A mohácsi csata emlékparkja Sátorhelyen

Tőlünk független, általunk befolyásolhatatlan hatalmi, gazdasági, demográfiai tényezők együtthatásának következménye váltotta ki a középkori magyar állam bukását, miként azt A mohácsi csatavesztés – a 485 évvel ezelőtti tragédia című írásomban megkíséreltem röviden bemutatni. Ezúttal tekintsük át röviden, mik azok a főbb tévhitek, amelyek napjainkig megrögzötten élnek nemzeti közgondolkodásunkban, s ezekkel szemben mik azok a tények, amelyek a történeti forrásanyagokból megállapíthatók.

Az egyik ilyen makacsul élő tévhit – egyébként az ötvenes évek marxista történetírásának hagyatéka –, miszerint közvetlen oksági összefüggés létezne az 1514. évi Dózsa-féle parasztháború vérbefojtása, megtorlása és Mohács között. Nos, az elején kezdve, a parasztfelkelés eleve nem a nyomor és kilátástalan jobbágyi léthelyzet miatt következett be. Mátyás halálát (1490) követően az erős és zsarnoki módon – egyébként nagyon helyesen és az ország érdekében – fenntartott központi hatalom meggyengült, túlsúlyba kerültek a rendi-territoriális erők, a belpolitika meghatározó kérdésévé az ún. bárói és köznemesi „párt” között zajló ádáz küzdelem vált. A nemességnek a királyi hatalom fölé kerekedése magával hozta, hogy a Mátyás alatt anyagilag gyarapodó és viszonylagos jómódban élő mezővárosi parasztpolgárság adóterhei megnövekedtek, s a földesúri joghatóság is érzékelhetőbbé vált a korábbi szabadabb állapotokhoz képest. Jól példázzák ezt az 1492. évi országgyűlés végzései. Ezek egy jelentős része arra szolgált, hogy megkönnyítse a földbirtokosok számára az árukereskedelembe való bekapcsolódást, ugyanakkor kiszorítsa abból a konkurens mezővárosi kereskedő-tőzsér réteget. Ezért ismét kilenced- és tized-, azaz terményjáradék-fizetésre kötelezték őket, méghozzá személyre szólóan (a korábbi gyakorlat az volt, hogy a földesúr a mezővárosra egyetemlegesen vetette ki az adót, s ennek összege akkor sem változott, ha a lakosság száma gyarapodott), új, belső vámhelyeket állítottak fel, vagyis a nemesek egyszerűen elszedték a termelők értékesíthető feleslegét, ugyanakkor őket megillette az adó- és vámmentesség privilégiuma stb., egyszóval a piacon egyenlőtlen versenyhelyzetet teremtett a nemesség a maga előnyére és a paraszti-polgári rétegek rovására.

Nos, ez a mezővárosi jobbágyság vált a parasztháború főszereplőjévé. Elég egy pillantást vetnünk az 1514. évi események hadmozdulatait ábrázoló térképre, hogy lássuk: a felkelés törzsterülete az alföldi, szürkemarha-tenyésztő és exportáló, illetve a hegyalja vidéki bortermelő és kereskedő mezővárosok régióit fedte le. Vagyis ez a polgárosodó és anyagilag gyarapodó paraszti réteg egyszerűen nem viselte el, hogy a földesurak további felemelkedésének és szabad tőkés vállalkozóvá válásának útját állják, s fegyvert ragadott ennek elhárítására. (Persze, mint minden analógiás párhuzam, ez sem tükrözi pontosan a történeti valóságot, de mégis csak valami olyasféléről van szó, hogy az akkori „középosztály” nem tűrte el a „megszorításokat”, s inkább önvédelmi harcot indított egzisztenciájának és jogainak védelmére. Úgy tűnik, fél évezred alatt nagyot változott a magyar világ. Ma már egy sokkalta nagyobb mértékű és intenzitású kifosztást is birka módra tűr a fogyasztóvá degradált társadalom). Az 1514. évi országgyűlés megtorlásként röghöz kötötte a jobbágyságot és eltiltotta a fegyverhasználattól.

A törökellenes harcra készen álló, de a nemesi önkény által ebben megakadályozott honvédő paraszt képzete mindazonáltal nem több minden valóságalapot nélkülöző, történelmietlen mítosznál. Voltaképpen az ország középső és északi régióiban élő magyar jobbágy számára a török veszedelem értelmezhetetlen volt. A korabeli parasztság közéleti horizontja a falu, legfeljebb a legközelebbi város mint piachely határáig terjedt, az azon túli világ politikai és hadi eseményei nem foglalkoztatták, jó esetben kósza mendemondákból, hallomásokból értesült róluk. Amikor 1456-ban II. (Hódító „Fátih”) Mohamed (1451-1481) támadást indított a déli magyar határvédelem kulcsa, legfőbb erőssége, Nándorfehérvár ellen, a lánglelkű szónok és harcos, Kapisztrán János csupán a környékbeli, szerémségi parasztságot tudta és akarta hadba szólítani, hiszen ők és őseik már jó száz esztendeje tudták, a bőrükön tapasztalták, hogy mit jelentenek a törökök rendszeres délvidéki betörései, portyázásai és fosztogatásai. Egy liptói, szepességi, szabolcsi vagy mosoni jobbágynak azonban minderről semmiféle közvetlen élményanyaga nem volt, nem lehetett. A 16. században amúgy sem beszélhetünk még a mai értelemben vett, mintegy 200 évre visszatekintő modern nemzettudatról. Önazonossága meghatározásában fontosabb volt a keresztény, illetve a regionális identitástudat a kor embere számára. Másrészt a jobbágyság felfegyverzésének és csatasorba állításának gondolata azért is problematikus, mert az ország gazdasági fejletlensége, a pénzhiány, a hadi infrastruktúra elégtelensége eleve lehetetlenné tette volna több százezer paraszt katonáskodását, lévén, hogy többségüket még a megfelelő munícióval, fegyverrel és lőszerrel sem tudták volna ellátni.

Végezetül az a vélekedés is történelmietlen, miszerint a 16-17. században tilos volt a parasztnak fegyvert viselnie. Ellenkezőleg: végszükség esetén maga a nemesség adott harci eszközöket jobbágyai kezébe. Természetesen egy földművesekből rekrutálódott, a hadi mesterségben járatlan katonai erőnek semmi esélye sem volt egy jól kiképzett, profi lovasságból, gyalogságból és tüzérségből álló reguláris sereggel szemben – már csupán ezen okból is értelmezhetetlen a jobbágyság általános felfegyverzésének gondolata –, miként ezt az 1526. őszi, tragikus események is mutatják. Tudniillik, amikor I. (Törvényhozó „Kanuni”) Szulejmán (1520-1566) a mohácsi ütközet után szeptember 11-én Buda alá ért, s be is vonult a királyi várba – lévén, hogy azt katonai védelem nélkül hagyták, és csak „a szegények, sánták, vakok és hülyék” maradtak ott a krónikás Szerémi közlése szerint –, a nemesség familiárisaival, felfegyverzett jobbágyaival tízezres tömegekbe verődve szekértáborokat hozott létre a környéken. A legjelentősebbet a fővárostól északra, a Duna partján, Pusztamaróton. Nos, szekértáborba zárkózni egy korszerű tüzérséggel felszerelt hadsereg ellen: a kollektív öngyilkosság egyik válfaja volt. Logikus fejleményként 1526. szeptember 15-én Pusztamarótnál sok ezer nemest, polgárt, jobbágyot mészárolt le a török. Valószínűsíthető, hogy a halottak száma azonos volt a két héttel korábban Mohácsnál hősi áldozatként elesettekével. Így aztán, ha Mohács mezején a nemesség felsorakoztat egy néhány tízezer fős paraszti sereget, az valószínűleg ugyanúgy végezte volna, mint a Pusztamarótnál lekaszabolt, katonailag képzetlen és alkalmatlan fegyverekkel felszerelt népfelkelők.

Egy másik örökzöld történelmi legenda, miszerint Magyarországnak nem kellett volna vállalnia a „propugnaculum Christianitatis”, azaz a „kereszténység védőbástyája” szerepét és megküzdenie 150 éven keresztül az oszmán hódítókkal a Nyugat védelmében. Mindenekelőtt: a magyarság mellett a szerbek, a horvátok, az osztrákok is a kereszténység védőbástyájának tekintették a 15-17. század folyamán magukat. Lényegesebb körülmény azonban, hogy a töröknek nem is állott szándékában a Nyugat meghódítása. Kétségtelen, kisebb-nagyobb oszmán portyázó egységek vezettek terrortámadásokat itáliai és osztrák-stájer területek ellen a 15. századtól kezdődően, ezek célja azonban nem a hódítás volt. Erről később. Szulejmán a magyar honvédelem összeomlása után puskalövés nélkül elfoglalta 1526. szeptember 11-én Budát, s ha úgy kívánja, rögvest indulhatott volna tovább Bécs felé. Mégsem tette. Aztán 1529-ben valóban ostrom alá vette a Habsburg Birodalom székvárosát, majd 1532-ben újabb támadó háborút indított Ausztria ellen a Dráva mentén Kőszegig nyomulva, ám célja ekkor sem a nyugati hódítás volt. Jellemző, hogy sem 1529-ben, sem 1532-ben a szultán még ostromtüzérséget sem vitt magával a hadjáratra. Az 1532. évi hadjárattal kapcsolatban a szemtanú kortárs török krónikás, Dseládzáde ezt írja: „A tenger és a szárazföld padisahja e szerencsés hadjáratban nem hozott magával falzúzó ágyúkat ; mert nem az volt a szándéka, hogy várakat szabadítson fel (ti. foglaljon el – L.Zs.), hanem hogy a Mohamed népe ellen támadó s az igaz hit híveinek ártalmára szövetkezett gonosz királynak (ti. Ferdinándnak – L.Zs.) lázadását elfojtsa”.

Mindkét esetben a hadviselésnek arról a fajtájáról volt szó, amit korlátolt célú háborúnak nevez a hadtudomány, s amelynél nem az ellenség országának az elfoglalása a cél, hanem bizonyos politikai feltételek elfogadtatása. Ez a politikai feltétel mindkét alkalommal – a Mohács utáni kettős királyválasztás után, az ország kétfelé szakítása korában vagyunk, amikor is Magyarországnak két törvényesen megkoronázott uralkodója van – I. János (1526-1540) király egész Magyarország feletti uralmának elismertetése volt a Habsburg-házbeli I. Ferdinánddal (1526-1564), vagyis Szulejmán azt akarta kikényszeríteni, hogy a Habsburg-világbirodalom egyszer s mindenkorra mondjon le a hazánkra formált jogigényéről. (Egyébiránt a korlátolt célú háború közismert példája Napóleon 1812. évi oroszországi hadjárata – olyan klasszikus műalkotások ihletője, mint Tolsztoj Háború és békéje vagy Csajkovszkij 1812 Nyitány című grandiózus kompozíciója – , amelynek célja korántsem az irdatlan kiterjedésű birodalom elfoglalása volt, hanem az, hogy a francia császár rábírja I. Sándor cárt az Anglia ellen irányuló kontinentális zárlat, vagyis kereskedelmi bojkott fenntartásának politikájára). A török hadsereg hatósugarának, akciórádiuszának nyugati végpontja a Kárpát-medence volt, tehát az ezen a geopolitikai régión túli hódítás utánpótlási, megszállási és egyéb hadseregvezénylési és bevetési problémákat okozott volna. Az oszmán katonai-politikai vezetésnek szembesülnie kellett a birodalmi túlterjeszkedés dilemmájával, s minthogy a Porta nagyon is racionális politikát folytatott, a Nyugat meghódítása soha sem szerepelt stratégiai tervei között.

Isztanbul tehát eredetileg nem hogy Nyugat-Európa, de még Magyarország meghódításával sem számolt távlati katonai-politikai célkitűzései között. Az Oszmán Birodalom alapvetően ugyanis egy földközi-tengeri súlypontú államszerveződés volt. Az 1460-80-as években, Konstantinápoly elfoglalása után előbb a Fekete-tenger vált török „beltengerré” Kaffa, Azov, Akkerman stb. elfoglalásával, azonban az igazi fordulat 1516-1517-ben következett be, amikor I. (Rettenetes „Javuz”) Szelim (1512-1520) hódoltatta Szíriát és Egyiptomot. E két tartomány birtoklásával vált ugyanis lehetővé a birodalom számára, hogy részesedjék az akkori világ legnagyobb üzletéből, az indiai fűszer- és borskereskedelemből. E levantei kereskedelmi útvonal nyugati végpontját, Velencét (illetve Genovát és Barcelonát) a Földközi-tenger, a Vörös-tenger, a Perzsa-öböl, az Indiai-óceán, továbbá a hozzájuk kapcsolódó térségbeli közép- és távol-keleti szárazföldi útvonalak kapcsolták össze a keleti végponttal, Kínával. A fűszerkereskedelem ezen évszázados útjai egy időre teljesen megszakadtak, amikor a portugál Vasco da Gama 1497-ben felfedezte a közvetlenül Indiába vezető vízi utat a Jóreménység foka megkerülésével. Nos, kezdetben a portugálok brutális terjeszkedése érzékenyen érintette az Oszmán Birodalom keleti kereskedelemből származó mesés bevételeit, azonban épp az 1520-as években éledt újra a fűszerkereskedelem a régi utakon, mivel a portugáloknak sem elegendő hajójuk, sem támaszpontjuk nem volt a térségben ahhoz, hogy teljes egészében ellenőrzésük alá vonhassák az Indiai-óceánt, így az arab kereskedők ismét kézbe vették az irányítást, az ő célállomásaik viszont értelemszerűen – Lisszabon helyett – a vörös-tengeri, illetve perzsa-öbölbeli kikötővárosok voltak. A számukra kedvező világkereskedelmi fejleményeket a törökök a rendkívül tehetséges és nagy formátumú államférfi, I. Szulejmán uralkodása alatt azonnal hasznosították is. Épp a Bécs elleni támadás évében, 1529-ben kezdték el a Szuezi-csatorna kiásását, hogy ezzel megteremtsék a Vörös- és a Földközi-tenger közötti közvetlen összeköttetést, s ezáltal megszakítatlan vízi utat biztosítsanak a fűszerkereskedelem számára Indiától a Mediterráneumig.

Mohács és a magyarországi török hódoltság problémáját tekintve e ponton érkeztünk el a lényegi mozzanathoz. A földközi-tengeri kereskedelem, illetve terjeszkedés kapcsán került Szulejmán birodalma szükségképpen konfliktusba az akkori világ másik „szuperhatalmával”, a katolikus-keresztény Habsburg-impériummal, amelynek feje V. Károly (1519-1556) német-római császár egyben 1516 óta Spanyolország királya is volt, öccse, I. Ferdinánd osztrák főherceg pedig 1526-ban foglalta el a cseh és magyar trónt, megalapítva így a közép-európai Habsburg Birodalmat. Ugyanakkor 1453-tól, Konstantinápoly meghódításával egyfajta politikai kényszerpályára is került az Oszmán Birodalom. Konstantinápolyt megvédeni a Balkán birtoklása nélkül nem lehetett, ez azonban törvényszerűen vonta maga után a Magyarországgal, majd a Habsburgokkal való konfrontációt a Duna-völgyben is. Szulejmánnak tehát szembe kellett néznie azzal a súlyos potenciális fenyegetéssel, hogy mind a földközi-tengeri politikai és gazdasági érdekeltségei, mind balkáni hatalmi érdekei komoly veszélybe kerülnek nyugat, északnyugat felől a Habsburgok révén, ezért ami Magyarországot illeti, hazánknak távlati diplomáciai terveiben ütközőállami szerepet szánt egy, a török hatalommal baráti külpolitikai viszonyt ápoló „nemzeti dinasztiából” származó király uralma alatt. Tehát az eredeti szulejmáni koncepció szerint hazánk a Török Birodalom érdekszférájába került volna, de oszmán haderő nem szállta volna meg a területét. Viszont az is kétségtelen tény, hogy a Jagelló-korban (1490-1526) Magyarország volt az a fél, amely az egyetlen nagyobb magyar-török háborút (1499-1503) kezdeményezte, illetve a szulejmáni békeajánlatokat két alkalommal, 1520-ban és 1524-ben is visszautasította. Ennek lett aztán következménye az 1521. évi török hadjárat, amely Nándorfehérvár elestéhez vezetett, majd pedig az 1526. évi újabb támadás, amely a mohácsi csatavesztést eredményezte. Miután a szultán belátta, hogy nem tudja sem katonai, sem diplomáciai erővel rákényszeríteni a Habsburgokat, hogy lemondjanak Magyarországra vonatkozó uralmi igényükről, s a magyar állam területi integritása, egysége fenntarthatatlan, épp azért, mert két világbirodalom ütközőzónájába került, végül úgy döntött 1540-ben, Szapolyai halála után, hogy, feladva eredeti elképzelését, János király országrészének egyik felét, Buda központtal megszállja, s az Oszmán Birodalomhoz csatolja, másik felét, Erdélyt török vazallussá teszi,de önálló államiságát meghagyja, s ott nem állomásoztat török helyőrséget. Ennek köszönhetően vált török hódoltsági tartománnyá Magyarország területének mintegy harmada, s állandósult az ország három részre szakítottsága 150 esztendőre, noha, ismételten hangsúlyozzuk – miként azt a kor egyik legkiválóbb ismerője, a francia történész, Fernand Braudel megállapítja –, hogy a Török Birodalmat alapvető hatalmi, gazdasági és stratégiai érdekei a Mediterráneumhoz, illetve a Közel- és Távol-Kelet térségéhez kötötték. Egyszóval, a nagyhatalmi politika vastörvényei kényszerítették a feltörekvő török impériumot, hogy tulajdonképpeni hatalmi érdekei ellenére a Kárpát-medencében nyisson frontot a Habsburg rivális birodalom ellenében.

Ahhoz, hogy e destruktív és nihilista korban esélyünk legyen az egészséges nemzeti öntudat visszaszerzésére, két tényező feltétlenül szükséges. Az egyik, hogy megszabaduljunk végre a nemzetietlen, sőt nemzetellenes kommunista és liberális történelemszemlélet és -tanítás hazugságaitól. Elfogadhatatlan, hogy ellenségeink, illetve nemzeti létünkre törő, idegen érdekeket képviselő, globalista-kozmopolita erők és „szellemi műhelyeik” formálják a magyar közgondolkodást, s történelmünkről alkotott képünket. Ám azzal is csak és kizárólag magunknak ártunk, ha mítoszokra, legendákra, vágyálmokra és anakronisztikus prekoncepciókra próbáljuk meg felépíteni az ezek nélkül is büszkén, valamint emelt fővel vállalható dicsőséges és heroikus múltunkat. S végezetül, totális szellemi zsákutca az, ha a mai, modern kor eszméit, politikai ideológiáit és törekvéseit, pártcsatározásait próbáljuk meg visszavetíteni a múltba, amikor teljesen másfajta eszmék, törekvések, mentalitás, normarendszer és hit vezérelte eleinket cselekedeteikben. Tapintatosan szólva is, ez óriási történelmi és kronológiai aránytévesztés.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info