2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:01 Egymás után a vírussal is összefogtak a ballibek: "erre van szükség ahhoz, hogy Orbán rendszere elinduljon a bukás felé"10:37 Kína holdjárója már több mint 424 métert haladt előre a Hold távoli oldalán10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Tanulmányok ::

A mohácsi csatavesztés – a 485 évvel ezelőtti tragédia

Reklám

1526. augusztus 29-én, szerdán, többnapos esőzés után végre kisütött a nap. Délután három órára mind a 60 ezer fős magyar, mind a 150 ezer fős török had – Perjés Géza kiváló hadtörténészünk számítása alapján – csatarendbe fejlődve felsorakozott a mohácsi mezőn egymással szemben. Igaz, az oszmán sereg egy része még az erősen felázott terepen felvonulóban volt, s erre a seregrészre támadt rá Tomori Pál kalocsai érsek, a magyar hadsereg főparancsnoka.

Lajos holttestének megtalálása - Székely Bertalan festménye
A törökök ekkor még a tüzérségüket sem tudták bevetni, hiszen az ágyúk lövedékei a hirtelen támadó magyar lovasság feje fölött zúgtak el. A heves lökés erejétől a törökök első sorai meginogtak, s a magyar lovasok bevágtattak a szétbomlott török sorok közé, s kaszabolni kezdték a menekülőket.
Azonban hamarosan ezt a parancsnoki irányítás nélkül maradt magyar lovasságot derékba kapta az időközben felfejlődött oszmán tartalék. A török seregparancsnok, Ibrahim nagyvezér úrrá lett a kezdeti pánikon és harcba vetette az egész tartalékot, majd egy mennydörgéstől és villámlástól kísért felhőszakadást kihasználva szétverte a magyar sereget. II. Lajos (1516-1526) királyt elmenekítették a csatatérről, utóbb a megáradt Csele-patak vizébe fulladt, s a harcmezőn maradt hősi halottként az akkori elit színe-java. Elesett Tomori Pál kalocsai érsek, fővezér, Szalkai László esztergomi érsek, Csaholyi Ferenc csanádi püspök, Perényi Ferenc váradi püspök, Csulai Móré Fülöp pécsi püspök, Paksi Balázs győri püspök, Palinai György boszniai püspök, Sárkány Ambrus, Korlátkövi Péter volt tárnokmester, összességében mintegy ötven főnemes és főpap. Drágffy János országbírót, zászlótartót lováról leesve, vérbefagyva találták meg, s testével és kezével még holtában is a Magyarok Nagyasszonyának lobogóját takarta-védelmezte.
Közismert, hogy a kortársak, de a kései utódok sem tudták lelkileg a mohácsi katasztrófát feldolgozni, s különféle összeesküvés-elméletek születtek magyarázatképpen, illetve az akkori nemesség felelőtlenségét, a török veszéllyel nem törődő magatartását szokták hangsúlyozni. A valóság ezzel szemben némileg árnyaltabb és sokoldalúbb.
Kezdjük mindjárt a korabeli, hazai autentikus forrásokkal. Sajnos, tényként kell megállapítanunk, hogy már az 1526-ot megelőző politikai történésekre vonatkozó dokumentumok is szegényesek és megbízhatatlanok, a szűkebb értelemben vett hadmozdulatokat és katonai eseményeket tárgyalókra pedig még inkább áll ez a megállapítás. A magyar oldalon keletkezett források közül Antonio Burgio pápai követnek a Vatikánhoz küldött jelentéseit, Brodarics István püspök A magyaroknak a törökkel Mohács mezején vívott ütközetének igaz leírása című munkáját, illetve Frangepán Kristófnak az 1526-os eseményekről fennmaradt leírását szokták emlegetni. Sajnos, sem Burgio, sem Brodarics nem értett a hadi mesterséghez és stratégiához, sok esetben értesültségük sem volt pontos, így elfogultan, nem egyszer ténybeli tévedéseknek helyt adva írták le az eseményeket.
Burgio maga is bevallja, miszerint „nem sokat ért a hadi mesterséghez”, ráadásul a kormány számos katonai jellegű tanácskozásán – értelemszerűen – részt sem vehetett, hiszen a kötelező titoktartás miatt ezekből eleve kihagyták. Így katonai értesüléseit másod-harmadkézből szerezte, ráadásul a magyar nemességgel szemben eredendően súlyos és negatív előítéletei voltak. A korabeli elit természetesen nem volt makulátlan, a kor forrásanyaga tele van hatalmaskodási perekkel, erőszakos birtokfoglalásokkal, ám rögtön tegyük ehhez hozzá, hogy a 16. század elejének francia, olasz vagy német nemessége sem volt semmivel sem jobb, erkölcsösebb és törvénytisztelőbb. S természetesen a valósághoz semmi köze nincs Burgio ezen, magyarországi tankönyvekben nagy karriert befutott állításának, miszerint „ha Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszélyek örvényéből, nem akadna három ember, ki ezt az áldozatot meghozná”. Egyébiránt a nuncius maga is bevallja, hogy tudósításai megírásánál hangulati és érzelmi elemek befolyásolták. Egyik jelentésében így ír Rómába VII. Kelemen (1523-1534) pápának: „Arra kérem Főtisztelendő Uraságodat, amire különben már sokszor kértem, hogy ne ütközzék meg azon a következetlenségen, mellyel én Magyarország helyzetét leveleimben megítélem: az előbbiekben kétségbeejtőnek festve azt, most meg ismét reménykedve. De ezt a hangulatváltozást az események okozzák”. Egyetlen motívum Burgio diplomatához nem illő tájékozatlanságának bizonyságaként: amikor a török, az általa már 1521-ben elfoglalt Nándorfehérvár elhagyása után a Duna-partján álló, szerémségi Péterváradot vette ostrom alá, ez szerinte „arra mutat, hogy a török nem ismeri az utat Buda felé (sic!)”.
Brodarics püspök közléseinek hitelessége is erősen kétségbe vonható. Mindenekelőtt fentebb már hivatkozott munkájának alapgondolata, hogy az 1526. augusztus 29-ei katasztrófa kizárólag emberi gyengeségek és szubjektív hibák nyomán következett be. S minthogy a tudós egyházfi udvari ember és II. Lajos rendíthetetlen híve volt, természetes, hogy a felelősséget az ellenzéki főurakra (pl. Szapolyai János), valamint a köznemességre hárította.
Ami pedig a harmadik forrásunkat illeti, Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán – az előbbiekkel ellentétben – katonai szakértő és hadvezér volt, azonban a hadjáratban és az ütközetben nem vett részt, így jelentését hallomásból, elmondások alapján írta meg, amelyeknek a hitelességéhez eleve kétely férhet. Ezenkívül a horvát Frangepán gyűlölte a magyarokat, amit kiválóan bizonyít tudósításának eme kitétele: „E csapás (ti. a mohácsi csatavesztés – L. Zs.) hasznos volt, mert ha a magyarok diadalmaskodnak a törökök császárján, ki állhatna meg alattuk, ki maradhatna meg közöttük, s lenne-e határa kevélységüknek”. Frangepánnak személyes oka is volt arra, hogy gyűlölje a magyarokat: röviddel Mohács előtt verekedéssé fajuló vitája támadt Szalkai érsekkel, amiért a király rövid időre el is záratta a horvát főurat.
Az említett források nyomán a magyar történetírás sokáig mélyen elítélte a magyar hadvezetést azért, hogy Szapolyai János erdélyi vajda, illetve Frangepán Kristóf horvát-szlavón hada nem egyesült a királyi fősereggel, másfelől pedig nem kísérelte meg feltartóztatni Szulejmán ármádiáját az útját keresztező három természetes akadály, a Száva, a Dráva és a Karassó mocsaras völgye mentén.
Ami a hadak összevonását és erejük koncentrálását illeti, az alapvető problémát az jelentette, hogy a török Erdélytől az Adriáig mindenütt fenyegette az ország határait és bárhol támadhatott ezen a mintegy 1500–2000 kilométeres frontvonalon. A 15. századi hadtörténeti előzmények is ezt igazolják.
Hunyadi János 1442-ben kemény ütközeteket vívott a törökkel Dél-Erdélyben, majd 1479-ben szintén Erdélyben, Kenyérmezőnél aratott fényes győzelmet az oszmán seregeken Báthory István és Kinizsi Pál, ugyanakkor Mátyás (1458-1490) uralkodása idején többször is támadott a szultán délnyugati irányból, például 1463-1464-ben a boszniai Jajcáért folyt ádáz küzdelem, majd az 1470-1480-as évtizedekben Horvátországot pusztította a török. Összegezve: egyáltalán nem volt bizonyos 1526-ban, miszerint Szulejmán az ország közepe, Buda irányába fog támadni, ez csupán akkor vált egyértelművé, amikor a Padisah seregei elérték Nándorfehérvárt, s hidat verve a Száván, azon átkelve megindultak Eszék-Buda irányába. Márpedig addig, ameddig ez nem következett be, sem a Zágrábban gyülekező horvát báni had, sem pedig a Tordán összegyűlt erdélyi sereg nem indulhatott el Mohács, illetve az ország középső tájai irányába. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy amikor a török sereg zöme Nándorfehérvárhoz érkezett, és Buda elleni támadó szándéka nyilvánvalóvá vált, a magyar hadaknak valahol Tolna-Mohács körüli összevonásával már régen elkéstek, lévén a távolság Tolna-Mohács között kisebb, mint Zágráb, illetve Torda és Tolna-Mohács között. Vagyis a legendák birodalmába tartozik az, hogy Szapolyai úgymond szándékosan „késett” volna el a mohácsi csatából. S itt még azt is vegyük figyelembe, hogy az erdélyi vajdának a Tiszán és a Dunán is át kellett volna kelnie, hogy megérkezzen a mohácsi harcmezőre.
Ami pedig a folyami védekezés esélyeit illeti, e téren sem lett volna jobb a helyzet. Perjés Géza hadtörténész alapvető jelentőségű, Mohács című monográfiájában részletesen szól a folyóvédelem esélyeiről és a kudarc veszélyeiről. Megállapítja, hogy az erőszakos folyamátkelésnek két döntő mozzanata van:
1. Az egyik a hídverés művelete. Miután soha sem tudható, hogy a támadó hol kísérli meg az átkelést, a védőnek a folyó meglehetősen nagy partszakaszát kell megszállnia, úgy, hogy hadseregét kisebb részekre, egyenletesen ossza el a védendő partszakaszon. Az oszmán haderő és hadfelszerelés jó kétszeres túlereje miatt a magyarok e tekintetben eleve hátrányban voltak.
2. A hídfőállás létesítése a túlsó parton, valamint ehhez kapcsolódva az, hogy a támadó fél meg tudja kerülni a védekező hadsereget, vagyis a védendő folyószakasz szárnyai, végpontjai ne támaszkodjanak valamilyen áthatolhatatlan természetes vagy mesterséges akadályra (tenger, hegyvidék, semleges ország stb.).
1526-ban mind a katonai túlerőt, mind az erős hídfőállásokat tekintve a töröknek kedvezett minden, s a magyar seregnek esélye sem volt a sikeres folyami védekezésre. 1521 óta a törököké volt három jelentős szávai hídfőállás: Nándorfehérvár, Szabács és Zimony. A dunai török flotta ugyanakkor 800 hajót, míg a magyar csupán 200-at számlált. Ennek birtokában Szulejmán bármikor igen jelentős egységeket tudott volna seregeink hátában partra szállítani, amelyek így két tűz közé szorultak volna.
Végezetül egy rendkívül fontos körülményt sem hagyhatunk figyelmen kívül. A déli végvári vonal fenntartása elvitte az ország rendes évi adóbevételeinek túlnyomó  részét. Hiszen a mintegy 2000 kilométeres határszakaszon végvárakat kellett építeni és fenntartani, azokba katonaságot kellett helyezni, s nekik zsoldot fizetni, s a dunai flottát is fenn kellett tartani.
Ha a költségek a fentebb említettnél kevesebbet tettek ki, az mindössze annyit jelentett, hogy nem fizették az őrségeket, s nem tartották karban rendesen az erődítményeket. Már Mátyás is csak oly módon tudta a déli végvárvonalat, s egy állandó zsoldos hadsereget egyidejűleg fenntartani, hogy meghódította a gazdag osztrák, stájer, morva és cseh tartományokat (pl. Bécset 1485-ben), s az ottani városok vagyonos polgárságának megadóztatásával finanszírozta itthoni kiadásait. Ugyanis Magyarország hihetetlen természeti gazdagsággal bíró ország volt, polgársága, városai azonban szegények voltak, s a céhes ipar is kezdetleges. Egyetlen példa ennek érzékeltetésére: a 15. század végén Velence egy évi bevétele 1 millió aranyforint volt, Firenzéé, Nápolyé és Milánóé 300-600 ezer arany körül mozgott, ezzel szemben a hazai viszonylatban gazdag városoknak számító Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya vagyona együttesen is csak 80 ezer aranyat tett ki évente.
A mohácsi tragédiát tehát nem valami „nemzetellenes” összeesküvés, a nemesség nemtörődömsége és felelőtlensége okozta, hanem azon egyszerű világpolitikai és gazdasági tény, hogy – szerencsétlenségére –  Magyarország szembekerült egy nálánál mind gazdaságilag, mind demográfiailag és területi kiterjedését tekintve, mind haderejében jóval nagyobb és erősebb, ütőképesebb világbirodalom expanzív törekvéseivel. Ennek ellenére az akkori magyar nemesség hősiesen és halálra szántan ragadott fegyvert hazájának védelmére. 15 ezer hős magyar mártír vére öntözte aznap a mohácsi csatateret. Önzetlen hazaszeretetből, önfeláldozásból, vitézségből örökérvényű példát mutattak a kései örökösöknek. A mai hitvány, dekadens, pénzt istenítő, materialista kor politikusainak és közéleti szereplőinek is.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready