HírTV, 2019. szeptember 28; videó itt)

A nagy szervezetek és a civil szervezetekkel együttműködő utcai önkéntesek között is találunk zsidókat, akik más csoportokat és aktivistákat finanszíroznak, segítenek, támogatnak. Az egyik ilyen példa az NPR cikke által is bemutatott Kenesei Marcell, aki szintén egy migránsbarát aktivista, és inkább más csoportokkal való kapcsolatépítésre összpontosít. Ma a Bálint Ház igazgatója, több egyéb szerepe mellett. Kenesei szerint a „fő probléma” az, hogy „Magyarország egy nagyrészt fehér, keresztény ország, ahol a lakosság mindössze 5 százaléka külföldi születésű” – olvasható a riportban: „Kevés lehetőség van arra, hogy más hátterű emberrel találkozzunk” – teszi hozzá. Kenesei a Centropa igazgatóhelyettese, egy olyan alapítványé, amely a zsidók számára a zsidó identitást népszerűsíti, a magyaroknak viszont multikulturalizmust tanít. A cikk szerint „olyan programokat felügyel, amelyek különböző vallási és etnikai hátterű gyerekeket hoznak össze”, és a holokauszt narratíváját propagálja, illetve más zsidó tevékenységek aktivistája, amiről máshol is beszél: „Kár tagadni, hogy fontos része a zsidóságomnak a holokauszthoz való viszony is. ... Nagyon hamar elfelejtettük, mi is történt velünk. ... Történelmi felelősség, hogy nem csak mi, hanem az egész társadalom emlékezzen.” Kenesei világosan beszél a „problémáról” és a megoldásról, ahogy ők látják: „Nagyon zárt a magyar társadalom és nagyon homogén. Jobban örülnék egy olyan helynek, ami sokkal inkább hasonlít egy multikulturális társadalomra. Ehhez keveredni kell, ismerkedni, befogadni. Ez hiányzik nagyon, méghozzá mentalitás szintjén.” Ebben a szorosan összetartozó nemzetet szétmarcangoló folyamatban csoportja szerepet kíván játszani: „A zsidóknak különleges felelőssége van ebben, mert nekünk kéne tudni a legjobban, milyen az, amikor kirekesztenek, megbélyegeznek, gyűlölködnek.” A magyarok, tekintettel arra, hogy hosszú történelmük során megszállták őket – akár török-muzulmán hatalmak, akár zsidó-bolsevik diktatúrák stb. –, és a trianoni diktátumban országukat és nemzetüket feldarabolták, többek között, talán más szemszögből tekintenek erre, és jobban szeretnének nem „keveredni” másokkal. Hogy mit akar a befogadó nemzet, és miért, azt Kenesei és a hozzá hasonlók teljesen elvetik – sőt, patologizálják, mint egyfajta „fóbiát”, amint hallhatjuk folyton. Amikor azonban társainak állapotáról van szó, Kenesei érti azért ezt a koncepciót: „Nagyon fontos számomra Izrael. Fontos, hogy létezik, fontosak a barátaim meg a családom, akik ott élnek. Kötődöm is hozzá érzelmileg.”

 

Egy másik hasonló zsidó csoport a Marom, amelyet a JTA cikke úgy mutat be mint egy „zsidó egyesület, amely a fiatal, nem elkötelezett magyarországi zsidók felé irányuló küldetésének részeként működteti és birtokolja az Aurórát, irodahelyiséget és létesítményeket biztosít mintegy tucatnyi nem zsidó aktivista csoportnak, amelyek elkötelezettek az ilyen diszkriminatívnak vélt tendenciák elleni küzdelemben. Ezek közé tartozik a Roma Sajtóközpont, a Budapest Pride, a MigSzol menekültügyi érdekvédelmi csoport és a Zöld Pók társadalmi aktivista ügynökség”. Emellett a holokauszt narratívát népszerűsítik még, és általában baloldali politikai aktivizmussal foglalkoznak. „Olyan, nem kötődő zsidókkal dolgozunk, akik soha nem mennének zsinagógába” – mondja Schönberger Ádám, a csoport vezetője. A Marom nemcsak maga zsidó, hanem külföldi zsidó csoportok is támogatják azt: „A Marom az éves költségvetésének 90 százalékát maga állítja elő, a többit a JDC [Amerikai Zsidó Közös Terjesztési Bizottság], a New York-i UJA-Federation [United Jewish Appeal], a Masorti Olami és mások adományaiból kapja”. Soros György Nyílt Társadalmak Alapítványa is támogatta anyagilag a magyarországi migránsbarát csoportokat, mint például magát a Maromot, vagy a Menedéket (valamint baloldali, cigány vagy szexuálisan deviáns csoportokat). (OSF, 2015; 2016) Az olyan csoportok, mint a Centropa és a Marom szerepe az aktivisták és csoportok összekötése. Ez utóbbi többek között az Auróra nevű szélsőbaloldali kulturális központ működtetésével teszi ezt, amely a migráns- és LMBTQ-párti fiatalok egyik gyújtópontja.

 

(Időnként felvetik egyesek, hogy zsidó befolyás nélkül is megnyíltak volna a fehér nemzetek kapui a fajkeveredés előtt, s erre az északi, homogén Svédországot hozzák fel előszeretettel – de valóban zsidó befolyás nélkül lépett Svédország erre az útra? A belföldi és külföldi zsidó hatás esettanulmányával folytatódik sorozatunk a következő részben.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info