2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer07:30 85-88 éves magyarokat fosztott ki a dagadt cigány - ránézésre jól bírná az életfogytig tartó kényszermunkát is06:54 Japáné a legtöbb amerikai állampapír21:55 Netanjahu idén nem mer elmenni az ENSZ közgyűlésére, hogy a karnyújtásnyira lévő iráni atomról beszéljen21:31 Rend és virágzás - 1966 éve született Traianus római császár21:04 Trump kinevezte a legújabb nemzetbiztonsági tanácsadóját20:45 A székházbevétel évfordulójára: mégsem kell börtönbe vonulnia egy tüntetőnek20:21 Új cigány zsarolási forma ütötte fel a fejét, magyar vállalkozásokat tehetnek így tönkre20:07 Hét és félezer polgármesterjelölt indul októberben, négyötödük függetlenként19:42 Snowden azt állítja, az oroszok megpróbálták beszervezni19:18 Fegyveres cigány rabolt ki kábítószerárus "fiatalt" - nehéz bárkit is sajnálni ebben a történetben18:45 Megint tanú: már fel is bontották a burkolatot a fideszes képviselő által ünnepélyesen átadott parkolóban18:12 Bódult nőt erőszakoltak meg Miskolcon17:51 A székházostromtól a székházi paródiáig17:07 Kiderült, hogy az egész emberiség jövőjét elárulták ma a fideszesek
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Lipusz Zsolt: Tüzes abronccsal koronázott parasztkirály, avagy 1514 szimbolikus üzenete

Reklám

Temesvár, 1514. július 24.

Derkovits Gyula: Dózsa a várfokon
„Először megfogták őt és levetkeztették és egy magas székre ültették. Azután koronát csináltak neki kerékabroncsból, azután ezt a koronát izzóvá tüzesítették és az ő fejére helyezték. És ennél a koronázásnál mintegy hatvan emberüknek táncolniuk kellett előtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedővel és sípokkal is zengettek az ő módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te Deum, laudamus (Téged Istenként dicsérünk). És ilyen éneklés közepette az ő öccsét, kit vele együtt fogtak el, három darabra vágták az ő szeme előtt, majd azután a táncolóknak, az ő legjobb szolgáinak, nyersen kellett őt enniök; szolgái ettől vonakodtak, mire hármat vagy négyet levágtak közülük, és amikor a többiek ezt látták, tátott szájjal rávetették magukat, és darabokat haraptak ki belőle. És aki nem nyelte le, azt levágták. Ezt a tettet János gróf, az erdélyi vajda vitte véghez, az ő főkapitánya által cselekedte meg Székely Györgyön ezt a kínzást; és mind a vele volt népet büntetés nélkül hagyták elvonulni, hogy soha többé ne cselekedjenek az ország ellen, gonosztettüket megbocsátották…”
Így tudósít a korabeli szemtanú történelmünk legjelentősebb parasztháborúja vezérének, Dózsa Györgynek (egyes források Székely néven említik) Szapolyai János erdélyi vajda, leendő magyar király által megrendezett hátborzongató, groteszk kivégzési procedúrájáról. Bármennyire is borzalmasak a fentebbi idézet sorai, meg kell állapítanunk, hogy a 16. században az efféle eljárás teljesen természetesnek számított a fennálló, Istentől eredeztetett rend ellen lázadó parasztok és alattvalók megbüntetésére.
Ami az 1514. évi nagy parasztháborút illeti, külön kell választanunk a történelmi tényeket azok utóéletétől, illetve a szimbolikus térben történő értelmezésétől.
Talán különösen hangzik, de a Dózsa által vezetett, eredetileg törökellenes keresztes hadjáratnak induló, utóbb a nemesek ellen forduló parasztfelkelés oka kétségkívül nem a nyomor volt. A középkori Magyarországon – ellentétben a jóval nagyobb népsűrűségű és városiasodottabb Nyugat-Európával – ez a jelenség amúgy is ismeretlen volt a Kárpát-medence kimeríthetetlen bőségben kínált természeti kincseinek köszönhetően. Vadban, halban, gyümölcsökben hazánk messze a leggazdagabb ország volt az akkori Európában. Elegendő egy pillantást vetni a térképre, hogy megállapítsuk: a parasztháború fő gócpontjai az alföldi és a hegyalja-vidéki mezővárosok körzeteiben voltak, s valóban arról volt szó, hogy a Mátyás (1458-1490) halála után előretörő rendi-nemesi erők megakadályozták az addig szépen vagyonosodó mezővárosi parasztpolgárság további gyarapodását: új adóterhekkel sújtották őket, belső vámhelyeket állítottak fel, sőt, konkurenciaként maguk is bekapcsolódtak az árutermelésbe és a kereskedelembe, mégpedig eleve privilegizált helyzetben, hiszen adó- és vámfizetési kötelezettség nem terhelte őket.
Dózsa hadának bázisát tehát elsősorban ez a további vagyonosodásában gátolt mezővárosi paraszti réteg adta. Kétségtelen azonban az is, hogy a szegényebb, plebejus rétegek is tömegesen csatlakoztak Dózsa kereszteseihez, sőt, falusi plébánosokat, volt szerzeteseket, külföldi egyetemekről hazatérő deákokat is szép számban találunk a felkelők soraiban. Őket egyfajta társadalmi igazságkeresés és őszinte keresztény hit vezérelte. Ebből következően irgalmatlanul ostorozták a sokszor nyíltan vallástalan, s klerikushoz méltatlan, világi életmódot folytató egyháznagyokat, és hirdették az evangéliumi szegénység és egyenlőség eszméjét, s a „kegyetlen dúsok” ellen folytattak kíméletlen agitációt. Arról is meg voltak győződve, hogy a török nem más, mint Isten büntetése, amit az országnagyok idéztek égbekiáltó bűneikkel a szegény közösség fejére.
Miután a keresztes hadjáratot megszervező – az előző évi pápaválasztáson a későbbi X. Leó pápával szemben alulmaradó – Bakócz Tamás esztergomi érsek, érzékelve a közhangulatot, 1514. május 24-én végleg leállíttatta a toborzást, sőt, elrendelte a keresztes had feloszlatását, a parasztok meggyőződésévé vált az is, hogy a nemesség szándékosan akadályozza a török elleni harcot, mivel egyetlen célja, hogy jobbágyait pokolra juttassa. A korabeli felfogás szerint ugyanis a keresztet magukra öltő harcosok bűnei megbocsáttattak, hősi haláluk esetén pedig rögvest üdvözültek.
A hadi mesterségben járatlan parasztoknak természetesen hosszabb távon nem volt esélyük a nemesi haderővel szemben, így Temesvárott be is következett számukra a vég: a várat ostromló paraszthadat gyűrűbe zárta Szapolyai János erdélyi vajda serege, az ország legnagyobb birtokosáé, s legyőzte a lázadókat. A vezér, Dózsa György fogságba esett. Ezt követően került sor a bevezetőben már idézett brutális kivégzésre. A parasztháború – néhány hetes utóvédharcok után – elbukott.
Óriási jelentősége van azonban a magyar politikai és művelődéstörténeti hagyományban a parasztháború szimbolikus utóéletének. 1514 és Dózsa György alakja a későbbiekben a szegények, a kiszolgáltatottak, a megalázottak, a megnyomorítottak emberibb, igazságosabb világ megvalósítására irányuló törekvéseinek szimbólumává vált. (Függetlenül a történelmi tényektől, nevezetesen attól, hogy Dózsának voltak-e efféle szándékai vagy sem.) Ilyen értelemben került be irodalmunkba is, s találkozhatunk vele például Petőfi vagy Ady költészetében egyaránt. Korántsem véletlenül.
A föld- és a parasztkérdés már a reformkorban is meghatározó belpolitikai kérdés volt, s az maradt 1848 után is, tekintettel arra, hogy a jobbágyság közel 60 százaléka föld nélkül szabadult fel, ők lesznek majd a későbbiekben a „3 millió koldusként” is emlegetett cselédek, napszámosok, akiknek a legcsekélyebb esélyük sem volt a polgárosodásra, a nyomorból való fölemelkedésre. Közülük vándorolnak ki az első világháborút megelőző évtizedekben Amerikába mintegy 2,5 milliónyian egy szebb jövő és az egzisztenciateremtés reményében. Az itthon maradókra a perspektívátlan jövő várt. Ez a réteg, illetve leszármazottaik a mai napig nem jutottak földhöz, s egyéb, elszegényedő és lesüllyedő társadalmi csoportokkal tovább gyarapították a roncstársadalom, a „3 millió koldus” táborát a 20. században, kiváltképpen az ún. „rendszerváltoztatás” utáni időszakban, amikor korábban soha nem látott mértékben és intenzitással kezdődött meg, illetve folytatódott Magyarország gyarmatosítása, ezzel egyidejűleg történelmünkben példa nélkül álló vagyoni különbségek jöttek létre társadalmunkban, milliós nagyságrendet öltött a pauperizáció, vagyis a tömeges elszegényedés. 
S e vonatkozásban vetődik fel egy nagyon fontos szociálpszichológiai kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a magyarság bénultan, tehetetlenül tűri, hogy legelemibb létfeltételeitől, életterétől (a Kuruc.infót napi munkájuk részeként olvasók kedvéért: Lebensraum), javaitól, hazájától, múltjától, nemzeti kultúrájától, egyszóval mindenétől megfosszák hazátlan, kozmopolita senkiháziak? Hiszen 1514-ben a mezővárosi parasztpolgárság és a jobbágyság messze nem volt olyan mértékben kifosztva és megalázva, mint ma egy bármilyen státuszú munkavállaló, illetve egy magyar kisvállalkozó. Mégis fegyveres felkelés tört ki.
Napjainkban még egy tisztességes sztrájkot sem sikerül összehozniuk a megfélemlített és kiszolgáltatott alkalmazottaknak… Nem is szólva egy általános, az egész országra kiterjedő politikai demonstrációról. Persze ne legyünk igazságtalanok: 1514-ben az írástudók még tudták, mi a feladatuk, teljesítették hivatásukat, s a falusi plébánosok, ferences, koldulórendi szerzetesek valóságos szellemi és lelki vezetői voltak a gondjaikra bízott népnek. Mai, áruló „örököseik” ellenben húsz esztendeje egyre csak azt bizonygatják, miért jó az, hogy oligarcháinknak egyre hatalmasabb vagyonuk és több pénzük van, nekünk meg lassan az akaratunkon kívül ránk terhelt horribilis mértékű adósságon kívül már semmink nincsen.
A történelmileg totális csődöt mondott parlamenti politikai bagázs – beleértve az ún. ellenzéket is – pedig készségesen asszisztál mindehhez, s teljesíti idegen megbízói elvárásait és parancsait.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy e kaszaélre való társaságnak hihetetlen szerencséje van: ezt a közéleti ámokfutást és nemzetpusztító bűncselekmény-áradatot történelmünk egyetlen korszakában sem „tetszettek volna túlélni” forradalom nélkül, hiszen 1514-ben is az akkori elitnek a maival összevetve nagyságrendekkel kisebb bűneiért lobbant fel a fegyveres ellenállás lángja, s húztak a felkelők karóba nemeseket meg püspököket egyfajta népi igazságszolgáltatásként.
A 19. század egyik legnagyobb költője, Petőfi Sándor ekképpen figyelmeztette saját kora elitjét az alávetettek iránti felelősségre és mértéktartásra:
„Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz… úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” 
Történelmi törvény, hogy ezt az intelmet újra és újra meg kell ismételni a mindenféle isteni és emberi törvényt lábbal tipró vezető réteg észre térítésére. Hiszen, ahogyan Santayana mondotta: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”. 
 
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready