“Ha az utolsó sámán meghal, a szellemek nem tűnnek el, csak nem fognak többé az emberekhez szólni” - jakut mondás.

A sámánizmussal foglalkozó könyvek leírják, hogy a természethez a vadászó-gyűjtögető népek állnak a legközelebb, mert ők függenek a természettől a legjobban. Utánuk következnek az állattartó népek, mint a sztyeppei lovasnomádok, akik az állattartást vadászattal és halászattal egészítik ki, és utánuk a földművelők. A természethez közel élő népekre jellemző az animizmus, az az elképzelés, hogy a természeti jelenségeknek szelleme van.

Theophülaktosz Történelem című művében szerepel (amikor még a régi bizánci írók türknek hívták a magyarokat): “A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette”.

Az eredetileg a jurta sátorban égő tűz jelentőségéről néprajzi és történelmi források tanúskodnak. István király törvényeiben szerepel: “Ezért az egyházi és világi előljárók hagyják meg a falusi biráknak, hogy az egész népség, apraja és nagyja, férfiak és nők menjenek a templomba, kivéve, kik a tüzet őrzik”. Érdekes kivétel, hogy a tűz őrzőinek nem kellett templomba menni, aminek szakrális oka volt, hiszen tüzet bármikor tudtak gyújtani.

Mircea Eliade vallástörténész, a sámánizmus híres kutatója, “A szent és a profán” című tanulmányában ír arról, hogy a különböző népek számára régen az otthon szakrális hely volt, ami kicsiben a kozmoszt is leképezte. A jurtának megvoltak a szabályai: a bejárat a szibériai/sztyeppei népeknél a szakrális keleti irányba nézett, amelyik irányba általában temetkeztek és imádkoztak is. A küszöb a profánból a szakrális térbe való átlépést jelképezte, ezért nem volt szabad rálépni (ami ma is élő magyar szokás). A sátorban a bejárat környékén (kelet) volt a fiatalok helye, nyugaton az idősek és a házi oltár, tőlük jobbra (délen) volt a férfiak és a fegyverek helye, balra (északon) a nők és a háztartási eszközök helye. Ez a kozmológia sokáig megmaradt, a Szeged környéki falusi házak például még a 19. században is általában napkeleti irányba tekintettek, a ház homlokzatára, kapujára napábrázolás került. (A legkeletibb magyar nyelvterületeken egyesek ma is üdvözlik a felkelő Napot.) A parasztházakban a tűzhellyel keresztben állt a sarokasztal, ez volt a kenyér, az aratókoszorú és a szent képek helye, gyakorlatilag a házi oltár.

A jurtában középen égett a tűz, amit a szibériai/sztyeppei népek Tűzanyának hívnak, és a mongol néphit szerint az Ég és a Földanya gyermeke. A tűz a világ közepét szimbolizálta, a felső füstlyukon (tündökön) az ő közvetítésével szállt fel az áldozat füstje az égbe, a sámánszertartásokon pedig ide állították be a világfát jelképező nyírfát.

A tisztító szertartást füsttel végezték (amire a magyar mondás is utal: “fél, mint ördög a tömjénfüsttől”), amelynek célja az ártó szellemek távoltartása. A jurta sátorban a Tűzanya tartotta távol a rossz szellemeket, meleget adott és világosságot, valamint a felajánlásokon keresztül közvetített a felső és a középső világ között. Az ősök szelleméről is úgy képzelték, hogy valahol a tűz mellett foglalnak helyet. A tüzet a magyarok nemcsak élőnek, hanem szentnek is tartották, ha hagyták volna véletlenül kialudni, az igen nagy balszerencsét jelentett volna a családra. Emiatt a szomszédtól parazsat kérni is szégyen volt, aminek emlékét őrzi a mondóka: “tüzet viszek, ne lássátok, ha látnátok se mondjátok”.

Mindenki ismeri a “háztűznézőbe menni” kifejezést, ami szintén arra utal, hogy az otthont az ott égő tűzzel (a Tűzanyával) azonosították, akit a szibériai népek bölcs öregasszonynak képzelnek. Ipolyi Arnold (1823-1886) nagyváradi püspök lejegyzi: “a házasságnál is az első a háztűznézés, mire a mátkakérők belépnek, a jövendő arától tüzet s vizet kérnek, s ebből ismerik ki, úgymond, fürgeségét”. Majd a menyasszonyt szekéren a falu végére viszik, ott tüzet raknak, és “véle körültáncolják s átugrálják”.

Ami a természeti szellemek megnevezését illeti: amelyiket a gondoskodással azonosították, azt általában anyának hívták. Ez a tisztelet jele volt, mint a népmesékben, amikor a főhős az idős asszonyt öreganyámnak szólítja, majd jön az ismerős válasz: “szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”, és meghálálja azt. Kálmány Lajos gyűjtése szerint Szőregen régen a Napot Nap-apámnak, a földet Föld-anyámnak nevezték. A harchoz és a felső világhoz köthető szellemeket általában atyaként azonosítják, ezért van a népmesékben Napkirály, vagy a Tűzanya mellett Tűzkirály, a Szellőanya mellett Szélkirály.

A víz hasonlóan nagy jelentőségű volt a magyarok és az uráli-altáji rokon népek számára. Anonymus tolmácsolásában Árpád vezér az alábbi üzenetet küldi a bolgár Salán vezérnek: “azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél." A fehér ló mondában Kund fia Kusid kikémleli a földet: “a Duna vizéből kulacsát megtöltvén, perje fűvel tömlőjét megrak­ván, a fekete homok földből is mutatót vévén, visszatére övéihez.”

A területet tehát a föld mellett a vízzel és a fűvel azonosították, összefüggésben a vándorló-legeltető életmóddal. A ”Dentü-mogyer” kifejezés a Don tövénél élő (dontői) magyarokat jelenti, és az Etelköz is folyóközt jelent. A magyarok régen folyók mellett éltek, amit még számos régi helynév tanúsít: Rábaköz, Muraköz, Bodrogköz, Marosköz, Szamosköz, Csallóköz, Nyírköz, Vízköz stb.

De vajon hol tisztelték a Vízanyát, aki a magyar népmesében a Földanya nővére (mint a szibériai teremtésmítoszokban), és mindhárom világgal kapcsolatban áll az égi eső és a föld alatti vizek miatt? A folyóknál tartott szertartás általában a halfogásra irányult, a sikeres átkelésre, esetleg esőért fordultak a folyószellemhez. A víz viszont legtisztább formájában a forrásoknál és kutaknál fordul elő, ahol a szibériai/sztyeppei népek a Vízanyához fordulnak, például egy kristálytiszta hegyi forrásnál.

Szent László király törvényeiben szerepel: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek”. Az, hogy hova vittek régen a magyarok felajánlást, a miértet is megmutatja, hiszen a tengrizmus és a szibériai sámánizmus ismeretében (és annak belső logikája alapján) olyan helyen történik a felajánlás, amit az adott természeti szellemmel azonosítottak. Pais Dezső nyelvész több Árpád-kori oklevéllel is bizonyítja az “áldó kút” elnevezésű helyek létét, ahol áldozatot tartottak.

A Vízanyának gyógyító erőt tulajdonítottak bőrbetegségek, kelések, szembetegségek vonatkozásában és a termékenységgel kapcsolatban. A Magyar Katolikus Lexikon szerint a néphagyomány sok csodatevő forrást tart számon, vizüket gyógyító erejűnek tartják, amiből némelyik keresztény kultuszhely lett (például Mária-kutacska), mások viszont nem. Ipolyi írja, hogy “a hagyományok is itt-ott még élénken emlékeznek egyes forrásokról, beszélve azok csodás eredetét, tulajdonságait”, “bár többnyire az egyes – erdőségekben, hegyekben elrejtett, elhanyagolt – vízhelyekrőli mondák már nagyobbrészt elenyészhettek”.

A víz és a termékenység kapcsolata erősen él a néphagyományban, bár a termékenység elsődlegesen a Boldogasszonyhoz kötődik. Már az Emese álma mondában az szerepel, hogy Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Ott van aztán a magyar ősvalláshoz köthető énekből lett mondóka, az “ess, eső, ess, holnap délig ess, zab szaporodjon, búza bokrosodjon..”. Vagy az alábbi vers:

A fenti eredetileg táltos ének volt, amivel a párokat akarták mágikus úton összekovácsolni (összeregölni). Az eső a termékenységgel függ össze, a napok visszafelé sorsolása a vers mágikus jellegére utal. Régen a csütörtök (a kedd és a szombat) legényes nap volt, amikor lehetett udvarolni. A néprajz a szitáról bebizonyította, hogy dob híján használták mágikus tevékenységhez, a dob pedig táltos hangszer.

Háztűznézéskor a menyasszonytól a tűz mellett víz is kéretik, és Ipolyi szerint régi lakodalmi szokás volt, hogy “a menyasszony nem csak a tűzön átvitetik, de fényes nappal fáklyák kíséretében a kúthoz is kísértetik” (majd megemlíti, hogy az észteknél ilyenkor a kútba ajándékot is dobtak, és feltehetően a magyaroknál is így volt régebben, ahogyan Szent László törvénye alapján látjuk).

Régi várkutakban gyakran találtak lezárt lakatot, amely a kötés és oldás népi mágiájának gyakorlása volt, amikor egy nő nem akart teherbe esni. A lakattal szimbolikusan a saját méhét zárta le kötési mágiával, és bár a kötés és oldás inkább a nyugati kultúrához tartozik, jól mutatja a víz és a termékenység kapcsolatát a magyarok gondolkodásában. Végül megemlítendő, hogy aratás végén az aratókoszorút és az arató gazdát leöntötték vízzel, hogy bő termés legyen, és a húsvéti locsolkodás is termékenységi rítus, amit ugyan kelet-európai szokásnak tartanak, de a magyar felfogástól és a sámánisztikus természetvallásoktól nem idegen.

A Földanya tisztelete a földművelő népeknél kerül a legjobban előtérbe, de a sztyeppei lovasnomádoknak is fontos. A termőföld, a hegyek, az erdők, a fák és a sziklák mind a Földanya részei. A föld termékenysége, ami a földből előjön vagy oda visszatér, mind valamilyen módon a Földanyához kapcsolódik. A mondás, hogy a föld a gonosz embert kiveti magából, a szibériai/sztyeppei hagyományhoz kötődik.

A mongol vagy a baskír tengrizmusban a fák a Földanya erejének és szépségének megjelenítői, ezért ilyen helyeken tisztelik, szent fáknál vagy ligetekben. Ez ismét nemcsak Szent László törvényeiben jelenik meg, hanem más magyar forrásokban is.

Az “igy” egy régi, ótörök eredetű szó, amit ma már nem használunk, de szentet jelent. Ez a szó jelenik meg az egyház kifejezésben, és az ünnep szavunk is eredetileg idnap vagy igynap volt (régi kódexekben így szerepel), vagyis szent nap. A dunántúli Hegykő település német neve Heiligenstein, vagyis szent kő, és régi oklevelekben még Igykő volt. Anonymusnál olvasható: “Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el”. Az igyfon szent sűrűt vagy szent erdőt jelent, és máshol van igyfa kifejezésünk is, vagyis szent fa, ahol a Földanyát tisztelték.

A fenti példákból láthatjuk a tisztaságra törekvést: a víz forrását szentnek tartották, mivel itt fordul elő a legtisztább formájában, a földet szent ligeteknél vagy fáknál tisztelték, a tűzbe pedig nem volt szabad szemetet dobni, és egyféle fával táplálták.

A negyedik elem a szél. A sztyeppén szinte mindig fúj a szél, és leggyakrabban akkor lépnek vele kapcsolatba, amikor a vihart szeretnék lecsillapítani. Megkülönböztetik a négy szelet (északi, déli, keleti és nyugati szél), ami a magyar népmesékben is megjelenik.

Az egyik népmese szerint a Kékhegység ormán (máshol a világfa ágain) lakik a Szellőanya, számtalan kapuval bíró kék házába fiai, a szelek, ki és bejárnak. Midőn a vándor betér hozzá, hogy tündér kedvese iránt tudakozódjon, a jószívű öregasszony a fiaihoz vezeti. A déli és az északi szél nem tud róla, ellenben a legkésőbben érkező esti szél, az anyja kedvence szívesen fogadja, ismeri a tündért, és útba is igazítja.

A mongol tengrizmusban a szél a szellemi erővel is összefügg, ahogyan nálunk is – a szellő és a szellem rokon szavak. A táltos ló azt kérdezi a mesében: “hogyan menjünk, édes gazdám, mint a szél vagy mint a gondolat?” (ami a táltos révülése alatti szellemutazására utal, amikor bejárja az alsó vagy a felső világot). A szélnek tisztító szerepe van (mint a füstnek) a légnemű ártó szellemekkel szemben. Az egyik mesében az ördögnek “szél a méne, melyen nyargal”, és a kijátszott három ördög egyike forgószéllé, a másik repülő mennykővé, a harmadik zúgó viharrá lesz.

A négy elem mellett a tengrizmusban és a szibériai sámánizmusban léteznek a helyszellemek. Erről tanúskodnak a 8. században keletkezett orkhoni feliratok, amik a tengrizmus eredeti forrásai. Orkhon a mai Mongólia területén található, a türk rovásírással a sztélékre vésett felirat arról tanúskodik, hogyan szervezte újra a Türk Birodalmat Bilge kagán (683-734) és Kül tegin (684-731). A feliratok hivatkoznak Tengrire, Umajra és a szent yer-subra, ami szó szerint föld-vizet jelent, vagyis a szakrális hazával azonosított föld és víz szellemeket.

A helyszellemek az adott területen lévő hegyek, folyók, erdők, tavak, amelyek tisztelete összefügg az adott törzs vagy nép jólétével. A hegyeknek védő szerepet tulajdonítottak a rossz időjárástól vagy az ellenségektől, a helyszellemek összefüggenek a biztonsággal, jó időjárással, sikeres vadászattal vagy halászattal, jóléttel, egészséggel.

A szibériai/sztyeppei népek olyan helyeken tisztelték/tisztelik a helyszellemeket, amik azokhoz kapcsolódnak: hegyi átjáróknál, magaslatokon, folyótorkolatoknál. És itt egy gondolat erejéig térjünk vissza a szent kövekhez. Az említett rokonnépeknél vannak olyan kövek/sziklák, amikhez valamilyen legenda kapcsolódik, vagy amiken esetleg valamilyen sziklarajz található, és így az ősökhöz kötődik, ezért tisztelik. Lehetséges viszont, hogy Szent László törvénye inkább szent kőhalmokra vonatkozik, úgynevezett obókra, amik az említett népeknél szintúgy léteznek.

Kállay Ferenc (1790-1861) művelődéstörténész, a magyar ősvallás egyik régi kutatója írja: az Altáj előföldön “az obók vagy sírdombok mellett elmenők faágakat, hol nincsenek fák, köveket vetnek a halottak nyugvóhelyére, hogy a szent helyek el ne fogyjanak. Csak fél évszázaddal ezelőtt is még divatos volt a szokás az Alföldön, magam is mint gyermek, osztoztam a köznép hiedelmében, s az ágrakás mellett elmenve, az erdőkben társaimmal ágakat vetettünk, a korosabbak példáit követve, a rakásra, mely alatt a szerencsétlen halállal kimúltnak holtteste nyugodott a közbeszéd szerint. Megvan-e még a szokás az Alföldön, nem tudom, de akkor még a köznép hitte, hogy aki e kegyeletet elmulasztja, valami szerencsétlenséget várhat magára.”

Kállay rosszul tudja, az obók nem sírhelyek, a mongol tengrizmusban olyan helyen találhatók, ahol a helyszellemeket vagy az Istent tisztelik, magaslatokon, hegyi átjáróknál, erdőknél. A legenda szerint egykor, nagyon régen, sámánok helyezték el az első köveket, hogy megjelöljék ezeket a szakrális helyeket, és ma halott sámánok szellemei lengik körül, ezért szentnek tartják őket. Talán emiatt kapcsolta össze a magyar hiedelem a halottakkal, de valóban az a szokás a mongoloknál is, hogy aki arra jár, maga is rádob egy követ vagy fát a halomra, amit sziklásabb helyeken kövekből raknak, erdősebb helyeken ágakból.

Obókkal vagy azok nélkül, de a magyarok is biztosan tisztelték a helyszellemeket. Amikor közösségi szertartás keretében az Istenhez fordultak, az magaslatokon zajlott – szimbolikusan közelebb az éghez. Erre utalnak az olyan, az egész Kárpát-medencében ismétlődő helynevek, mint a Pogánydomb, Pogányvár, Áldozó-hegy, Isten-hegy. És erről olvashatunk Anonymusnál is, amikor Álmos fejedelem Ungváron tart áldomást, Ond, Ketel és Tarcal pedig a Tarcal-hegyen.

A fentiek alapján tarthatunk egy összefoglalót. Az Istent, az ősök szellemét és a Tűzanyát a család szintjén otthon tisztelték, a felajánlás a tűzre vetett étel volt. Közösségi szertartás során magaslatokon tartottak áldomást az Isten tiszteletére. A Boldogasszonyt szintén otthon tisztelték, akihez általában gyermekáldásért, gyógyulásért vagy emberek, állatok, növények termékenységével kapcsolatban fordultak. Amikor gyermek született, a gyerekágyat a Boldogasszony ágyának nevezték, és ezen helyeztek el felajánlást (még az elmúlt évszázadban is, amiről a néprajz tanúskodik). Közösségi szertartás során feltételezhetjük, hogy a természetben fordultak a Boldogasszonyhoz, olyan napokon, mint a Gyümölcsoltó Boldogasszony vagy a Nagyboldogasszony napja.

A további természeti szellemeket olyan helyeken tisztelték, ami azokhoz kapcsolódik: a Vízanyát forrásoknál, a Földanyát szent fáknál és ligeteknél, a helyszellemeket magaslatokon, folyótorkolatoknál, tavaknál, erdőknél. Ez így van a tengrizmusban és a szibériai sámánizmusban, és nagyon sok néprajzi és egyéb adat (írott források, helynevek) igazolják, hogy hasonlóképpen volt nálunk is. A felajánlás a tűzre vetett étel mellett a leggyakrabban kumisz (fermentált kancatej), de lehetett egyéb értékes dolog, például méz vagy köles, amit otthagytak forrásoknál, fáknál, egyéb szakrális helyen.

A következő részben az ártó szellemekről és az állatok gazdaszellemeiről lesz szó, majd rátérünk a létszemléletre, hiszen a fentiekkel is ezért foglalkoztunk.

(A szerző olvasónk.)