1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon megpecsételődött a középkori Magyar Királyság sorsa. Az ütközet helyszínének kiválasztása korántsem volt olyan szerencsétlen, miként az a köztudatban a mai napig él. Antonio Burgio, pápai követ rögeszméje volt az, hogy Szulejmánt a Szávánál vagy a Drávánál lehetne megállítani. Burgio lelkes idealista volt, kétségkívül a szívén viselte az oszmánok elleni harc ügyét, s nagyon fontosnak tartotta Magyarország megvédését, hadi kérdésekhez azonban nem értett. (Első rész itt)

Miként azt néhány éve elhunyt kiváló hadtörténészünk, Perjés Géza Mohácsról írott kiváló könyvében kimutatta (egyébként ő az ún. népbíróság által meggyilkoltatott Bárdossy László, mártír miniszterelnök védelmében is remekbe szabott tanulmányt tett közzé a Hadtörténeti Közleményekben), amennyiben a magyar hadvezetés a folyami védelemre rendezkedik be, az a kollektív öngyilkosság egy formája lett volna, tekintettel arra, hogy adott idő alatt, több pontján a Szávának és a Drávának, a török igen jelentős haderőt tudott volna átdobni a folyók túlsó partjára, másrészt az oszmán flotta a Dunán fölhajózva török egységeket tudott volna a magyarok mögött partra tenni, melyek hátba támadhatták volna seregünket.

Végül tehát a királyi tanács úgy döntött, hogy a mohácsi síkot választja az ütközet színhelyéül. Az erőviszonyok a Tomori Pál, kalocsai érsek (igen, a mai polkorrektek figyelmébe: történelmünk során  egyháznagyjaink mindig is politizáltak, s ha kellett, a kardot is vitézül forgatták a haza és a kereszténység védelmében) és a Szapolyai György parancsnoksága alatt álló  magyar had számára  számára abszolút kedvezőtlenül alakultak: a nagyjából 25 ezer főnyi királyi sereggel mintegy 75-80 ezer főnyi török reguláris, kiválóan képzett had sorakozott fel. Az ütközet katasztrofálisan végződött számunkra: 15 ezer hősi halott vére áztatta aznap délután a mohácsi síkot, gyakorlatilag az egész magyar elitet elveszítettük azon a tragikus augusztus 29-én. Elesett hét főpap, köztük Tomori főparancsnok, továbbá a legfőbb egyházi méltóság, az esztergomi érsek és főkancellár, Szalkai László,vagyis a magyar egyházi vezetés közel fele, továbbá 28 főúr, köztük Szapolyai György, azután az országbíró, az udvarmester és számos főispán. A legsúlyosabb veszteséget azonban az jelentette, hogy hazánk király nélkül maradt:II. Lajos menekülés közben meghalt.

Egyszóval: a Mohács-korabeli főúri-főpapi rétegről  – sokszor teljes joggal – sok rosszat el lehet  mondani: önös  érdekek vezették őket, birtokhatalmaskodásokban vettek részt, az ország védelmére sem fordítottak annyi pénzt és energiát 1526 előtt, mint amennyi az elit tagjaitól elvárható lett volna, elsikkasztották a királyi jövedelmeket. Azonban megcáfolhatatlan tény: amikor az oszmán veszedelem már közvetlenül fenyegette az országot, kardot ragadva vitézül harcoltak és helytálltak, életük feláldozása árán is megpróbálták Szulejmánt kiűzni Magyarország területéről. (Vajon elmondható-e ez a mai hazaáruló és nemzetvesztő kompániáról? Egy esetleges háborús veszély esetén nyilván elsőkként menekülnének el a számukra csak üzleti telephelynek tekintett ország földjéről.)

1526 őszén tehát a legégetőbb belpolitikai helyzet egyfelől a török kiűzése, másfelől a királyválasztás volt. Szulejmán szándékai felől ugyanis nem lehetett biztosat tudni, hiszen seregével – legalábbis szeptember folyamán – esze ágában sem volt elhagyni hazánk területét, sőt miután megbizonyosodott róla, hogy újabb magyar sereg támadásának veszélye nem áll fenn, megindult az ország szíve, Buda felé. A királyi székvárosba másfél hét múltán, 1526. szeptember 9-én vonult be a szultán. Kirabolta Budát, hajóra rakatta Mátyás palotájának legértékesebb kincseit, aztán felgyújtatta a királyi lakot, közben seregei végigdúlták a Dunántúl egy részét, majd a Duna-Tisza közén vonulva október 11-én elhagyta az ország területét. A másik kardinális kérdés a királyválasztás volt, s ezen a ponton igen élesen ütköztek a nemesi érdekcsoportok szándékai. Az előzményekről tudni kell, hogy a Jagellók  és a Habsburgok 1526 előtt több örökösödési szerződést is kötöttek, melyekben II.Ulászló fiúörökös nélküli halála, illetve dinasztiájának kihalása esetén a Habsburgoknak ígérte a magyar trónt, s ebbéli törekvésében támogatta őt az ún. bárói párt is, elsősorban tekintélyes nyugat-magyarországi birtokosok. Másfelől viszont az ún. köznemesi párt vezetője, Szapolyai János érdekében az 1505. évi országgyűlésen elfogadtatta a rákosi végzést, mely szerint Ulászló örökös nélküli halála esetén nem választanak többé idegen uralkodót a magyar trónra..

Ennélfogva a két nemesi „párt” közötti ellentétek feloldhatatlanoknak bizonyultak, s még 1526 folyamán kettős királyválasztás történt. November  10-én a székesfehérvári országgyűlés királlyá  választotta Szapolyai János erdélyi vajdát, akit másnap a nyitrai érsek a Szent Koronával meg is koronázott ( minthogy mind az esztergomi, mind a kalocsai érsek elesett Mohácsnál), így az ország törvényes uralkodójaként, I. János (1526-1540) néven gyakorolta a királyi hatalmat. December 17-én viszont a Pozsonyban tartott országgyűlésen – jóval kisebb támogatottsággal – királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Perényi Péter koronaőr elpártolása folytán a Szent Korona is Ferdinánd kezére került, akit annak rendje és módja szerint 1527. november 3-án Székesfehérvárott szintén királlyá koronáztak, így a magyar államjog értelmében az országnak már két, megkérdőjelezhetetlenül törvényes uralkodója volt. Eközben I.Ferdinánd (1526-1564) a bátyjától, V. Károlytól kapott seregekkel 1527 folyamán hadjáratot indított János király ellen, augusztus 20-án bevonult a kiürített Budára, majd szeptember 27-én Tokajnál döntő vereséget mért I. János hadaira, aki előbb Erdélybe menekült, majd az országot is elhagyni kényszerülvén Lengyelországban keresett menedéket.

Reménytelen politikai helyzetében János király a törökökkel keresett kapcsolatot, s még Erdélyből elküldte követét, a lengyel Hieronymus Laskit a Portára, hogy I. Szulejmán segítségét kérje, s szövetséget kössön a szultánnal.1528 januárjában meg is kötötték az isztambuli szerződést, melyben a szultán, bár Magyarországot fegyverrel meghódított területnek tekintette, I.Jánost ismerte az ország egyetlen törvényes uralkodójának, lemondott a hűbéri adóról, s ígéretet tett arra, hogy a következő évben ismét hadat indít Magyarországra Ferdinánd kiűzése, s szövetségesének a trónra való visszahelyezése céljából.

Az igazsághoz tartozik, hogy mind a Ferdinánd-, mind pedig a János-párti nemesség érvelésének megvolt – legalábbis akkoriban még  így látszott – a politikai realitása. A Habsburg-hívek úgy vélték, hogy Magyarország egyedül nem képes magát megvédeni a kor egyik legerősebb birodalma, a török ellen, csak egy másik nagy birodalom részeként (Ferdinánd osztrák főherceg és cseh király is volt egy személyben), ráadásul a Habsburg világhatalom V. Károly uralma alatt magában foglalta a Német-Római Birodalmat Spanyolországgal, s a mesés gazdagságú Dél-Amerika jó részével is, tehát elvben joggal számíthattak arra, hogy ez a világbirodalom rövid időn belül elhárítja fejünk felől a veszedelmet. V.Károly tett is ilyen értelmű ígéretet a magyar nemességnek, más kérdés, hogy később nem sokat segített, máshol hadakozott és amerikai gyarmatai meg a franciák elleni harc kötötte le elsősorban. A János-pártiak viszont úgy gondolták, hogy jó viszonyt ápolva az oszmánokkal azok nem fogják teljesen meghódítani hazánkat (példa erre a későbbi Erdélyi Fejedelemség). A fentebb már említett Perjés Géza hadtörténész véleménye szerint is a török hadsereg hatósugara (akciórádiusza) hazánk déli határáig terjedt, s Szulejmánnak eredetileg nem volt célja Magyarország meghódítása, miként ezt Szapolyai uralkodásának fejleményei bizonyítják (Négy török hadjárat is indult hazánk ellen 1526 és 1540 között, s az oszmánok minden alkalommal elhagyták hazánk területét).

Mindenesetre 1529-ben – az isztambuli szerződés alapján – újabb szultáni had indult Magyarországra, s János király is elindult lengyelországi száműzetéséből, hogy személyesen is találkozzék újdonsült szövetségesével. Természetesen I.Szulejmán konkrétan és szimbolikusan is érzékeltetni kívánta, hogy itt korántsem egyenrangú felek kapcsolatáról van szó. Az előzetes megállapodás alapján Jánosnak Mohács mezején kellett tisztelegnie a szultán előtt, éppen a mohácsi katasztrófa harmadik évfordulóján, vagyis 1529. augusztus 29-én. Szapolyai le is rótta hódolatát Szulejmán előtt, s ez egyes történetírói közlések szerint olyan formában valósult meg, hogy a magyar király kezet csókolt a török uralkodónak. Igaz, más választása nem nagyon volt, ha vissza akarta szerezni trónját…