E képletben természetesen a magyarok voltak — általában osztály-hovatartozástól függetlenül — a „kizsákmányoló feudális urak”, s az újdonsült, államalkotónak nevezett nemzet fiai az „elnyomott dolgozó parasztok”. Ugyanakkor a szomszédos országok „múlt-gyártói” nem zavartatták magukat, amikor saját népük gyermekeiként könyveltek el magyar főnemeseket vagy uralkodókat a „román” Hunyadi Jánostól (Iancu de Hunedoara) és Mátyástól (Matia Corvinul) a „szlovák” Csák Mátéig (Matú± Csák) és Petőfiig. A környező népek eredetmondáit, illetve utólagosan szerkesztett koncepióit — a dák–római (félrefordítva „dáko–román”) kontinuitáselméletet vagy a Nagymorva Birodalom legendáját — pedig egzakt történelmi tényként oktatták az iskolákban. A „szocialista nemzetköziség” gondolata tehát Magyarországon (és talán a Szovjetunió tizenhatodik tagköztársaságának csúfolt Mongólián) kívül sehol sem jelentette a nemzeti hagyományok megtagadását, legfeljebb azok átértelmezését oly módon, hogy beilleszthetőek legyenek a marxista dogmatikába. Adja magát a kérdés: Hazánkban mégis miért alakult így?

Magyarország ezzel szemben elvesztette a háborút, komoly németellenes ellenállás nem volt (az ellenséges szomszédos országok gyűrűjétől és a szovjet megszállástól rettegő országban ennek nem is lehetett volna számottevő tömegbázisa), s amennyi volt, azt is a hazatérő moszkoviták riválisai, a hazai kommunisták vagy a Bajcsy-Zsilinszkyhez kötődő kisgazda körök szervezték. Így aztán az újjászerveződő MKP nem, vagy csak alig fektetett hangsúlyt erre — annál nagyobb előszeretettel hangsúlyozták az ország „utolsó csatlósi” szerepét, a Horthy-rendszer, sőt az egész társadalmi elit felelősségét a történtekben. Ekkor született meg a „bűnös nemzet” máig ható, s egészen 1989-ig kizárólagos dogmaként élő sztereotip képe. Eközben a környező országok kommunistái igyekeztek saját népük felelősségét elbagatellizálni, és lehetőleg mindent a „fasiszta” magyarokra kenni. Magyarországon már 1945 tavaszától (tehát jóval a diktatúra tényleges kiépülése előtt) világos volt, hogy Trianonnak még a puszta említése is bármilyen politikai erőt ellehetetlenít. Ezzel szemben a csehszlovák vagy román kommunisták kísérletet is alig tettek saját népük sovinisztáinak megfékezésére, sok esetben lelkesen helyeseltek a magyarellenes uszításra. A hatvanezer délvidéki magyar bestiális lemészárlásában pedig egyenesen vezető szerepet játszottak Tito partizánjai. (A Vörös Hadsereg által szibériai haláltáborokba hurcolt kárpátaljai magyar férfiak tízezreiről nem is beszélve.) Kezdetektől érezhető volt tehát a Kárpát-medence marxistái között egyfajta aszimmetrikus nemzetköziség, mely szerint a nacionalizmus, a nemzeti türelmetlenség egyfajta „magyar privilégiummá” vált, míg szomszédainknál a legszélsőségesebb magyargyűlölet is pusztán az egészséges „szocialista hazafiság” megnyilvánulása volt. Máig nem tisztázott egyértelműen, hogy mennyiben tehető ezért felelőssé a kelet-közép-európai pax sovietica szellemében fogant moszkvai ukázok sora, és a magyar kommunisták nemzetsemleges vagy épp kifejezetten nemzetellenes attitűdje.

Érdekes tény, hogy a magyarországi pártállami diktatúra negyven esztendejének mindkét vezetője a trianoni határokon túl született. Rákosi Mátyás a délvidéki Adán, Kádár pedig Fiumében látta meg a napvilágot. Mindez azonban puszta kuriózumon kívül más egyebet aligha jelenthetett kettejük világnézetében. Meggyőződéses, dogmatikus kommunisták lévén, ennek nyilván nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Ennek egyértelmű jele volt, hogy a szomszédos szocialista országokkal (az ötvenes években Jugoszláviával, 1968-ban Csehszlovákiával, a hetvenes-nyolcvanas években pedig Romániával) előforduló konfliktusok idején egyetlen szóval vagy gesztussal sem utaltak Trianonra, de még a határon túl rekedt magyarságra se nagyon. Rákosi a leghisztérikusabb hidegháború idején, Jugoszlávia lerohanásának küszöbén sem gondolt egy percig sem szülőföldje visszacsatolására. Az elvesztett területek mindvégig, következetesen tabutémát képeztek a kommunista párton belül és azon kívül is. Révai József, a korszak ideológiai és „kultúrpápája” utoljára 1945 szeptemberében ejtette ki száján nyilvánosan a „Trianon” kifejezést egy szakszervezeti nagygyűlésen — s ott is csak azért, hogy jelezze, ez a téma véglegesen le van zárva, az „uralkodó körök bűnös politikája miatt” a revízió lehetőségét mindörökre eljátszottuk.¹ Ez a tendencia 1956-ot követően csak felerősödött. Kádárék ugyan novemberben a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését ígérték — ez azonban kimerült a címer és némileg a fegyveres testületek egyenruhájának megváltoztatásában. Jó ideig nemhogy Trianonról, de még a magyar függetlenségi harcokról és azok mártírjairól sem lehetett megemlékezni. A Párt március 15-e, egyébként eredetileg tervezett, munkaszüneti nappá nyilvánításától is visszariadt a „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) plakátok megjelenése után. Az október 6. — november 4. párhuzam pedig már olyannyira nyilvánvaló lett volna, hogy az aradi vértanúk emléknapja hosszú évtizedekig szóba sem kerülhetett. Természetesen Trianon tabu-jellege is megmaradt, sőt bizonyos tekintetben még fokozódott is.

A környező államok vezetői általában nem bíztak Kádárban és körében — s általában véve örültek volna annak, ha 1919-hez hasonlóan ők is részt vehettek volna a magyarországi „rendcsinálásban”. 1956 őszén szorgosan ajánlkoztak is Moszkvának, de Hruscsov — a világháborús tapasztalatokból okulva — nagyon jól tudta, hogy a román vagy csehszlovák haderő megjenelése még a tapasztaltnál is elkeseredettebb ellenállást váltott volna ki, így udvariasan visszautasította Prága és Bukarest igyekezetét. Saját nemzetközi elszigeteltségével tisztában volt a szovjet szuronyok hátán hatalomra került budapesti vezetés is, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása, és a „nacionalista elhajlásoktól” való szigorú elhatárolódás volt. Kádár ugyanis nagyon jól érezte, hogy a környező „testvérországok” 1956 októberében-novemberében nem csak az antikommunista forradalmi hullám továbbterjedésétől ijedtek meg, hanem egy független Magyarország megszületésének lehetőségétől is. (Ezt bizonyítja, hogy mind Erdélyben, mind Felvidéken elsősorban a magyar értelmiséget érték retorziók, holott rendszerellenes másként gondolkodókat találtak volna bőven Prágában vagy Bukarestben is.) Egy szuverén állam ugyanis minden bizonnyal Rákosiéknál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítésére, jogainak védelmére. Pontosan ez volt az, amiről a rezsimnek sürgősen le kellett mondania, ha meg akarta szilárdítani nemzetközi helyzetét — legalább a szovjet gyarmati blokkon belül. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, illetve még ez év végén Münnich csehszlovákiai vizitje. Mindketten siettek leszögezni, hogy hazánknak semmilyen területi követelése nincs szomszédai irányában, valamint, hogy „példamutatónak” tartják a két ország nemzetiségi politikáját, amelyet a „lenini útmutatások” mentén folytatnak. S ami még fontosabb: a helyi magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintik.² Ez az akkori kontextusban gyakorlatilag nem csak az elcsatolt területekről, hanem az ott élő magyarságról való lemondást is jelentette. Prága és Bukarest fellélegezhetett: Kádárban, ha lehet, még Rákosinál is lojálisabb „szövetségesre” leltek. Az új budapesti vezetés zöld utat kapott – ahogyan az erdélyi és a felvidéki magyarság maradék jogainak felszámolása is. Csehszlovákiában az oktatás „szocialista patriotizmusának” jegyében megkezdték a magyar és szlovák tannyelvű osztályok összevonását, majd az 1960-as alkotmányreform keretében úgy módosították a közigazgatási egységeket, hogy azok mindegyikében a magyarok legyenek kisebbségben. Kádárék szervilizmusáért nem maradt el a román „hála” sem. 1959 márciusában egyesítették a Kolozsvári román Babes és a magyar Bolyai Egyetemet, majd egy évvel később átszabták a Magyar Autonóm Tartomány határait, s így ott a magyarság részaránya 77,3%-ról, 62%-ra csökkent, s a vezetést is jórészt románok vették át. („Az autó magyar, de a sofőr román” — tartotta akkoriban az ironikus székely mondás.) Nyolc évvel később aztán felszámolták a már amúgy is csak látszat-önrendelkezést nyújtó közigazgatási egységet.

A magyar vezetés később, a hatvanas években, különösen a Kádárral bizalmas baráti viszonyt ápoló Hruscsov bukása után, lassan próbált lazítani a moszkvai póráz szorosságán. Ez elsősorban gazdasági téren mutatkozott meg. A piaci viszonyokat legalább töredékesen érvényesítő új gazdasági mechanizmus 1968. év eleji bevezetése rendkívül kényes külpolitikai helyzetbe hozta az MSZMP-t. Egyrészt az ortodox bolsevik Brezsnyevék sem nézték jó szemmel a liberalizációt, másrészt a szomszédos országok kommunista vezetői is megrettentek: már megint Budapest felől fújnak a „jobboldali elhajló” szelek. Az egyetlen kivételt a csehszlovák főtitkár, Alexander Dubček jelentette — de a prágai tavasz eltiprása egyetlen szövetségesétől is megfosztotta Kádárt. Ráadásul ebben, tántoríthatatlan hűségét bizonyítandó, a magyar vezetés is részt vállalt, a magyar páncélosok is végigdübörögtek Csehszlovákia útjain. Ez egyrészt csírájában fojtotta el a reformista cseh és szlovák értelmiség körében — a Nyers-féle gazdasági nyitás eredményeképpen — bimbodzó magyarbarát érzelmeket, másrészt a „mieink” kivonulása után újabb retorzióknak tette ki a felvidéki magyarságot. Jellemző módon szóba sem került, hogy — az ’56-os példa reciprokaként — most Kádárék támasszanak feltételeket az új prágai vezetés elismerésének fejében. Az „öreg” ennél akkor már sokkal jobban féltette a hazai gazdasági reformot, rettegett, hogy Moszkvában „rájönnek”: Magyarországon sok tekintetben ugyanaz folyik, mint aminek Csehszlovákiában erőszakkal vetettek véget (kivéve persze a politikai nyitást, amiről Budapesten szó sem lehetett). A kommunista vezetés ekkor már ráébredt, hogy egy új forradalmat csak akkor tudnak elkerülni, ha az életszínvonal hatvanas évek eleje óta tapasztalható emelkedését fenn tudják tartani, s ez egyedül a merev gazdasági struktúra lazítása útján volt megoldható ideig-óráig. Ennek viszont alapfeltétele a Moszkva irányába tanúsított maximális külpolitikai hűség, és nem utolsó sorban a szomszédos „testvérországokkal” ápolt felhőtlen viszony volt. Ez pedig minden esetben a helyi magyarság érdekképviseletéről való lemondással járt együtt. Vagyis Kádárék lényegében a viszonylagosan tágabb belpolitikai mozgástérért cserébe „beáldozták” a határon túli magyarságot.

Az egyetlen kivétel egy ideig Románia volt. Igaz, az okokat ebben az esetben is a fenti gondolatmenet mentén kell keresni. Ceausescu ugyanis a hatvanas években különutas külpolitika követésébe kezdett, s ennek csúcspontjaként 1968-ban megtagadta a csehszlovákiai bevonulásban való részvételt. (Persze e döntésében messze nem a reformok iránti elkötelezettség, sokkal inkább a nyugati szimpátia elnyerésének szándéka vezette.) Brezsnyevék ezért szigorú megrovásban részesítették Bukarestet, s bár nyílt szakításra nem került sor, Románia egy ideig a „tábor” fekete bárányának számított. A sorba természetesen a Kreml mindenkori irányvonalához kínosan igazodó magyar külügy is beállt. Ekkor „vették elő” az erdélyi magyarság tíz esztendeje ad acta tett ügyét, s a hatvanas évek közepétől a budapesti vezetés nagyon óvatosan ugyan, mindig ügyelve a kötelező marxista dogmatika nyelvezetének betartására, de bírálni kezdte a román nemzetiségi politikát. Ennek részeként Kádár János 1967 szeptemberében egész oldalas cikket írt a Pravdába, amelyben félreérthetetlen utalásokat tett az erdélyi magyarság sanyarú helyzetére. A válasz persze nem sokat késett: a román sajtóban valóságos magyarellenes hecckampány indult, s a Magyarországról érkező könyvek és újságok terjesztését is ott akadályozták, ahol tudták. Kádár sajátos személyiségéből fakadt, hogy a „vonalat” egy ponton túl nem csak követte, de el is hitte. Talán ennek — s persze a számára megalázó bukaresti rágalomhadjáratnak — tudható be, hogy ebben az időszakban a Politikai Bizottság titkos ülésein is éles kirohanásokat intézett a „sovén, nacionalista” bukaresti vezetésre és a „pojáca” Ceausescura. A „Conducatorral” egyébként, ha csak lehetett, kerülte a személyes találkozást — talán az egyetlen politikus volt hosszú pályafutása során, akit szívből gyűlölt. 1981 szeptemberében az RKP üzenetet intézett az MSZMP-hez, melyben a magyarországi sajtótermékek forgalmazásának teljes leállításával és nyílt sajtóvitával fenyegetőzött. Kádár az erdélyi kérdésben — és csak abban! — rá jellemző kettősséggel reagált. Egyrészt leszögezte, hogy „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be”, hiszen „a szocializmus ellenségei nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének, mint egy magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ha a kérdést pusztán a románok nemzetiségi politikája felől nézné, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom [sic!] és gyerünk lőni.”³

Mindez azonban semmilyen hatással nem volt a határon túl rekedt többi magyar közösséggel kapcsolatos hozzáállásra. Csehszlovákia „példaértékű” nemzetiségpolitikájáról rendszeresen harsogtak a magyar újságok, a „jugós” magyarokra pedig világútlevelük és viszonylagos jólétük miatt egyenesen irigységgel vegyes csodálattal tekintett a hazai közvélemény. A kárpátaljaiakról pedig szólni sem illett, hiszen a „lenini utat járó Szovjetunióban” még csak fel sem merülhetett semmilyen problémás etnikai kérdés. Az iskolákban Trianonról általában mélyen hallgattak, egy-egy bátrabb tanár tett csak egy félmondatnyi megjegyzést, s már így is az állásával játszott. Ha a békediktátum szóba is került a közbeszédben, csak mint a „szocializmus által meghaladott” problémáról értekeztek. Függetlenségi harcaink, nemzeti hőseink gúny, jobb esetben is szőrszálhasogató áltudományos „viták” kereszttüzébe kerültek, melyek végén rendre „kiderült”, hogy valójában milyen kisszerű, széthúzó, és erkölcstelen nép vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Ugyan, ki akart volna emlékezni erre a múltra? Általában: a múlt mint olyan, a Kádár-rendszer pszichológiájában nem, vagy csak nagyon ködösen létezett. A „Trabant–telek–bécsi Ibusz utazás” szellemi-erkölcsi Bermuda-háromszögében elveszett nemcsak a határon túli véreinkért, de a velünk egy országban, városban, utcában élőkért érzett felelősségtudat is. Kádár egy leigázott, porig alázott, de forrongó, és büszkeségében vérig sértett országot „vett át” bukott kommunista elődeitől. Első éveit leginkább a saját népétől való rettegés jellemezte. Valószínűleg legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy a határon belül magyarok élnek, nemhogy azon kívül. Faludy György híres versében, melyet a forradalom vérbe fojtásának huszadik évfordulójára írt, így „dicséri” a főtitkárt: „Szívós vagy/ egy országot toltál át Ázsiába”. Fájóan találó szavak, melyeket talán csak annyival lehet még kiegészíteni: Kádár János egy egész nemzetet tolt át a múltnélküliség, a gyökértelenség, a kollektív öntudatlanság szürke birodalmába, a lét és nemlét határmezsgyéjére. Évtizedeket igénybe vevő, kemény, ugyanakkor elodázhatatlan munka lesz e pontról „visszahúzni” a magyarságot.

1. Nemzet és emlékezet: Trianon (szerk. Zeidler Miklós), Osiris Kiadó, Budapest, 2003. [↩]
2. Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás. Magyar Szemle, 1998/6 [↩]
3. Vincze Gábor: Lancranjantól Lancranjanig – Fejezet a magyar–román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből. Magyar Kisebbség, 2006/3-4 [↩]

(Balogh Gáspár - Történelem Portál, kép: Index)